Veszélyben az ELTE és a Műegyetem szabadsága

Ádám Zoltán elbocsátása tekinthető vörös vonalnak a Corvinus életében?

Az egész felsőoktatási átalakítás történetében, hiszen ezt az eseményt az úgynevezett modellváltás kontextusában kell értelmezni. Igen, idáig még nem mentek el. Olyan már volt, ugyancsak a Corvinuson, hogy egy oktató az ismert nézetei miatt jobbnak látta, ha önként távozik. Még nem bocsátottak el senkit. Eddig.

Szembeötlő a Corvinus vezetésének érvelése, amely szerint Ádám Zoltán megpróbálta lejáratni az egyetem vezetését a nyilvánosság előtt. 

Rosszabbról van szó, mint a személyes érzékenységről. Arról, hogy úgy kezelik az egyetemet, mint egy profittermelő vállalkozást, aminek a jó hírére minden alkalmazott köteles ügyelni. Nem pedig úgy kezelik, mint egy közintézményt. Igaz, hogy a Corvinust (már) nem az állam tartja fönn, de az államtól kapta a vagyonát. Egy közintézményből alakult át, és közvagyon az, amit kezel, amiből él, és amelynek belső történéseihez a köznek igenis köze van, mert a köz vagyonából él. Továbbá az akadémiai szabadság alapeleme, hogy az egyetemen belül mindenről, a belső közügyeikről és tudományos kérdéseikről is szabad nyilvánosan véleményt alkotni és véleményt mondani. A Corvinus képviselőinek nyilatkozataiból úgy látszik, hogy ezt nem is értik. Nem értik, hogy mi a különbség egy profitábilis vállalkozás, és egy egyetem között.

A tanév elejét a felsőoktatás világában az a hír árnyékolta be, hogy a Budapesti Metropolitan (METU) Egyetem Újságírás Központjában több oktató elbocsátása után tíz elismert, ott oktató újságíró felmondott. Akkor kérdésünkre Polyák Gábor azt nyilatkozta, hogy bár a METU magánegyetem, tehát nem „modellváltó”, ez az eset mégis lehet üzenet az alapítványosított egyetemek számára is. Ádám Zoltán elbocsátása ebbe a folyamatba illeszkedik? 

Ott is voltak elbocsátások, és akik aztán felálltak, ugyan önként álltak föl, de azt azért tették, mert nem fért össze a szakmai becsületükkel az a munkakörnyezet, amit az egyetem teremtett. Igen, végeredményben ott is arról van szó, hogy külső érdekek torzították az egyetem integritását. Ott nem a magánegyetem jelleg okozta a gondot, tehát nem az, hogy az üzleti élet nyomásgyakorlása állt volna a döntések hátterében, hanem ott a politika játszott szerepet. A gazdasági mezbe öltöztetett politika. A Magyar Nemzeti Bankhoz közeli körök hajtották a Metropolitan-t az uralmuk alá, és ennek megfelelően alakították át az egyetem profilját. Ott nem rendkívüli felmondások történtek, hanem rendes felmondások, ennek a normális járulékaival együtt, mint végkielégítés és hasonlók. Magánegyetemeknél az alapítványi formának pontosan arról kellene szólnia, hogy a tulajdonosnak nincs közvetlen beleszólása. Tehát itt teljesen keverednek a dolgok. A modellváltó egyetemek közalapítványai sem valódi alapítványok, hanem valójában hitbizományba adták az érintett állami egyetemeket. Azok a bizonyos közalapítványok ugyanis sokkal közelebb állnak a hitbizomány fogalmához, mint a nemzetközileg ismert alapítványokhoz. A közalapítványok kezében lényegében tulajdonosi jogok vannak, kivéve egyetlen egyet, nem adhatják el. Ez a hitbizomány. Egyrészt a Metropolitan-nél az történt, hogy a tulajdonos diktál, de úgy, ahogy a magánegyetemeknél sem szokott a tulajdonos diktálni. Másrészt pedig a tulajdon annak fényében keletkezett, hogy NER-közeli emberek politikai alapokon kaptak meg bizonyos vagyonokat, amikből meg tudták venni a Metropolitan-t, amit aztán a saját, illetve a rendszer képére igazítanak.

Helyes az a benyomásom, hogy akár a Metropolitan-nél, akár a Corvinusnál nem a politika avatkozott be közvetlenül, hanem a politika teremtett olyan légkört, amelyben összességében csorbul a kutatási szabadság és az egyetemek autonómiája, és ahol ezen értékekkel ellentétes érdekek könnyen utat törnek?

Ezek közvetett behatások, igen. A Metropolitan-nél történt elbocsátások és felmondások esete a Népszabadság történetéhez áll a legközelebb. Csak itt nem bezárták, hanem átalakították, olyannak, amilyennek szeretnék. Ezek a folyamatok valóban maguktól játszódnak le. Maga a konstrukció a fontos, nem pusztán az adott pozícióba helyezett emberek megbízhatósága és személyes érdekeik. A Corvinus esetében arról volt szó, hogy egy Mol főrészvényes gyermekét részesítették előnyben a vizsgáztatásnál. A Harvard kuratóriumánál ismeretlen az, ami a Corvinusnál zajlik, ahol a kuratórium beleszól abba, hogy kik legyenek az intézeti igazgatók, vagy például abba is, hogy az egész középvezetői struktúrát úgy alakítják át, hogy már középvezetői szinten is csak a kuratórium bizalmából lehet valakit kinevezni. A konstrukció itthon olyan, hogy erre lehetőséget ad, és ha van rá lehetőség, akkor élnek is vele.

Ha jól értem, egy olyan ügy, mint Ádám Zoltán elbocsátása, hatalmas felzúdulást váltana ki az elismert nyugati egyetemeknél és a nyugati országok tudományos életében?

Erről beszélni kell. Így van. Az Nyugaton elképzelhetetlen, hogy a tulajdonosi funkcióban eljáró kuratóriumi tagok vagy az általuk kinevezettek (itt ugyanis nem tudjuk, hogy ki hozta meg formálisan ezt a döntést) megsértsék az egyetem integritását, és azokat az alapelveket, hogy a szabályok mindenkire egyenrangúan vonatkoznak. Egyrészt az integritás alapvető érték, ami nélkül nincs egyetem, másrészt pedig, ha azt egy egyetemen belül megsértenék, akkor éppen a kuratórium szólalna föl ez ellen.

Október 23-a előestéjén ünnepséget tartottak a Műegyetemen, megemlékezve arról, hogy részben az ottani és akkori mozgolódások is vezettek a forradalom kitöréséhez. A mostani ünnepen a Műegyetemiek az oktatás jövőjéért csoport megragadta az alkalmat arra, hogy felhívja a figyelmet a Műegyetem nehéz anyagi helyzetére. Mire nem a BME alkalmazásában álló biztonsági emberek ragadták ki a tiltakozók kezéből a transzparenseket. Furcsa párhuzamok. Mégis milyenek a BME kilátásai? Hamarosan a „modellt váltó” egyetemek között köszönthetjük? 

A BME hétköznapjait az ELTE-hez hasonlóan (én ugyanis az ELTE aktív, jelenleg is oktató nyugdíjasa vagyok) az jellemzi, hogy az állami források ugyan korábban is szűkösek voltak, de mostanra elértünk oda, hogy mivel azok az infláció berobbanása után sem nőttek, ezért durva reálérték csökkenésen mentek át, és a tönk szélére került mindkét egyetem. Ezek magyar mércével mérve óriási egyetemek. Az ELTE-n konkrétan tudom, a Műegyetemről is jutottak el hozzám ilyen információk, hogy minden anyagi panaszra az a minisztériumi válasz, hogy „az ajtó nyitva van, tessék bemenni rajta”. Ez egészen nyílt anyagi zsarolás arra, hogy az egyetemek szenátusa önként, saját akaratából kérje az úgynevezett modellváltást. Ez megy. Egyébként fura a dolog, mert amit ebben az esetben kérne az egyetem, az az a finanszírozási módszer és szint, ami már az alapítványosított egyetemeknél megvan. Kérdés azonban, hogy a költségvetés jelenlegi helyzetében ezt hogyan fizetnék ki? Ezért érezhető egy bizonytalanság. Egyik oldalról megy az állandó nyomás, hogy azért vagytok bajban, mert nem vagytok hajlandóak megenni a mákos tésztát, másik részről időnként elhangzanak olyan megjegyzések, hogy ez a váltás talán most mégsem volna időszerű. Összességében tehát bizonytalanság van. Úgy néz ki, hogy csukott ajtók mögött mindenféle kavarások zajlanak. A Műegyetemnek van egy olyan rektora, aki határozottan ellenzi az alapítványosítást, mindenekelőtt az európai nézőpont miatt, hogy ne essen el az Erasmus és a Horizont programoktól. Az egyetemen belül azonban vannak olyan erők, amelyek szeretnének meghajolni a kormányzati akarat előtt. Bizonyíték nincs, de komoly jelek vannak arra, hogy a rektor és a legitim vezetők háta mögött egyeztetések folynak az esetleges váltásról.

Elképzelhető, hogy ezek az egyetemi szabadságot aláásó történések, és az Európai Unió szigorúsága az Erasmus és a Horizont programokkal kapcsolatban, felerősíti az egyetemek oktatóinak szolidaritását és önszerveződését? 

Ezt én is szeretném tudni. Amit a Műegyetemen a szakszervezet újjászervezésében elértek, az egy óriási dolog. A Corvinuson ugyanez megtörtént a modellváltás körül, de egy kicsit később, tehát ott már eldőlt a modellváltási meccs, mire a kollégáknak eszükbe jutott, hogy be kellene lépni a szakszervezetbe. Egy szakszervezet ugyanis egy egyetem életében sok mindent csinálhat. Azokból a jogokból, amelyek a közalkalmazotti státusz megszűnésével elvesztek, sok mindent vissza tudtak szerezni. A Műegyetemen úgy néz ki, hogy a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének a feltámadása, kibővülése, és a körülötte szerveződő különféle önkéntes csoportok aktivitása komoly jelentőségű. Az ELTE-n csak egy sokkal kisebb csoportot és sokkal elmosódottabb szervezkedéseket tapasztalok. Igazából nem látom át, hogy az egyetemünk vezetése mit tud és hogyan tud tenni. Azok a lényeges előrelépések, amelyek a Műegyetemen az oktatók szerveződésében zajlanak, nálunk nem mutatkoznak. A Zeneakadémiáról is érkeznek olyan hírek, hogy ők is a szakszervezeti fejlődés útjára lépnének. A Képzőművészetin, ami még szintén állami, kevésbé mozognak a dolgok, de a nyomás is kevésbé erős az alapítványosításra valamilyen okból.

Ezek a mozgolódások egyszer összeérhetnek, vagy az még nagyon a távoli jövő?

Nézze, az Oktatói Hálózat pontosan azt szeretné, hogy ezek érjenek össze. Mi minden egyetemen igyekszünk kapcsolatokat kiépíteni a kritikus erőkkel, illetve részben ők a mi tagjaink. Pontosan ezért dolgozunk.