Karavella, a XV. századi űrhajó

A karavellák nélkül mindez nem sikerülhetett volna, hiszen a középkori Európa tengerein evezős gályákkal, vagy keresztvitorlázatú hajókkal közlekedtek. A gályák hatótávolsága kicsi volt, a keresztvitorlázatú hajókkal pedig nem lehetett a szél irányában haladni. Ráadásul az evezős hajók keskenyek voltak, ezért a fedélzetükre nem lehetett túl sok ágyút telepíteni, mert a magasra került súlypont miatt könnyen felborulhattak. A gályákhoz és a keresztvitorlázatú hajókhoz képest a karavellák a kor technikájának csúcsát jelentették, egy sor új technikai megoldással. Ezek közül az egyik legfontosabb a háromszögletű, úgynevezett „latin” vitorlázat volt, amellyel már a szél irányában is lehetett haladni. 

Már a karavellák építése is jelentősen eltért a korabeli hajókétól. Míg az utóbbiak külső burkolatán a deszkákat egymásra lapolva rögzítették, a portugál hajókon élben illesztették össze a palánkokat. Ennek köszönhetően, a hajótest sima és áramvonalas lett, ami jótékony hatással volt a sebességre. De volt még egy forradalmi újításuk a portugál hajóépítőknek. A kormányt nem a hajótest jobb oldalához rögzítették, hanem a hossztengelyben, a taton helyezték el. A karavellák így nemcsak gyorsak lettek, hanem pazarul manővereztek is. A többnyire 20 méter hosszú két-három árbócos hajók merülése csekély volt, ezért könnyedén felhajózhattak a folyótorkolatokba is. Ha nem fújt a szél evezőkkel is hajthatták őket. Vitorlázva ezek a hajók nyolc-kilenc csomós sebességet érhettek el, tartósan pedig átlag négy csomóval haladtak. Ezzel a tempóval viszont tíz nap alatt akár 1000 kilométerre is eljuthattak, ami óriási teljesítmény volt akkor, amikor az emberek többnyire csak gyalog, vagy legfeljebb lovon jártak.

A térkép, amely mindent megváltoztatott

I. János portugál király a világ dolgai iránt érdeklődő uralkodó volt, akit nagyon foglalkoztatott a keleti kereskedelem feletti ellenőrzés megszerzése. Rendelt hát egy világtérképet egy velencei baráttól, bizonyos Fráter Maurótól, aki korának egyik legelismertebb földrajz tudósa volt. Ezen a térképen – eltérően a Ptolemaiosz-i világképtől, amely nemcsak azt állította, hogy a Föld a világegyetem központja, hanem azt is, hogy Afrika és India összeér és az Indiai óceán egy hatalmas beltenger – meglepő módon, Afrika már nem ért össze Indiával, a szub-kontinens az Atlanti óceán felől hajóval is megközelíthető. Ehhez „csak” meg kell kerülni a fekete kontinenst, ami nem is tűnt akkora feladatnak, mivel a derék egyházfi Afrikát a valóságos felénél is kisebbre rajzolta. Mi több, térképén hatalmas folyók szelték ketté Afrikát kelet-nyugati irányban, s azokon hajózva, úgy tűnhetett, egészen a keleti partig lehet eljutni, vagy legalábbis a Nílusig. Hatalmas lökést adott ez a térkép a portugál királynak, aki 1415-ben, Szeuta, marokkói város ostroma után, fiaival megesküdött, hogy megkeresik az Indiába vezető tengeri utat. Roger Crowley brit történész szerint Fráter Mauro térképe egy csapásra megváltoztatta a Portugália megítélését is, hiszen a világ végén lévő országból egyszeriben „Európa hajóorra” lett. 

Hardware és software

Adva volt tehát egy remek hajótípus, a karavella és hozzá tapasztalt tengerészek sokasága. Viszont senki sem tudott közülük a nyílt óceánon navigálni. A középkorban többnyire csak part menti hajózás folyt, mert a nyílt tengeren, tájékozódási pontok nélkül, végzetesen eltévedhettek a hajók. A problémát I. János király harmadik fia, Henrik oldotta meg. A herceg nem hajós, hanem matematikus és csillagász volt, aki egy csoport tudóssal együtt kidolgozott egy olyan módszert, amelynek segítségével az égitestek állása alapján határozhatták meg a hajók helyzetét, akár a nyílt óceánon is. Henrik herceg az ország dél-nyugati csücskében, Sagres-ben iskolát is alapított, ahol a leendő felfedezőket oktatták a navigációra. Volt tehát már hardware és hozzá remek software, minden készen állt a nagy kalandra. Henrik herceg pedig megkapta a „Tengerész” előnevet, noha ő maga csak ritkán szállt hajóra.

Akadályok sora – a tengeri pestis

A „mesés Keletre” vezető út felfedezéséhez először is súlyos lélektani akadályokkal kellett megküzdeni. Egy korabeli portugál tengerészbabona szerint például, soha nem tér haza az, aki Marokkó nyugati partjainál, egy bizonyos sziklánál délebbre merészkedik. Pedig ahhoz képest hol volt még a Jóreménység foka… Talán nagyobb elszántság és kalandvágy kellett ehhez, mint ma beülni egy űrhajóba és elrepülni egy másik galaxisba.

De a viharok is, meg az ismeretlen vizek alattomos zátonyai, a barátságtalan bennszülöttek mind-mind halálos veszélyt jelentettek. És persze a hajókon sem volt túl kényelmes az élet. A tengerészek a fedélzeten, a szabad ég alatt aludtak egy-egy darab vászonba burkolózva. A hajókon a konyha egy homokkal teli faládát jelentett, amiben tüzet raktak és azon főztek. Persze csak akkor, ha viszonylag nyugodt volt a tenger. Mert nagy hullámok között, vagy viharos szélben nem is gondolhattak erre. Amúgy az élelem hamar tönkrement, hiszen akkoriban még nem nagyon értettek a tartósításhoz. A leggyakrabban kétszersültet ettek, vagy ha az időjárás engedte horgásztak. A víz ugyancsak gyorsan megposhadt, amin úgy próbáltak segíteni, hogy ecetet kevertek bele. A legnagyobb veszélyt mégis a skorbut jelentette, amelyet „tengeri pestisnek” is neveztek. Ez a hosszú, óceáni utakon alakult ki, a friss zöldségek és gyümölcsök hiánya miatt. 60 nap elteltével jelentkeztek az első tünetek és 100 nap után a hajó teljes legénysége halott volt. A C-vitamin hiánya miatt kialakuló halálos kórt friss gyümölcsök, főleg a narancs és a citrom fogyasztásával lehet gyógyítani, vagy megelőzni. A portugálok viszonylag hamar rá is jöttek erre, de hétpecsétes titokként őrizték, csak úgy, mint azokat a földrajzi felfedezéseket, amelyeket az Indiába vezető úton tettek. Évtizedekig titkolták például, hogy rátaláltak Madeirára, vagy az Azori szigetekre.

A siker kulcsa a szervezettség 

A felfedezések szigorú terv szerint folytak és az egyes expedíciók a korábbiak eredményeire épültek. Minden kapitánynak térképet kellett rajzolnia, feltüntetve rajta nemcsak a veszélyes tengeráramlatokat, zátonyokat, de még a környéken uralkodó szél irányát is, vagy azt, hogy a part közelében hol található ivóvíz lelőhely. A hajósok magukkal vittek egy nagyjából két méter magas, vékony, fehér kőoszlopot is, tetején egy kereszttel, amelyet „Henrik herceg oszlopának” neveztek. Ezt azon a ponton kellett felállítaniuk, ahonnan visszafordultak, hogy egyrészt jelezzék: ők eddig jutottak. Másrészt, hogy ezzel, jelképesen, a portugál király fennhatósága alá vonják a területet. Természetesen az oszlopok helyét is fel kellett tüntetni a térképeken. Néha torokszorító üzeneteket véstek rájuk, amelyek a hajósok emberfeletti erőfeszítéseiről, kétségbeejtő megpróbáltatásairól szóltak. Hazatérésük után a navigátorok a királyi udvarban részletes beszámolót tartottak, amelyen részt vettek a következő expedíció kapitányai is. Az itt elhangzottakat ugyanúgy halálbüntetés terhe mellett tilos volt más országoknak továbbadni, mint a térképeket, vagy a navigációs eszközöket. De a hajók építésével kapcsolatos információk kiszivárogtatását is halállal büntették. Óriási volt a tét: a keleti kereskedelem uralása. 1497-ben Vasco da Gama, három hajóval indult Indiába, de csak eggyel tért haza. Mégis, azzal az egy hajóval, olyan értékű fűszert hozott vissza, amely felért a teljes expedícióra fordított összeg 60-szorosával. Ekkora profit ígérete szinte mágnesként vonzotta az embereket. Hiába volt 30-40 százalék körüli a felfedezőutakon a halálozás aránya, mégsem volt soha hiány tengerészekből.

Keresztül Afrikán

A portugálok igyekeztek megtalálni azokat a folyókat, amelyek Fráter Mauro térképén kelet-nyugati irányban szelik át Afrikát. Rá is találtak a Szenegálra és a Kongóra, de hamar csalódniuk kellett, mert a folyókon hajózhatatlan zúgók és vízesések állták útjukat. Maradt tehát a kontinens megkerülése. Viszonylag gyorsan el is értek Afrika nyugati csücskéhez és boldogan konstatálták, hogy innen a part határozottan kelet felé fordul. Elképzelni is nehéz a csalódást, amikor rájöttek, hogy ez csupán a Guineai öböl bejárata, amely után a part megint délnek tart. Hosszú, keserves utazások voltak ezek, rengeteg veszéllyel és áldozattal. De a tengerészeket hajtotta a vágy, hogy elsőként érjenek a mesés gazdagságú Indiába, hiszen, ha sikerül a vállalkozás, akkor életük végéig jólétben élhetnek.

Statisztából világsztár

A felfedező expedíciók lázba hozták Európa hajósait. Aki csak tehette Lisszabonba utazott, hogy részt vehessen valamelyik küldetésben. Így került a portugál udvarhoz egy genovai kapitány is, akit ma Kolumbusz Kristófként ismerünk. Korabeli beszámolók szerint általános utálat vette körül, mert pökhendi és lekezelő volt a viselkedése, a múltjáról pedig állandóan hazudott. Még a nevét is gyakran módosította. A „mindig-nyugat-felé-hajózva-elérhetünk-Indiába” ötlet sem a sajátja volt, azt korábban, valószínűleg Velencében hallotta. Egyébként ezzel az elképzeléssel már flamand hajósok is házaltak Lisszabonban, de a király őket is elutasította. Amikor II. János király, tudósai jelenlétében végül kikérdezte a genovait, kiderült, hogy a kapitány tudása meglehetősen „hézagos”, a Föld nagyságát például jó 25 százalékkal kisebbnek gondolja, mint amekkora az valójában. A portugálok királya őt is elutasította, de nem csak viszolyogtató jelleme, gyanús múltja és silány tudása miatt. Sokkal inkább azért, mert jobban hitt a saját hajósaiban és abban, hogy a siker már csak karnyújtásnyira van. Ne feledjük: 1491-ben, Bartolomeu Diaz a Jóreménység fokát maga mögött hagyva, kijutott az Indiai óceánra. Az Indiába vezető út nyitva állt a portugálok előtt. Így hát a kétes hírű genovai kapitány kosarat kapott Lisszabonban. Ezért a kasztíliai királytól kért, és végül kapott is hajókat tervének megvalósításához. Mégis, fura módon, amikor 1493-ban egyetlen hajójával visszavergődött Európába, Kolumbusz nem Spanyolországban, hanem Portugáliában kötött ki. Nem tudni pontosan: azért-e mert mielőbb partot akart érni, vagy azért, hogy megmutassa a portugáloknak, mégiscsak neki volt igaza! Mindenesetre II. János király tanácsadói azt javasolták az uralkodónak, hogy mielőbb ölesse meg a nagyszájú genovait, hajóját gyújtassa fel, és gyorsan felejtsék is el az egészet. Hiszen a Kolumbusz által Lisszabonban bemutatott néhány egzotikus madár és növény, no meg a foglyul ejtett pár bennszülött egyáltalán nem igazolta, hogy eljutott volna Indiába. Maga Kolumbusz is úgy gondolta, hogy talán a Japán körüli szigeteken járhatott. Mindenesetre nem sokon múlott, hogy a hetvenkedő genovai kapitány neve örökre eltűnjön, és helyette valaki mást ünnepeljünk, az újvilág felfedezőjeként.

A felfedezők emlékezete

Bár a portugál hajósok fedezték fel a világ legnagyobb részét, hírüket mégis elhomályosítja a hetvenkedő genovai kapitány emlékezete. Kolumbusz Kristófot mindenki ismeri, de Diaz, Cabral, Cao, Tristao, vagy Corte-Real nevére csak kevesen emlékeznek. Pedig sokkal nagyobb hősök voltak ők, mint az a fickó, aki azt sem tudta, hol járt, sikerét a vak szerencsének, hírnevét pedig egy itáliai földrajztudós-utazónak, Amerigo Vespucci-nak köszönheti.

Lisszabonban áll a Felfedezések emlékműve, amely azoknak állít emléket, akik hihetetlen bátorsággal, elszántsággal és nem kevés kalandvágytól hajtva, az életüket kockáztatva hajóztak el az ismeretlenbe. Az emlékmű egy XV. századi karavellát mintáz, amelynek orrában „Tengerész Henrik” ül, mögötte pedig a híres felfedezők törnek előre. Egyikük, kezében kibomlott pergamentekercset tart. Ő Luis Camoes, a portugálok nemzeti költője, aki a leghíresebb művében, a Luziádák-ban énekelte meg Vasco da Gama indiai útját. Ennek a műnek egy sorát az emlékműre vésték: „…és ha lenne még ezen kívül is földrész, mi oda is elmegyünk!”

Rédei Ottó