A budapesti gettó felszabadulása után a zsidóság ijesztően széles rétege nem állt talpra

A budapesti gettó felszabadulásának 79. évfordulóján Erzsébetváros Önkormányzata, a Zsidó Budapest 150 Éve programsorozat keretében a Gólem Színház szervezésében nagyszabású megemlékezést szervezett. Ahogy Niedermüller Péter VII. kerületi polgármester mondta: „nekünk itt, Erzsébetvárosban nagyobb felelősségünk van az emlékezés és emlékeztetés terén”. Ennek jegyében zajlott a délutáni „emlékezés sétája”, és ennek jegyében lesz látható a „Nemzetünk traumája” című kiállítás a Csányi5 Galériában.

De mi is volt a gettó? Nekünk, háború után születetteknek már csak egy szó. Azoknak, akik odakényszerültek maga volt a borzalom. 

1944. november 18-án a budapesti rendőrfőkapitány helyettese értekezleten jelentette be „a budapesti zsidó személyeknek a VII. kerület bizonyos területén való” összegyűjtésének tervezetét. A fővárosi „nagy gettó” határait megszabó, Vajna Gábor belügyminiszter által jegyzett rendelet 1944. november 29-én jelent meg. A Dohány utca, Nagyatádi Szabó (ma Kertész) utca, Király utca, Csányi utca, Rumbach Sebestyén utca, Madách Imre út, Madách Imre tér és Károly körút által határolt, 0,3 négyzetkilométernyi területet magas deszkapalánkkal vették körül, és december 10-én lezárták. Területét csak különleges esetekben (például kórházi kezelés vagy temetés miatt), illetve csak a kijelölt személyek hagyhatták el. Négy központi kapuját fegyveresek őrizték. A beköltözők a Klauzál térre érkeztek, ékszereiket, értéktárgyaikat elkobozták. A beköltöztetésről szóló rendelet 1944. december 7-i határidőt szabott meg, de már öt nappal korábban befejeződött.

A legnagyobb gondot az élelmezés és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiánya jelentette. Az élelemfejadag napi 700-800 kalória volt. Az éhezés következtében sokan meghaltak. Decemberben naponta 80–120 halottat vittek ki a zárt területről.

A gettóban az egészségügyi viszonyok minősíthetetlenek voltak. A túlzsúfoltság és a higiénia hiánya súlyos helyzetet okozott. Nem lehetett szappanhoz, fertőtlenítőszerhez jutni, hiányoztak a gyógyszerek. A kórházi ellátást szinte a semmiből kellett megszervezni. Súlyosbította a válságos helyzetet, hogy a halottakról sem tudtak gondoskodni. 1945. január 3. után a holttestek többségét a Kazinczy utcai rituális fürdő épületében gyűjtötték. Ám az is hamar megtelt, így a tetemeket az épületek udvarán tárolták. Később rakásba halmozták több kiürített üzlethelyiségben a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

A budapesti „nagy gettó” kapuját 1945. január 18-án érték el a szovjet csapatok. A harcok Budán tovább tartottak, de a pesti gettó felszabadult, fegyveres őrsége eltűnt. A terület köré vont palánkot szinte azonnal tűzifának használták fel. A gettó felszabadulásakor csak a Klauzál téren több mint háromezer temetetlen holttestet találtak. Többségüket a Dohány utcai zsinagóga mellett, tömegsírokban helyezték el. A gettó 4513 lakásában összezsúfolt emberek száma 1945 elején elérte a 70-80 ezret.

Azoknak, akiknek ezt át kellett élniük, maga a borzalom lehetett, amire mindig is emlékeztetni kell, hogy ne ismétlődhessen meg újra. De, amiért ezt fontosnak tartottam leírni, egy olyan írás, amelyet a Budapesti Zsidó Hitközség honlapján olvastam, és ami arról szól, hogy a gettót ugyan 1945. január 18-án felszabadították, ám azok, akik túlélték a gettóban töltött időszakot, további nehézségekkel küzdöttek még sokáig. 

Erről az a Haladás című lap írt, amely 1945 októberében indult, és kiemelten foglalkozott a magyar zsidóság kirekesztésével,1944-es tragédiájával, az üldöztetés és a felelősség kérdéseivel. Erőteljes fellépést szorgalmazott az újjáéledő antiszemitizmus ellen. A gettó felszabadítása után egy évvel, 1946. február 8-án a Haladás (az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár dokumentációja szerint) a következőket írta: 

„A budapesti zsidóság egyharmadát ma is el kell tartani. Pontosan 36.029 embernek adtak február 6-án, szerdán ebédet. Enélkül a segítség nélkül ez a harminchatezer pesti ember nem tudni, mit evett volna, mert nemcsak szegény, hanem keresetképtelen is.

A harminchatezer emberből, aki népkonyhákon vagy egyéb intézményeknél kap délben ebédet
15.355 keresetképtelen
2.343 gyerek
1.636 szakmai otthonokban élő tanonc
1.657 kórházi ápolt
1.740 deportálásból most hazatért

Ezenfelül 5.722 adag ebédet nyersanyagban adnak ki olyan hatvanhárom évesnél idősebb embernek, férfinak vagy asszonynak, aki képtelen a saját lábán eljutni az etetőhelyre.

A felnőttek ebédje levesből, főzelékből, valami savanyúságból vagy egyéb apróságból és kenyérből áll. A gyermekek friss főzeléket is kapnak, azután körözöttet, lekvárt, tojást, néha gyümölcsöt. A felnőttek ebédjének heti kalóriaértéke kenyér nélkül körülbelül négyezer.

Budapesten 1945-ben a felszabadulás napjától számítva 518 zsidó gyerek született, 1944-ben az év első öt hónapjában (csak ebben az öt hónapban anyakönyveztek rendszeresen) kétezer.

Budapesten 1945-ben január tizenkilencedikétől december harmincegyig 6903 zsidó halt meg. 1944 első kilenc hónapjában: 2543.

Százalékokban és arányban kiszámítva ez azt jelenti, hogy a felszabadulás után sokkal kisebb számú budapesti zsidóság halálozási aránya tízszeresen felülmúlja az 1944. év első háromnegyed részében elhaltak arányszámát. Ennek az oka az, hogy közvetlenül a felszabadulás után a gettó lakosai kiéhezve nem tudlak ellenállni az első hónapok megpróbáltatásainak.

1944. október 15-től, tehát Szálasi hatalomátvételétől 1945 január 18-ig, a felszabadulásig a gettóban meghalt tizenhétezer zsidó. A védett házakból elhurcoltak és kivégeztek tíz- és tizenötezer között. Ebben az utóbbi számban bennfoglaltatnak azok is, akiket rejtőzködés közben felfedeztek, azok is, akiket Budán a kórházakban gyilkoltak le és azok is, akiket a Dunán túl terelgettek.

Érdekes tünet, hogy a megmaradt zsidók legnagyobb része ki akar vándorolni. Illetékes helyen hetvenöt százalékra becsülik azoknak a számát, akik el akarják hagyni hazájukat. Ezek közül mintegy hatvan százalék Palesztinába készül. Eddig közel 50.000 személy kért beutazási engedélyt Palesztinába.

A zsidóságnak ijesztően széles rétege a felszabadulás óta nem állott talpra. Otthonokban, kórházakban húzódnak meg, segélyekből, alamizsnákból tengődnek. Ez a néha tudatos, de gyakran tudattalan magatartás az önbizalmát elveszített, ügyefogyottá vált lélek védekezése a fenyegető magára maradással szemben, amivel – úgy érzi – nem képes megbirkózni. A zsidóság széles rétege ma kollektív járadékneurózisban szenved.

El nem intézett emlékek, nem realizált veszteség, meddő ressentiment, kollektív járadékneurózis, újabb magahitegetés, szellemi polgárháború, ím ez a maradék-zsidóság lelki keresztmetszete.” 

Bíró Ibolyának – akinek valaha egy fikarcnyi kis dolga is volt a pedagógiával, valószínűleg ismerte őt, de, ha nem, abban biztos lehetett, hogy Bíró Ibolya ismeri őt – életének része volt, és kitörölhetetlen sebeket vésett a lelkébe mindaz, ami a gettóban történt. Ezek a sebek újra felszakadtak, amikor elmesélte, hogyan tartotta be az életben maradni parancsát és az embernek maradni törvényét egy alig 13 éves kislány. Ibolya ugyanis ennyi idős volt, amikor tíz éves öccsével és három éves húgával a gettóba került. Anyját a nyilasok már korábban elvitték a Ferenc térre a nyilas házba, apja munkaszolgálatosként valahol a fronton volt.

Elmondta, „A gettóban a Síp utca 14.-be kerültünk, egy kicsi, ablaktalan portásfülkébe, ahol a földre dobott szalmán egy öreg néni feküdt. Haldoklott. Velünk senki nem törődött, én sem álltam szóba senkivel. Amikor a néni meghalt, levettem róla a holmiját, azt használtuk takarónak. A néni holttestét én vittem el a Wesselényi utcába, és ételt kaptam érte. Ettől kezdve néhányszor sikerült halottszállításért ételt kapni. Nem tudom, honnan, volt egy ütött-kopott kétfülű edényem, azzal mentem a központi konyhába levesért. Ha hullát vittem, még többet is adtak. Minden házba bementem, hátha találok valamit, például üres dobozt, amiben a kakát kivihettem az utcákon levő tüzek mellé. A testvéreimet nem engedtem ki, azt mondtam nekik, ha kimennek, megölik őket. Egyszer az egyik házban a kapu alatti félhomályban megláttam egy zsákot. Mozgott. Lencse volt benne, és annyi zsizsik, hogy a zsák rezgett tőlük. Elvittem így is. Azt ettük. Azt hiszem, ha nem lett volna, nem éltük volna túl a gettót.”

Azt is elmondta: „azt nem tudom, ki jelentett fel minket, szerintem anyám földije, a házmesterné, aki rohadt undok asszony volt, és nemigen szeretett bennünket. Hallottam, amikor fegyveres embereknek azt mondta: itt van ez a három zsidó gyerek, ezeket is vigyétek.” Arra, hogy mi történt azután, hogy a gettó felszabadult, így emlékezett: „amikor megláttam, hogy az emberek a Síp utcai kapu felé indulnak, összeszedtem a holminkat, és mi is indultunk utánuk. Ott a kapunál találkoztunk anyámmal, aki megtudta, hogy hová vittek minket. Ő csak azért maradt életben a nyilas házban, mert eszébe jutott, hogy az egyik sógora nyilas. Gyalog mentünk a Haller utcába. Hideg volt. A szovjet csapatok a Fáy gimnáziumban segélyhelyet rendeztek be. Anyám odavitt minket, és egy katona néni bekent bennünket valami sárga kenőccsel. Lepedőbe csavarva kellett egész nap ülnünk, és kaptunk finom savanyú fekete kenyeret. A mai napig imádom. Én ma is alig hiszem el, hogy nem voltak érzelmeim. Csak arra tudtam gondolni, hogy felelős vagyok a testvéreimért, és életben kell maradni. Amikor már nem voltam rühes, feljelentettem a házmesternét és a lányát. A pincéjükben mindenféle, zsidóktól lopott holmit találtunk. Internálták őket. Ma már az egész olyan, mintha nem is velem történt volna. De a visszaemlékezés kikészít.”