„Élek, ha hagynak élni!”

Kiderült, hogy a Facebookon megismert Beri Joci rokkant! Furcsa körülmények között elvesztette mindkét lábát és a jobb kezét is. Ám nem él mély depresszióban. Kiírja magából a fájdalmát – olyannyira, hogy még a hasonló sorsúaknak is igyekszik lelki támaszt, segítséget nyújtani. Rajongói táborának bejegyzéseit elnézve, sikerrel.

Ilyen előzmények mi másra késztetnének egy újságírót, mint arra, hogy személyesen akarjon találkozni az izgalmas ismeretlennel, egy olyan emberrel, aki nem merül el a saját, jogos fájdalmában, hanem még ezt a szomorú tényt is arra használja, hogy a sorstársainak segítsen. (Megjegyzem, amikor megírtam neki, mit szeretnék, azt válaszolta, hogy „Köszönöm, de nem érek én ennyit. Nincs bennem semmi különös.”) Miután én másként gondoltam, természetesen fotós kolléganőmmel együtt meglátogattuk.

Az első meglepetés akkor ért, amikor a megbeszélt időpontban, a ház előtt várt minket. Nem ült tolószékben és mankó vagy bot sem volt nála. Kicsit sántított – de ennyi! És még a szeme is mosolygott! Főzött nekem egy kávét. A művelethez fölajánlott segítséget elhárította. A kávé elkészült s mi beszélgetni kezdtünk.

Mint – hivatalos nevén Beri József – elmesélte, alig múlt húsz esztendős, amikor a balesete történt. Az okokat nem szépítette.

„Az egész a féltékenységgel és az alkohollal kezdődött. A féltékenység szerintem nagyfokú önbizalomhiány, ami betegség. Amíg ez a szörnyeteg ott van a lelkedben, kárhozatra vagy ítélve. Pedig nem kéne, mert aki akar, úgyis elmegy, aki nem akar, az meg úgyse. Nem hiába mondják, hogy az alkohol öl, butít, nyomorba dönt. Persze nem ebben a sorrendben, de a lényeg ugyanaz. 1995-ben, egy szép nyári estén, az akkori barátnőmmel diszkóba mentünk. Hülye fejemmel, nagyon sokat ittam, de sajnos, már nem tudom nem megtörténtté tenni! Bármennyire is jó lenne, az idő kerekét lehetetlen visszaforgatni. Pedig de sokan megtennénk! Senki nem tartott fegyvert a fejemhez, hogy igyak, mégis ittam. Aminek az lett a következménye, hogy baromi féltékeny lettem. Bár alapból féltékeny típus vagyok. Összevesztünk a barátnőmmel és – mert veszekedtem vele, nem engedtek vissza a diszkóba, mert aznap este ott dolgozott. Nem leestem az emeletről, hanem leugrottam, dülöngéltem a korláton előre-hátra, és egyszer túldőltem, mert el voltam keseredve, és úgy éreztem vége mindennek. Ezért meg akartam ölni magam. Persze semmi bajom nem lett. A részegek szerencséje. Bár eltörtem volna mindkét lábamat! És olyan hajnali egy-két óra körül elindultam valahová. Lehet, hogy haza. Egy buszmegállóban megálltam 'pihenni'. Még számomra is rejtély, miképp jutottam el oda, hisz többet mehettem hátra, mint előre. Jött arra két figura, szó szót követett, aminek az lett az eredménye, hogy összeugrottunk. Én húztam a rövidebbet. Szó szerint. Két lábamat térd alatt, jobb kézfejemet csuklóból levágta egy vonat. És, ha még ez nem lenne elég, szilánkosra tört a koponyám bal oldala egy részen, amelynek köszönhetően, kicsit bevérzett az agyam. Ebből adódóan, egyensúlyzavarom lett, és a beszédem is kissé vontatott. De sokat javult, mert edzem a hangszálaimat. Ha egyedül vagyok, hangosan olvasok.”

Félve kérdeztem, hogy miként került a vasúti sínekre. Azt mondta, erre nem emlékszik. Egy fiatalember – aki éppen hazafelé igyekezett – talált rá. Úgy véli, az a két férfi vihette a vonat elé, akikkel a buszmegállóban összekapott, de ezt nem tudja bizonyítani. Ami tény, és talán őt igazolja: egyikük öngyilkos lett. A másikuk meg sittes – tette hozzá.

Arra, hogy mi történt vele a kórházban, így emlékezett:

„Másfél hónapra kibéreltem az intenzív osztályt. Addig voltam kómában. Amikor pedig magamhoz tértem, le voltak tapadva az izmaim, így nem tudtam mozogni, se beszélni, mert a lélegeztető kanül elnyomta a hangszálamat. Így pislogással kommunikáltam. Ezt követően, egy hét hónapos rehabilitáció következett. Lehet, hogy önkezűleg, lehet, hogy más keze által, de a lényeg: derékba tört az életem. Most már a mozgáskorlátozottak életét vagyok kénytelen élni. De élek – ha hagynak élni! És ki akarom hozni magamból, amit még kihozhatok! Hülye lennék azt mondani, hogy nem sajnálom a történteket. Minden épeszű ember ezt tenné a helyemben. Viszont nem biztos, hogy mindenki folytatná az életét onnantól, ahonnan... Páran, már az elején feladták volna. Én nem közéjük tartozom. Most már nem! Volt, van és lesz is olyan nehéz pillanat az életemben, hogy legszívesebben hagynám a francba az egészet, és feladnám. De kinek nem?”

A hallottak után, automatikusan adódott a kérdés, hogy vajon napjainkban mi a helyzet az itallal. Joci elmosolyodott és elárulta, hogy már nem nyúl a pohárhoz., de azért szilveszterkor koccint a családdal. A baleset után nem vált alkoholistává, nem kezdett drogozni. Egyetlen káros szenvedélye van, a dohányzás. Roma édesapját elvesztette, nem roma édesanyjával és nevelőapjával él együtt, Gazdagréten, egy panellakásban.

Anyaként elképzelni sem tudom, mit élhetett át az akkor húsz esztendős, alig felnőtt fiatalember édesanyja, amikor megtudta, mi történt legidősebb gyermekével, aki mellett még van egy lánya és egy fia. Mint megtudtam, nyugtatókon élt, azok, meg a másik két gyermeke tartották benne valahogy a lelket.

Az embernek – legalábbis nekem – összefacsarodik a szíve, ha tolókocsis emberrel találkozik. Borzasztó lehet láb nélkül élni, rokkantkocsiban ülve közlekedni. Joci úgy véli, annak sokkal borzasztóbb, aki látja, mint annak, aki benne van. Elárulta, hogy őt legjobban a keze elvesztése viselte meg. De azért a lakás bútorait újrakárpitozta a kézcsonkjával – mert tanult szakmáját tekintve kárpitos. És ahogy elnéztem az elkészült munkát, nem is akármilyen kárpitos! Hozzátette, az elemes pótkéz nem neki való, azt valahogy idegen testnek érzi. A csonk már megedződött, bizonyos szintig használni is tudja és így érzi természetesnek. Azt sem titkolta, bizony hét kemény évébe telt, hogy megtanuljon rendesen járni a műlábakkal. És hát, a tb-támogatással kapott műlábak a létező legegyszerűbbek. Használatukkor a lábcsonkok bizony igencsak fájnak.

Annak ismeretében, hogy Joci rokkantnyugdíja havi 60 ezer forint, igencsak érdekelt, hogy a rokkantaknak nélkülözhetetlen segédeszközök vajon mibe kerülnek. Mint megtudtam, az akciós kerekesszék 36 ezer körül van, és egy darab ideiglenes lábszárprotézis 126 ezer. Viszont ebben nincs benne a boka, ami megint csak súlyos ezrekbe kerül. Ezekből a legolcsóbbakat támogatja a társadalombiztosítás. Éppen ottlétünkkor érkezett egy megrendelt, a jelenleginél jobb minőségű és sokkal drágább műláb. Ennek árából kérvényezni kell, hogy valamennyit térítsen a tb. Nem lesz egyszerű kifizetni, hiszen jelenleg nincs munkája, holott szeretne dolgozni.

Elvégzett néhány éve egy számítógép-kezelői és később egy weblap-szerkesztői tanfolyamot. Olykor verseket ír. Most próbálkozik a rímes meseírással. Írt már verseskötetet, illetve egy könyvet is. 2014-től 2019-ig részmunkaidős recepciós volt a Pető Intézetben, amelyet átvett a Semmelweis Egyetem. Az orvosi universitas egyik osztályvezetője szerint, a rokkant munkavállaló nem kell a portára. Hiába küzdött érte az intézet, kívül tágasabb volt. Ezt nem csak munkája elvesztése miatt sajnálja, hanem az ott élő gyerekek miatt is, akikkel kölcsönösen nagyon szerették egymást. És Jocinak erőt adtak ezek a rokkant gyermekek. Sokszor arra gondolt, milyen vidámak a kicsik. Ő sem lehet depressziós, hiszen – ellentétben velük – ő tudja, milyen versenyt futni, focizni… A verseivel, vidámságával sok hasonló helyzetű rokkantnak segített, hogy visszanyerje életkedvét, ne meneküljön depresszióba.

Kérdeztem, milyen tervei vannak.

„Szeretnék modell lenni. Ezt már akkor terveztem, amikor még megvolt minden végtagom, de közbejött ez a baleset, és derékba törte az életemet. A nulla alá amortizált, úgyhogy kezdhettem 1995-től ismét építgetni az életemet, hátha egyszer sikerül végre végleg talpra állnom... És miért ne sikerülne? Csak kitartás kell, bizalom, és némi segítség... Arra gondoltam, hogy a fotóimmal kiadhatnánk egy naptárat és a befolyt összeggel a tavaly elveszített munkahelyemet, a Pető Intézetet, az ott ápolt gyerekeket támogatnám. Emellett nagyon jó lenne valamilyen munkát találni.”

A naptár tervét hallva, fotós kolléganőm fölkapta a fejét és kijelentette, majd ő megcsinálja a képeket – természetesen ingyen. Ezt hosszas alkudozás követte, mert Joci nem akarta az ajánlatot elfogadni. Végül – hosszas rábeszélés, indoklás után – kötélnek állt… Mi meg… egyszerűen föltöltődtünk Joci elképesztő energiáitól, őszinte jókedvétől. Élmény volt számunkra a találkozás, a több órás beszélgetés. Jómagam is sokkal vidámabban olvasom azóta az amúgy elképesztő híreket, látva, hogy menetel az ország mind nyilvánvalóbban a diktatúrába. Joci is ezt érzi. Elmesélte, hogy a rendszerváltást követően a Fideszre szavazott és eljutott odáig, hogy a hideg rázza, ha meglátja a miniszterelnököt, aki szerinte már elárulta az egész magyar népet – kivéve a rokonokat és haverokat, akikért bármit megtesz.

*

Nem sokra rá, hogy hazaértem, Joci felpróbálta az ott létünk közben kapott új műlábat. Lefotózta magát és elküldte nekem a képet, azzal, hogy nagyon jó, ebben nem fájnak a csonkok…