Hadas Kriszta nem szülte meg súlyosan fogyatékos gyermekét
|
2017. november 20. 06:45
2017. nov. 20. 06:45
Hadas Kriszta a Jön a baba! című dokumentumsorozatát hónapok óta forgatja az RTL II-n, a műsorvezető az adások felvételei alatt saját gyermekeinek születésén is sokszor elgondolkozott, és feltört benne életének legnagyobb tragédiája is.
Sárit és Zsigát pillanatok alatt hoztam világra, a fiamat konkrétan majdnem a kórház felé a taxiban. Szerencsére mindketten egészségesen születtek, de köztük még volt egy babám, aki az élettel összeegyeztethetetlen, halmozottan, súlyos betegségekkel növekedett a hasamban, ezért úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Pokoli nehéz döntés volt, azóta is sokat gondolunk erre a babára, de egy vigaszom van: ha ő életben marad, nem vállaltam volna mégy egy gyereket és akkor nem született volna meg Zsiga - kezdte a Best magazinnak Hadas Kriszta, aki a férjével nemrég ünnepelte kapcsolatuk tizedik, és házasságkötésük nyolcadik évfordulóját.
- Az első nyolc évben annyit veszekedtünk egymással, nem komoly dolgokon, hanem hülyeségeken, hogy azt elmondani nem tudom. Valójában csak az utóbbi két évben csiszolódtunk össze. Kikerekedett szemmel olvasom mindig, amikor egy házaspár azt mondja, hogy soha egy hangos szó nincs köztük, mert ezt nehezen viselem el. Mi sohasem tagadtuk: nálunk bizony repkedtek a tányérok, és a baj nem is ekkor kezdődött, hanem akkor, amikor elvesztettük a tiszteletet egymás iránt. Egyre csúnyábban beszéltünk egymással, még a válás gondolata is megfordult a fejünkben.
Aztán volt az a pont, amikor végiggondoltuk, hogy tízéves korunk óta barátok vagyunk, egykék, neki már nem élnek a szülei, nekem csak az anyukám van, egymásra számíthatunk, és arra is rádöbbentünk, hogy mi egymással szeretünk a legjobban nyaralni, bulizni, beszélgetni, és hogy a felnőttek között egymást szeretjük a világon a legjobban. És ha már ez így van, akkor miért csesznénk el az életünket?
- Az első nyolc évben annyit veszekedtünk egymással, nem komoly dolgokon, hanem hülyeségeken, hogy azt elmondani nem tudom. Valójában csak az utóbbi két évben csiszolódtunk össze. Kikerekedett szemmel olvasom mindig, amikor egy házaspár azt mondja, hogy soha egy hangos szó nincs köztük, mert ezt nehezen viselem el. Mi sohasem tagadtuk: nálunk bizony repkedtek a tányérok, és a baj nem is ekkor kezdődött, hanem akkor, amikor elvesztettük a tiszteletet egymás iránt. Egyre csúnyábban beszéltünk egymással, még a válás gondolata is megfordult a fejünkben.
Aztán volt az a pont, amikor végiggondoltuk, hogy tízéves korunk óta barátok vagyunk, egykék, neki már nem élnek a szülei, nekem csak az anyukám van, egymásra számíthatunk, és arra is rádöbbentünk, hogy mi egymással szeretünk a legjobban nyaralni, bulizni, beszélgetni, és hogy a felnőttek között egymást szeretjük a világon a legjobban. És ha már ez így van, akkor miért csesznénk el az életünket?
