A Beneš-vita a múltról szól, pedig a jövőről kellene gondolkodni

Nem arról van szó, hogy a szlovák belpolitikában a népszerűségi lista első helyére került Progresszív Szlovákia (PSZ) ellenzéki tömörülés a magyar kisebbség érdekében szóba hozta az ügyet, a szlovák kormány pedig az ő visszaszorításuk miatt lépett?

Minden mögött a politika van. Szlovákiában most egy rendkívül éles pártpolitikai verseny zajlik a Progresszív Szlovákia és a Robert Fico vezette SMER között. Ebben a küzdelemben a dél-szlovákiai, nagyjából félmilliós magyarság választói egyszerre jelentenek célcsoportot és ürügyet: a Beneš-dekrétumok ügye pedig kitűnő eszköz arra, hogy identitáspolitikai üggyé emeljék a magyar kérdést.

Konkrétan mi jelentette a szikrát?​

A Progresszív Szlovákia parlamenti klubjának tagjai – Ódor Lajos volt miniszterelnökkel, aki jelenleg az ellenzéki párt EP-képviselője – végig járták a magyarok lakta dél-szlovákiai városokat Dunaszerdahelytől Komáromig. Komáromban a frakció ülése után kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben kimondták: Dél-Szlovákia elhanyagolt, infrastrukturálisan lemaradt, és vannak 80 éve megoldatlan történelmi ügyek, amelyek sértik a szlovákiai magyarok egyenjogúság-érzését. Ők vetették fel a máig érvényes jogforrásként kezelt világháború utáni rendeletek, köztük a dekrétumok joghatályának kérdését. Azt jelezték, jó lenne végleg lezárni a Szlovák Nemzeti Tanács korabeli jogfosztó rendeleteinek és Beneš köztársasági elnök 1945. évi dekrétumainak az ügyét, hogy a németek és magyarok földjeinek elkobzását annak idején lehetővé tévő jogszabályok ma már ne jelentsenek jogi hivatkozási lehetőséget a vitatott tulajdonú földek rövid úton történő elkobzására. Erre reagált a SMER és a másik két szlovák kormánypárt azzal, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteinek és az elnöki dekrétumoknak a bírálatát kvázi szentségtöréssé minősítette, és a Büntetőtörvénykönyv módosításával olyan jogi megoldást vitt keresztül, amely szerint a második világháború utáni jogszabályok, köztük a Beneš-dekrétumok kritikája büntethető, mert azokat a szlovák történeti jogrendszer részének tekintik.​

Egyáltalán miről beszélünk, amikor Beneš-dekrétumokról van szó? Mit jelent ez jogilag és történetileg?

Az egyik legnagyobb probléma, hogy egyfajta szitokszóvá váltak ezek az elnöki rendeltek. A „Beneš dekrétumok” a világháború alatt Londonban működő csehszlovák emigráns kormány idején születtek, illetve a világháború után nem működő csehszlovák parlamentet pótolták, amikor a törvények helyett – az alkotmányos előírásoknak megfelelően – a köztársasági elnök által kibocsátott rendeletekkel, dekrétumokkal kormányoztak. Edvard Beneš a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió által elismert londoni emigráció élén, köztársasági elnökként, 1940 és 1944 között 44 rendelettel szabályozta a rendkívül háborús helyzetben a csehszlovák állami szervek működését, s készítette elő a háború utáni állam újjászervezését. 1945 áprilisában, amikor Londonból Moszkván keresztül hazatért, a 300 tagú ideiglenes csehszlovák parlament októberi megalakulásáig szintén elnöki dekrétumokkal vezették az országot és a Szlovákiában az 1944. augusztusi felkelés idején létrejött Szlovák Nemzeti Tanács rendeleteivel kormányoztak. A londoni rendeletek elsősorban a köztársaság helyreállításáról szóltak, és már akkor megjelent az a gondolat, hogy az újjáalakuló Csehszlovákia tulajdonképpen a csehek és szlovákok homogén szláv nemzetállama legyen. Az 1945. áprilisa és októbere közt kiadott 143 rendelet túlnyomó többsége a hitleri agresszió nyomán 1939 tavaszán megszűnt Csehszlovákia újjáépítéséről, a köztársaság közigazgatásának, hadseregének, iparának, oktatási és kulturális rendszerének létrehozásáról, vagy éppen az államosításáról rendelkezett.  Mindössze 13 dekrétum foglalkozott a csehországi német és a szlovákiai magyar kisebbséggel. Ezek többségének érvényessége ráadásul nem is terjedt ki Szlovákiára, mert ott a Szlovák Nemzeti Tanács hasonló rendeletei jelentették a jogi szabályozás alapját. A németek és magyarok elleni szankciók terve a háború után megalakult első csehszlovák kormány kassai kormányprogramjában vált egyértelművé. Annak a nyolcadik pontja mondja ki, hogy a német és magyar kisebbség „negatív magatartásából” származó tapasztalatok arra ösztönzik a vezetést, hogy homogén szláv nemzetállamot hozzanak létre. Így a Csehszlovákiában élő németeket és a szlovákiai magyarokat egy kalap alá vették, mintha ugyanúgy felelősek lettek volna 1939-ben a az ország felbomlásáért, megszűnéséért. A magyarellenes politikát jól jelzi, hogy már Londonban, az emigráns csehszlovák kormány katonai szakértői azt tervezték, pontonhidakon kergetik majd át a magyarokat a Dunán és az Ipolyon. Véres, erőszakos etnikai tisztogatásban gondolkodtak, amelyeket a földek elkobzásával, az északi területekről szlovákok áttelepítésével és a pozsonyi, kassai magyarok erőszakos kitelepítésekkel kombináltak volna. ​

Mennyire következtek 1945 után ezek a lépések a Beneš-dekrétumokból, és mennyire a későbbi csehszlovák, szlovák kormányzati szervek alakították ki ezt a gyakorlatot?

​Nem szabad mindent a Beneš-dekrétumokra fogni. Ez leegyszerűsítés. A kollektív bűnösség elve és a két nem szláv kisebbség felszámolásának szándéka a Moszkvában élő kommunista politikus, Klement Gottwald – későbbi csehszlovák kormányfő, majd államelnök – elképzelése volt, amit 1943 decemberétől már Sztálin is támogatott. Ugyanakkor az 1944 augusztusában kirobbant szlovák nemzeti felkelést irányító Szlovák Nemzeti Tanács 104/1945-ös rendelete, és más szlovák kormányzati döntések is ennek jegyében fogalmazódtak meg: Szlovákiában a magyarokkal szemben főként ezek adták a földelkobzások, vagyonelvonások, üzemlefoglalások konkrét jogi keretét. A menekültekkel és más csoportokkal együtt mintegy 100-100 ezer szlovákiai magyart és magyarországi szlovákot érintő 1947-1948-as lakosságcsere sem a Beneš-dekrétumokon alapult, jóllehet a dekrétumok által megteremtett jogfosztottság volt az alapja a kialakult drámai helyzetnek. A 33. számú dekrétum minden magyart megfosztott állampolgárságától, s vele együtt az állampolgári jogoktól. A szudétanémetekhez hasonlóan a magyarokat is egyoldalúan, minden vagyonuktól megfosztva szerették volna kitelepíteni, de Potsdamban erre a nagyhatalmaktól nem kapták meg a felhatalmazást. 1945 májusában az első bécsi döntés után Magyarországról Felvidékre költözött 31 ezer magyart egy hónap alatt visszakergettek az anyaországba. A magyar kormánnyal 1946. február 27-én kötötték meg a lakosságcsere-egyezményt, a vesztes Magyarország külügyminisztere, Gyöngyösi János nagyon rossz alkupozícióban ült az asztalnál. A csehszlovák fél azt akarta, 1945-1946 telén részben a szudétanémetek helyére deportálják a felvidéki magyarokat, a nagyhatalmaktól pedig azt is kérték, hogy legalább 200 ezer magyart egyoldalúan kitelepíthessen Magyarországra. Ebben a helyzetben a kikényszerített lakosságcsere-egyezmény biztosította, hogy rendezett körülmények közt csak annyi magyart telepíthettek ki Magyarországra, amennyi szlovákot rá tudtak beszélni Magyarországon, hogy jelentkezzenek csehszlovákiai áttelepülésre. 1946 nyarán a szlovák tartományi vezetés kiadta a hírhedt „reszlovákizációs” rendeletet, ami kimondta, hogy csak az kaphatja vissza állampolgárságát, s az maradhat az országban, aki magát szlováknak vallja. A 650 ezer szlovákiai magyar közül mintegy 400 ezer személy adott be kérelmet, hogy minősítsék őket „szlováknak”. ​​ Végül a lakosságcsere kapcsán 89 660 magyar nemzetiségű volt csehszlovák állampolgárt telepítettek ki Magyarországra, ahonnan 73 ezer szlovák került át Szlovákiába. 

A mindennapok szintjén hogyan nézett ki ez az „átmenet”? 

A lakosságcsere nem elvont diplomáciai aktus volt, hanem egymásba torkolló családi drámák láncolata. A 15-20 éve általunk készített interjúk egyikéből tudom, hogy történt olyan eset, amikor 1948 őszén-telén a Galántáról indított utolsó kitelepítési szerelvényekre már nem rakták fel az egyik felvidéki magyar családot, s így egyszem lovával és a szekérre pakolt szekrényeivel, ingóságaival együtt a család ott maradt, miközben a Tótkomlósról a helyükre érkező szlovák család viszont megérkezett és beköltözött a házukba. Ez a család 1947-1948 telét a kertjükben ásott gödörben vészelte át a telet. 

Egyáltalán fel lehet dolgozni ezeket a traumákat?

Úgy gondolom, az évtizedes sérelmeket is fel lehet dolgozni, a harmadik-negyedik generáció képes volt „elengedni” az akkori traumát. Azóta vegyes házasságok születtek, ma már az adott csallóközi, mátyusföldi település törzsökös lakóinak mondják magukat, gyermekeik, unokáik közül nagyon sokan vegyesházasságokban élnek. Ezzel akarva-akaratlanul mintát mutatnak a politikusoknak is arról, hogy a gyűlölet, a történelmi sérelmek folyamatos újraélesztése helyett a történelmi megbékélés is lehetséges opció.

Bármiféle mai, megkésett jóvátétel segítene elsimítani a sérelmeket?

A klasszikus értelemben vett anyagi kártalanítás döntő részben már illuzórikus, hiszen a közvetlenül érintett generációk nagy része meghalt, és a vagyonviszonyok is teljesen átrendeződtek. Ami viszont nagyon is reális lenne: egy szimbolikus, de kézzelfogható erkölcsi jóvátétel. Mondjuk egy közös szlovák–magyar megbékélési alap létrehozása, amelyből a még ma is vitás ügyek anyagilag is rendezhetőek lennének, s emellett emlékhelyek, tudományos és oktatási programok, testvértelepülési kapcsolatok, közös kulturális kezdeményezések kapnának támogatást, ahogy a német–francia megbékélés esetében történt. A cseh–német viszonyt is ilyen alapon lehetett rendezni. Brnoban a város cseh közössége minden évben emlékmenetet tart az 1945-ben elűzött németek „halálmenetének” emlékére. Ez a gesztus azt üzeni, hogy a bűnös állam döntéseiért nem lehet generációkon át kollektíven megbélyegezni egy közösséget, és hogy a saját bűnökkel való szembenézés nem gyengíti, hanem erősíti az önazonosságot. Úgy gondolom, valami hasonlóra volna szükség ma Szlovákiában és Magyarországon is.

A Beneš -dekrétumok körüli mostani vita a múltról vagy a jövőről szól?

Mindkettőről, de szerintem ma már inkább a jövőre kellene gondolni. A múltat nem lehet átírni, a békeszerződéseket nem lehet, nem szabad utólag megkérdőjelezni, de 80 év távlatából egyértelműen elhibázottnak kell tartani és el kell utasítani a kollektív bűnösség logikáját. Ki kellene mondani az igazságot: minden sérelem abból fakad, hogy nem tisztázták, pontosan mit minősítettek „háborús bűnnek”, és mit „megbízhatatlanságnak”? Hol terjesztették ki egyes bűnök következményeit ártatlan gyerekekre, asszonyokra, egész közösségekre? Ha ebben a szlovák állam, a szlovák többség, a szlovákiai magyarok és a magyar állam is partner volna, akkor a Beneš-dekrétumok és a többi, korabeli magyarellenes jogszabály ügye, nem újabb konfliktusok forrása, hanem egy késői, de hiteles megbékélési folyamat kiindulópontja lehetne.