Verba Magdolna: az óvodásoknak eszükbe sem jut, hogy egy anya nem nő, és egy apa nem férfi

– Ön több mint 40 éve óvónő. Találkozott „érzékenyítő” csoporttal, olyan igénnyel a részükről, hogy megjelenhessenek az óvodában?

– Nem. A szülőknek természetesen ilyen igény még csak eszükbe sem jutott, de „külsős” csoportok sem akartak bejönni az óvodába ilyen irányú „érzékenyítés” céljából. Soha nem volt ilyen megkeresés, és tudomásom sincs arról, hogy valahol, valamelyik óvodába be szerettek volna menni.

– Az óvodákban folyik érzékenyítés, de az egészen más célt szolgál. Tulajdonképpen mit?

– Csak megjegyzem, hogy most az érzékenyítés divatszó lett, régen motiválásnak hívták. A személyiségfejlesztés kapcsán mindenre folyik érzékenyítés. Az Óvodai Nevelés Országos Alapprogramjában benne van, hogy a család után, pontosabban a család mellett – hisz' a család szerepe attól nem szűnik meg, hogy a gyerek óvodába kerül – az óvoda a legfontosabb és első színtere a személyiség egészséges kibontakoztatásának. Az alapprogram szerint az óvoda „nem ad helyet semmiféle előítélet kibontakoztatásának”, és még egy mondat belőle: „az óvoda nevelje a gyermeket annak elfogadására, megértésére, hogy az emberek különböznek egymástól.” Ez azt jelenti, hogy a másság elfogadására érzékenyítünk. De, mi is a másság? Ezerféle dolog lehet, már eleve az másság, hogy fiúk vagyunk meg lányok, nem egyformán nézünk ki, nem egyformán viselkedünk. De az érzékenyítésbe beletartozik az is, hogy fogadják el természetesnek a fogyatékossággal élőket. Ennek az alapjait az óvodában tesszük le, és természetesen a családi hátteret is segítségül hívjuk ahhoz, hogy fogadják el, ismerjék meg, vannak olyan emberek, akik fogyatékkal élnek. Széles ez a skála, attól kezdve, hogy valaki rosszul, vagy nem hall, nem lát, vagy épp a mozgásában korlátozott, egyéb fogyatékossága van, és ezért másképp viselkedik, egészen addig, hogy csak szemüveges valaki, vagy a beszédében van hiba, zavar, és ezért beszél másképp. Nem kell itt feltétlenül nagy dolgokra gondolni, csak a legegyszerűbbekre, hiszen innen kezdődik az „érzékenyítés”. Igenis fogadják el azt, hogy különbözünk egymástól, hogy nem vagyunk egyformák, hogy ez így jó, és így kerek a világ. Ebbe még az is belefér, hogy az egyik ember ezt gondolja, a másik azt, az egyik ezt látja fontosnak, a másik mást értékel jónak. Különböző módon látunk dolgokat, egyik embernek ez a szép, a másiknak más tetszik jobban. Ezt a fajta érzékenyítést a család mellett és a család után az óvodában folytatjuk, mert nagyon fontos, hogy megértsék, csak úgy lehet ebben a világban élni, hogy alkalmazkodunk egymáshoz és elfogadjuk egymást.

– Az országos óvodai alapprogramban esik szó valamilyen szinten szexuális felvilágosításról?

– Nem.

– A családról?

– A családról, annak fontosságáról igen. Összekapcsolja azt a nemzeti identitással, a nemzettudattal, a szülőföldhöz való kapcsolódással, a hazafiságra neveléssel. Ez utóbbinál említi, hogy a család a legkisebb sejtje a társadalomnak. Külön részletezve nincsen szó róla, a téma igazából a különböző pedagógiai programokban van jobban kibontva. Azokban a témákban, amiket az óvodákban feldolgozunk, mindig ott van a család. Ez még ünnepekre is kicsúcsosodhat, például a karácsonynál, ami kifejezetten egy családi ünnep. Ha egyházi intézményről beszélünk – hiszen sok egyházi fenntartású óvoda van az országban –, akkor társul még hozzá egy egyházi, vallási vonulat is, de a család szintén szerepel benne. Egyébként ezek a vonulatok inkább még erősíteni szokták egymást.

– Esik szó a nemi szerepekről az óvodában, óvodás szinten érdekli ez egyáltalán gyerekeket?

– Esik szó, hiszen egész évben többféle aspektusból többször is beszélünk a családról. Ilyenkor kerül szóba, hogy mi egy anya szerepe a családban. A gyerekek tapasztalataira építve beszélgetünk erről, és ilyenkor elmondják, hogy mit csinál anya, mi a feladata: főz, takarít, kimossa, kivasalja a ruhákat, megcsinálja az ebédet, uzsonnát készít, tanul a gyerekekkel. Elmondják azt is, hogy apának mi a feladata: szerel a műhelyben, megszereli az autót, ha elromlik, megcsinálja a biciklit. De tudjuk, hogy vannak összemosódások, hogy apa is szokott a gyerekekkel tanulni, vagy anya is szokott este mesét olvasni – sajnos nem minden családban van ilyen –, vagyis vannak tipikusan női – anya – szerepek és vannak tipikusan apai feladatok. Ezeket tudják. De szoktunk a születésről is beszélgetni, van, hogy teljesen spontán, vagy tudatosan hozzuk szóba, amikor valamelyik gyereknek kistestvére, unokatestvére születik. Ez a játékukban is meg szokott jelenni, és akkor beszélünk arról, hogy az anyuka tudja megszülni, hiszen ott hordozza  szíve alatt, és ott is táplálja. Azt is megbeszéljük, hogy hogyan. Ahogy azt is, hogy az apuka mindig ott van. A gyerekeknek eszükbe sem jut, hogy egy anya az nem nő, és egy apuka az nem férfi.

– Az óvodában ez hogyan jelenik meg?

– A szerepjátékaikba abszolút beépítik, ami a családi példa, azt eljátsszák. Apa felveszi a napszemüveget, magához veszi a pénztárcát, beül az autóba, és megy dolgozni. Az otthoni szerepek a babakonyhában, babaszobában játszódnak, például, hogy ki gondozza a kisbabát, ki főz, ki ad enni a kisállatoknak. Ösztönösen és magától értetődően használják ezeket a sztereotípiákat, ez nem jelent gondot számukra. Spontán módon sok minden ki is derül, mert bármi történik is otthon, útközben, vagy bárhol másutt velük, azt szívesen megosztják másokkal, és el is játsszák. A történeteket halljuk a játékból mi, akik a nap kétharmadában velük vagyunk, azt is látjuk, hogy otthon ki a főnök, ki viseli a nadrágot.

– Ezen kívül érdekli-e a nemi szerep az óvodás gyerekeket?

– Különösképpen nem. Amikor már nagycsoportosok – hat-hét évesek –, már előfordul, hogyha bejönnek a mosdóból akkor azt mondja az egyik kisfiú, hogy egy kislány megmutatta neki a punciját. Ez a koruk szerinti természetes kíváncsiság, de pont ebben a korban már jellemzően kialakul bennük a szemérem is. Például egyedül szeretnek a mosdóba menni, a lányok pedig be nem mennének a fiúkéba, és fordítva is így van ez. Még akkor sem mennek a másikéba, ha ugyanúgy néz ki mind a kettő, és a fiúknak nincs külön piszoárja. Bár, már vannak olyan óvodák, ahol van, de az is csak egy jelzés a számukra, hogy az a fiúké.

– Mennyi elég magyarázatnak ebben a témában egy 3-6 évesnek?

– Nem kell sok, mert ami érdekli őket, azt – ha bizalmi kapcsolatban vannak az óvónénivel – úgyis meg fogják kérdezni. Én pedig azt hiszem, hogy a legtöbb óvónéni ilyen kapcsolatban van a „gyerekeivel”. De az is lehet, hogy otthon, a családban teszi föl a kisgyerek a kérdéseit, és miért is ne tenné, ha ez őt érdekli. Ha az ő életkori sajátosságuknak megfelelően, rövid, érthető választ kapnak, akkor az kielégíti a kíváncsiságukat. Ha még annál több is érdekli őket, azt úgyis meg fogják kérdezni. Hiszen a család mellett épp arra neveljük őket, hogy bátran kérdezzenek, ha valamit nem értenek, vagy csak kíváncsiak rá.

– Ha jelentkezne az óvodában egy LMBTQ csoport, hogy szeretne bemenni a gyerekekkel beszélgetni, egyáltalán bemehetne-e?

– Nem. Egyrészt a vezető kompetenciája a döntés, de a szülők megkérdezése nélkül ez abszolút tilos. Őket pedig a legkisebb dolgokról is megkérdezzük. Hogy csak egy példát mondjak, még arról is, hogy a pedagógiai szakszolgálat felmérheti-e a gyereket. Még akkor is, ha ez kötelező 3 éves és 5 éves korban, a szülőnek aláírásával kell igazolnia ennek engedélyezését. De továbbmegyek, még azt is megkérdezzük a szülőktől, hogy hozzájárulnak-e ahhoz, hogy az óvodai csoportunk zárt Facebook felületére föltegyük-e azokat a képeket, amelyeket a gyerekük rajzolt, festett év közben. Vagyis, visszatérve a kérdésre, a szülők beleegyezése nélkül semmiféleképpen nem jöhetnének be az óvodába különböző „érzékenyítő” csoportok. Én egyébként sem hinném, hogy egy józan gondolkodású vezető bármelyik óvodában azt mondaná, hogy jöjjenek. Már csak azért se, mert óvodában nincs erre szükség, nincs helye itt, ez nem az a korosztály.

– Ön hogyan tapasztalja, a politika mennyire használja föl a gyerekeket a  saját érdekében?

– Hála az égnek, az én környezetemben ilyen nincs, az elmúlt 42 év alatt a munkám során még nemet se kellett mondanom soha ilyesfajta kérésre. Van, hogy szerepelünk – bár a vírus miatt ez most átíródott –, de ezeknek a szerepléseknek többnyire az ünnepekhez, karácsonyhoz, gyereknaphoz, esetleg pünkösdölőhöz van közük. Ebben nincs tetten érhető politika. Az, hogy elmegyünk egy idősek otthonába „föllépni”, pontosan az idősek tiszteletére nevelés egyik eszköze. Évtizedek óta kapcsolatunk van egy sérült fiatalokat nevelő otthonnal is, oda szintén elmegyünk a „nagyokkal”. Persze, előtte fölkészítem őket egy rövid magyarázattal, ők már megértik, miről van szó. De ezeket a fellépéseket saját magunktól tesszük, nem a fenntartó, vagy épp az önkormányzat parancsára. A szülők ezekbe a szereplésekbe mindig beleegyeznek, sőt, még örülnek is azoknak. Persze, az, hogy a politikától távol tudjuk tartani magunkat, azért földrajzi kérdés is. Egy kis faluban biztosan nehezebb nemet mondani a „felsőbb hatalomnak”, és biztosan nem könnyű a vezetőnek, az óvodapedagógusnak úgy lavíroznia, hogy mindenkinek meg tudjon felelni. Hiszen tudjuk, hogy az oktatási intézményekbe en bloc nem lehet beengedni a politikát.