Mi leszünk az „utolsó csatlós”?

Az, hogy sem az USA, sem Oroszország nem telepíthet nemzeti határain kívül atomfegyvereket – ahogy az oroszok javasolták – azzal járna, hogy az USA kivonná fegyvereit Európából, miközben Oroszország a kalinyingrádi enklávé területéről közelről fenyegethetné bármelyik európai országot. Sőt, ha az orosz javaslat szerint csak a közép- és rövid hatótávolságú rakéták szárazföldi telepítését korlátoznák, de a tengerit nem, akkor orosz fölény alakulna ki, mert a Fekete-tengeri és a Balti Flotta rakéták elérhetnének bármely európai célpontot. Az az orosz javaslat pedig, hogy a régi NATO-tagok alakulatai nem állomásozhatnának az új tagok területén, azt jelentené, hogy Lengyelország, a Baltikum, Csehország, Szlovákia, Románia, Bulgária és Magyarország esetében távozniuk kell, vagyis lehetetlenné válna a szövetség lényege, a kollektív védelem, ami a tagállamok biztonságát garantálja.

A proklamációkat követően elindított nyílt orosz katonai agresszió még a decemberi javaslatoknál is továbbment, megkérdőjelezte a fennálló európai biztonsági rendszert, amelyet látszólag Moszkva is elfogadott az elmúlt években. Orbán Viktor szavaiból kiderül, hogy azt hiszi, rövid időn belül véget érhet a háború Ukrajnában, ha az oroszok elfoglalják Dombaszt, és tűzszüneti tárgyalások lesznek, Oroszország szeptemberben annektálja az általa elfoglalt területeket, amit Ukrajna nem fogad el, de véget érnek a harci cselekmények. Azzal nem számol, hogy így semmi nem rendeződik, ezért szükség van a Nyugat határozottságára az orosz kihívás kezelésében. Orbán Viktor ezt utasítja el és ezzel Magyarországot gyakorlatilag kivonja a nyugati államok közösségéből. 

Orbán Viktor még arról sem vesz tudomást, hogy Putyin szelet vetett és vihart aratott, miközben távolabbra került stratégiai céljaitól, mint korábban. Az orosz vezetés tavaly valószínűleg úgy ítélte meg, hogy hosszú távon nem állnak nyerésre, de most „jó” esélyeik vannak. Látták, hogy a NATO tagállamai az utóbbi pár évben jelentős erőfeszítéseket tettek haderőik és azok képességeinek fejlesztésére, s a NATO bővítési folyamata nem állt le, hiába ragaszkodik Oroszország ahhoz a nem létező megállapodáshoz, hogy a NATO ne vigye a határait közelebb Oroszországhoz. Különösen zavarta az orosz vezetést a Lengyelországban Redzikowoban telepített Aegis Ashore radar és az MK41 rakétaelhárító rendszer, és a hasonló – 2016-tól működő – romániai rakétaelhárító rendszer, amelyeket Irán vagy más „lator” állam támadásának kivédésére telepítettek. Ezektől a védelmi rendszerektől való félelem nyilván csak ürügy, és mivel az a meggyőződésük, hogy a Nyugat csakis az erő nyelvén ért, a katonai fenyegetésen keresztül próbálják meg tárgyalóasztalhoz kényszeríteni a Nyugatot, hogy helyreállítsák korábbi „birodalmukat”. 

Orbán Viktor állításával szemben, a Nyugat – beleértve az EU tagállamait is – eddig helytállt a konfliktus kezelésében. Putyin elnöknek – meghirdetett céljával szemben – az eddigieknél nem kisebb, hanem erősebb NATO-jelenlétre kell számítania az orosz határok közelében. A madridi csúcsértekezleten  egyértelművé vált, hogy a NATO katonai doktrínáiban nem csak a kollektív védelem foglal el központi helyet, hanem az elrettentés képessége is, valamint az a tény, hogy a NATO „nukleáris szövetség”, azaz egyes tagállamai (az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország) nukleáris fegyvereket birtokolnak, míg mások (Belgium, Olaszország, Németország és feltételezhetően Románia) területén amerikai taktikai nukleáris fegyvereket állomásoztatnak az elrettentés részeként. Az orosz agresszió megerősítette a szövetséges – és kiemelten az amerikai – jelenlétet is a térségben, és a térség államait egyöntetűen nemzeti katonai képességeik további erősítésére sarkallta.

Ráadásul Finnország és Svédország az orosz agresszió következményeként – semlegességét feladva – csatlakozik a NATO-hoz, ami látványosan szemlélteti Vlagyimir Putyin politikájának eredménytelenségét. Finnország tagságával ugyanis több mint két és félszeresére nő a szövetség Oroszországgal közös határa. Az észak-atlanti szövetség szempontjából Finnország és Svédország csatlakozása egyértelműen növelni fogja a Balti-tenger térségének biztonságát, mivel – gyakorlatilag „NATO beltengerré” teszi a Balti- tengert – megváltoztatja a térség eddigi politikai-katonai status quo-ját. A finn és svéd csatlakozás megakadályozza, hogy Oroszország a két állam szövetségen kívüli helyzetét kihasználva, katonai műveleteket hajtson végre a balti államok ellen és azt is, hogy bázisokat alakítson ki az Északi-sark, illetve a Jeges-tenger térségében.

Oroszország Ukrajna elleni agressziója sokkhatást váltott ki Németországban is, így gyökeres átalakulásnak lehettünk tanúi, ami meglepte az orosz vezetést, és úgy tűnik, Orbán Viktort is. Az Oroszországgal szemben bevezetett kemény gazdasági szankciók, az Északi Áramlat-2 feladása és az orosz energiaimport-függőség csökkentésének támogatása, valamint az Ukrajnának biztosított fegyverszállítmányok a német külpolitika évtizedes pilléreit döntötték meg. A német védelmi kiadások nagymértékű növelése, az újonnan bejelentett beszerzések (F-35, Eurofighter, Heron drón felfegyverzése) minőségi előrelépést jelentenek. A változás történelmi jelentőségű, mert az évtizedekig képviselt és Európa biztonságát megalapozó „Ostpolitik” ért véget az orosz agresszió miatt.

Abban igaza van Orbán Viktornak, hogy az orosz vezetésnek három közvetlen célja is volt, amikor megtámadta Ukrajnát: Ukrajna ne lehessen a NATO tagja, a NATO erői és infrastruktúrája ne jelenhessen meg Ukrajna területén és Kijev ne tehessen szert olyan csapásmérő fegyverekre, amelyekkel sikeresen ellenállhatna és visszafoglalhatná a szakadár területeit. Az orosz vezetés nyilván tisztában volt azzal, hogy Ukrajna megtámadása miatt nem aktiválható a washingtoni szerződés V. cikkelye, amely alapján ezt valamennyi NATO-tagállam elleni támadásként lehetne fölfogni, így tehát nem avatkozhat be egyetlen tagállama sem katonai erővel, amit Orbán Viktornak és Márki-Zay Péternek is kellett tudnia. A NATO tagállamai ugyanakkor fegyver- és eszközszállítással, kiképzéssel, tanácsadással, információk megosztásával segíthetik és segítik is Ukrajnát; diplomáciai erőfeszítéseket tesznek, gazdasági szankciókat vezettek be Oroszország ellen az EU-val együtt, s minden híresztelés ellenére, ezek hatásosak.

Az orosz vezetés számára a legnagyobb csapás azonban, hogy az ukrán védelem kitartott, amiben kulcsszerepe volt a nyugati fegyverszállítmányoknak és hírszerzési támogatásnak. A háború elejének orosz stratégiáját, a több irányból egyszerre történő gyors és vakmerő előretörést fel kellett adniuk. Az ennek sikerébe vetett hit alapja az a téves orosz előfeltevés volt, hogy az ukrán politikai vezetés fejvesztve menekül majd az országból, az ukrán haderő egy jelentős része pedig átáll, a maradék védelem is összeomlik, miközben a lakosság vagy felszabadítóként, vagy legalábbis passzívan fogadja a beérkező orosz csapatokat. A háború mostani második szakasza az orosz haderő hagyományos erősségének számító tűzerő maximális kihasználásával az ukrán védelem lassú és módszeres felőrlését célozza. A hadiállapot kihirdetésének és a mozgósítás elrendelésének hiányában azonban továbbra is emberhiánnyal küzd az orosz hadsereg, amit a szakadár területek kényszersorozottjaival és más helyettesítő (Wagner csoport) szereplőkkel igyekszik orvosolni.

A pusztító tüzérségi tűz azonban fokozatosan felmorzsolhatja az ukrán erőket. Számukra ezért kulcskérdés, hogy a fegyverek megfelelő időben és kellő mennyiségben, illetve megfelelő lőszerutánpótlás és karbantartás mellett rendelkezésre állnak-e majd a sokszoros orosz mennyiségi fölény ellensúlyozására. Az ukránok vélhetőleg azért nem vonulnak ki harc nélkül a Donyec-medencéből, mert gyakorlatilag vért cserélnek időre: magas saját veszteségek árán, de véreztetik az orosz erőket is, s időt nyernek ahhoz, hogy új katonákat képezzenek ki és beérkezzenek a nyugati szállítmányok. Miközben sokan a nyugati vezetőket hibáztatják a fegyverszállítások késedelméért, a valóságban ezeket sokkal inkább nagyon is gyakorlati tényezők hátráltatják, nem pedig a politikai kalkulációk, mint Orbán Viktor esetében.

Az ukrajnai háború kimenetele attól függ, lesz-e mozgósítás Oroszországban, mert ha nem, a támadók lassan ki fognak fogyni az élőerőből és a Donyec-medence elfoglalása után csökkenteni kell a harcok intenzitását. Azt is mérlegelnie kell az orosz vezetésnek, hogy még egy korlátozott háború megvívása is jelentős erőforrásokat von el az orosz gazdaságtól, különösen, ha a konfliktus elhúzódik. Az ukránok sem képesek azonban megnyerni a háborút abban az értelemben, hogy minden elfoglalt területet visszaszerezzenek. A valódi, politikai rendezést is hozó békére így nincs esély, az oroszok által annektált Krím és a Donyec-medence státuszának konszenzusos megoldása hosszú távon is elérhetetlennek tűnik. A februári orosz agresszió előre vetíti, hogy Oroszország előbb-utóbb erőszakkal akarja majd rendezni Transznisztria sorsát és a Kalinyingrádhoz vezető szárazföldi összeköttetését. Ez utóbbi két NATO tagállam területét érinti, annak beláthatatlan következményeivel.  Nem mindegy tehát, hogy Magyarország a Nyugathoz tartozás politikáját folytatja, vagy „utolsó csatlós” lesz ismét, mint 1944-ben. A magyar miniszterelnöknek több bölcsességre lenne szüksége, mint amennyi Horthynak volt.

Szekeres Imre volt honvédelmi miniszter