„Az utolsó mondattal kezdd!” – Könyv jelent meg Kulka János édesapjáról

HírKlikk 2020. szeptember 18. 17:50 2020. szept. 18. 17:50

Azt mondják, a kés Paganinije volt. Mert bebizonyította, hogy gyógyítást is lehet művészi szinten űzni. Ő volt Kulka Frigyes mellkassebész, tüdőgyógyász professzor, aki a mai napig etalon az orvostársadalomban. A hétköznapi embernek inkább a Kulka név üti meg a fülét, ami nem véletlen: a legendás gyógyító Kossuth-díjas színművészünk, Kulka János édesapja volt.

Holokauszt-túlélő volt, dolgozott Koreában a hadi kórházban, ahol a röntgenhez egy biciklit tekerő fiú szolgáltatta az áramot. Korát jóval megelőző gondolkodó volt, ő teremtette meg a hazai tüdőtranszplantáció alapjait. L. Horváth Katalin újságíró, aki egykor maga is „Frédi” páciense volt, úgy érezte, ennek a rendkívüli embernek könyvbe kívánkozik az élete. A kötet megjelenése kapcsán Canjavec Judit beszélgetett a szerzővel, a teljes interjút a fidelio közölte. Mi L. Horváth Katalin válaszaiból szemezgettünk: 

Kulka Frigyes, vagy ahogy mindenki szólította, Frédi is színész szeretett volna lenni. 1945-ben, amikor véget ért a háború, Szombathelyről hazagyalogolt a mintegy kétszáz kilométerre lévő Ipolyságra; ott szembesült azzal, hogy a családjából egyedül ő élte túl a holokausztot. Akkor egy tehervonat tetején Pestre utazott, és nem színészképzőbe, hanem az orvosi egyetemre iratkozott be. Mert az édesanyjának tett egy ilyen ígéretet.

Kétszer is járt Koreában, egy, illetve fél évet töltött ott. Még zajlott a háború, bunkerkórházban, rettenetes körülmények között dolgoztak. Semmilyen feltétel nem volt adott ahhoz, hogy műtéteket végezzenek, még a sterilitás sem. Ott mindenkinek meg kellett tanulnia a szakmát és a gyors gondolkodást, mert a találékonyságukon és a kreativitásukon múlt, hogy meg tudják-e menteni a betegek életét. A röntgengép úgy működött, hogy egy koreai srác ült egy biciklin és tekerte a pedált. Ő volt az áramfejlesztő. 

’44-ben, amikor a gettóból elhajtották és bevagonírozták a zsidókat, az édesanyja is ott állt a sorban. Ő egy kerítés mögül látta, hogy egy csendőr puskatussal fejbe vágja az anyját, majd továbblöki. Megjegyezte ennek az embernek az arcát. ’62-ben Humboldt-ösztöndíjas volt Münchenben, és egy éjszaka egy magyar származású, németül rosszul beszélő beteghez hívták az ambulanciára... És fölismerte benne azt a bizonyos csendőrt. A férfinak gyomorperforációja volt. Kulka megoperálta, és ő meggyógyult.Erről később azt mondta: „Ez a mi ars poétikánk. Ha gyógyítunk, akkor mindenről megfeledkezünk, akkor is, ha ez nagyon nehéz”.

A  kulkai szemlélet szerint, nem lehet szervekre szabdalni az emberi testet. Arról nem is beszélve, hogy lélek is tartozik hozzá. Kulka már a szegedi éveiben, 1959 és 1979 között is egységes egésznek látta az embert, vallotta, hogy az embert kell gyógyítani, nem a betegségét. A specialistáknak össze kell dugniuk a fejüket, és együtt, közösen kell megoldaniuk a betegek problémáit.

Azt is kiemelték az emlékezők, hogy rendkívül fontosnak tartotta a szakmai továbbképzést. Akkor, amikor még nem volt nyitott a világ, internet sem volt, sokkal nehezebben lehetett külföldi szakirodalomhoz jutni, de Kulka azt is beszerezte a klinikáinak. Óriási kapcsolati tőkéje volt, amit úgy kamatoztatott, hogy a szakmai szempontból legjobb helyeken kijárta az ösztöndíjakat a kollégáinak, tanítványainak.

Úgy tartották, hogy az összes specialitást ott kell megtanulni, ahol azt a világon a legjobban művelik. Ez azért volt roppant fontos, mert aztán a tanultakat rögtön be is építették a gyakorlatba, a napi rutinba. Kulkát már a 60-as években foglalkoztatta a tüdőtranszplantáció, és szakirodalmat kért hozzá Amerikából. 1962-ben!

Állandóan töprengett, azon törte a fejét, hogyan lehetnének még biztonságosabbak és kíméletesebbek a műtétek, még jobb az orvosi ellátás. Sok egykori kollégája mesélte, hogy gyakran a műtőasztalnál, a betegre szabva talált ki új sebészi megoldásokat. Igazi gyógyító volt. 

Igyekeztem formailag is tükrözni Kulka színes egyéniségét, elképesztően gazdag életútját. Miközben egyre mélyebbre ástam magam a történetében, kezdtem úgy érezni, hogy minden összefügg vele. Kis túlzással így is volt. Mély nyomokat hagyott azokban, akik ismerték, írókat, költőket is megihletett. 

Kulka Frigyes és János (Fotó a Kulka család archívumából)

Mert éjjel-nappal operált, állandóan rohant, és nem volt ideje arra, hogy meghallgassa az üres locsogásokat. Aki hozzá fordult, az többnyire kérni akart valamit. Előtte rövidebben-hosszabban parolázott, de a vége úgyis az volt, hogy kibökte a kérést. Kulka nem akart időt fecsérelni a körítésre, ezért bevezette, hogy „Az utolsó mondattal kezdd!”.

 Az Orvostovábbképző Egyetemen (OTKE), saját rektori irodájában volt a betegágya. Egy akkor fiatal orvos mesélte, hogy továbbképzésen volt az OTKE-n, és meglátogatta a profot, aki megfogta a kezét, és a hasára vonta. Amikor megkérdezte, „Miért csinálja ezt, professzor úr?”, azt felelte: „Azért, hogy megtanuld kitapintani az áttéteket”.  Még élete utolsó napján is dolgozott. 

Most fogtam fel igazán, mennyire fontos a gyógyító munkához az a fajta emberismeret, árnyalt gondolkodás, amire az irodalom, a művészetek tanítanak.

Az utolsó mondattal kezdd! című könyv bemutatója szeptember 19-én 17-órakor lesz Szegeden, a Virág Cukrászda teraszán.