A fiatalok Édentől keletre élnek, de nyugati Magyarországra vágynak

Perlaki-Borsos Noel: 

„Arról értekezni, hogy mi lesz Magyarországgal tíz év múlva, számomra kicsit a tippmix hangulatát idézi. Amit tegnap elképzelhetetlennek gondoltunk, mára valósággá vált. Gondolok például arra, hogy Ukrajnát lerohanta Oroszország, hogy az Orbán-rendszer alapkövének nevezett gazdasági stabilitás megtörése ellenére sem változott a Fidesz stabilitása, hogy az üvegplafonnak nevezett számadatok minden téren egyre inkább kitolódnak, hogy az Európai Unió képes gyorsan és koordináltan működni bizonyos külső hatások ellenére – miközben sokan nemrég még halottnak titulálták –, vagy például Donald Trump elnökségére. A posztmodern világ felgyorsult és egyre inkább kiszámíthatatlanná vált. Éppen ezért a tippmixbe nem szállnék bele, hanem valamiféle megoldást próbálok keresni.

Választási eredményekből levezetni a jövőt értelmetlen lenne, mivel a választási eredmények kevéssé tükrözik a magyar társadalom valós érzelmeit. Jelen helyzetben az, hogy milyen párt hogyan áll különböző mérések vagy eredmények szerint, önmagában nem jelent túl sokat. Igazi változások az emberek értékrendjében figyelhetőek meg, ezek aztán vagy lecsapódnak választási eredményben, vagy nem.

Alapvetően azt látom, hogy a polarizáció és a túlfűtött individualizmus egyre inkább szétfeszíti a társadalmunkat. A politikai helyzet miatt barátságok mennek tönkre, vagy eleve ki sem alakulnak. Véleményem szerint elsőként ezen kéne változtatni. Ha a kis közösségekre nem fektetünk hangsúlyt, akkor a sokak által emlegetett paradigmaváltás sosem valósulhat meg. Paradigmaváltás alatt azt értem, hogy más értékeket priorizálunk: közös értékek keresése, békés együttélés. Ezek egy kettészakadt társadalomban elképzelhetetlenek. Ha a társadalomban nincs kapocs, akkor lehetetlenné válik, hogy az ország egy „jobb” irányba haladjon, mivel nincs konszenzus abban, hogy mi a jó irány. Az ilyen minimumok a rendszerváltásnál még meglévőnek tűntek, ma viszont itthon nem látok ilyet. Ha túlságosan elveszünk a kultúrharcban, folyamatosan egymásra licitálunk, akkor elképzelhetetlen, hogy kialakuljon egy olyan konszenzus, aminek a végrehajtásáért együtt küzdünk. Ha pedig ez nem alakul ki, akkor elveszünk az egymással való hadakozásban, ami egy ilyen kis ország szempontjából végzetes.

Ezért gondolom azt, hogy jelenleg, és a következő tíz évben is a prioritásunknak a kis közösségek építése, fenntartása, és összekötése lehet. Alkalmazkodnunk kell ahhoz, hogy a XX. századra jellemző tömegtársadalom sokkal több, kisebb, izoláltabb részre bomlott fel. Ezekből a kis közösségekből tud kialakulni valódi szellemi termék, ezekből mérhető fel a valódi társadalmi akarat, aminek érvényesíteni kell az összességét. A piedesztálra emelt alternatíva nem jöhet el hosszas, tudatos építkezés nélkül. A regnáló kormány individualista, önző társadalomszemléletének az alternatívája nem ennek a nézetnek a tagadása, hanem egy másik kialakítása.

Egy ilyen alternatíva számos tényezőt foglal magába. Az alternatívának választ kell adni a kortárs problémákra. Fontos, hogy ezek nem írhatóak le Orbán Viktor személyével. Ha Orbán Viktor hirtelen szublimálna, ezek a problémák nem szűnnének meg, és valószínűleg újra az általa képviselt világnézet szerezne többséget. Ez a világnézet az én szubjektív véleményem szerint rossz. Az már más kérdés, hogy statisztikai mutatók is ezt mutatják, de ezek a mutatók akkor válnak széles rétegek számára prioritássá, hogyha egy ezeket csokorba szedjük. Önmagában az, hogy ami most konkrétan van, az nem jó, még nem hozhat változást, mert nincs semmi helyette. A semmi helyére pedig úgy tudunk valamit emelni, hogyha a valamiről szóló gondolkodásba minél szélesebb tömeget vonunk be. Éppen ezért elengedhetetlen az a hosszú építőmunka, ami a sok szerteágazó gondolatot begyűjti, a problémákat felméri, és az emberek széles rétegét vonja be a megoldáskeresésbe. Ha minden jól megy, akkor ennek a folyamatnak a végén előáll egy olyan gondolat, ami előremutató a magyar társadalom számára. Ehhez kell 5, 10 de akár 15 év is. Az, hogy végül mennyi idő lesz, csak rajtunk múlik.”

Mayer Bendegúz:

„Hogyan látom tíz év múlva az országot? Elkeserítően. A generációnk nem tud magának biztos jövőt elképzelni itthon. Kétségbe vagyunk esve és már lassan nem is az a kérdés, hogy itthon maradunk, vagy külföldre megyünk-e, hanem hogy hova menjünk külföldre. Ha itthon maradnék, talán 35-40 éves koromra megengedhetnék magamnak egy panellakást. Abban sem vagyok biztos, hogy a hó végéig elég lenne a fizetésem, nemhogy félre tudnék rakni belőle. Ebben az országban a jövőben egyre nagyobb gond lesz a szegénység, hiszen jelenlegi kormányunknak nem célja az elesettek megsegítése.  Az emberi jogok egyre csorbulnak, és nem úgy látom, hogy ez a közeljövőben változna. Sőt, szerintem sajnálatos módon csak rosszabbodni fog a helyzet. Tíz éven belül bőven kialakíthatják a teljes diktatúrát itthon, és én nem szeretném megvárni. A diktatúra a félelemre alapoz, és én nem fogok félelemben élni, ezért sem látom a jövőmet ebben az országban. Szeretnék magamnak egy biztosabb jövőt mind anyagilag, mind a jogaim szempontjából, ezért legnagyobb sajnálatomra, de nem tudom elképzelni a saját életemet tíz év múlva itthon, ahogy a generációm nagy része sem.”

Kenderes Lilla

„Én több opciót látok arra, hogy hol fog tartani az Egységes Diákfront tíz év múlva. Ha nagyon pesszimista akarok lenni, azt mondom, addigra bele fogunk fáradni olyan ügyek abszolválásába, amikbe maguk a sértett felek sem állnak bele. Valamint az egyre növekvő külföldre költözés, meg az egyetemi és főiskolai elfoglaltságok miatt a taglétszám is csökkenni fog.

Még szerencse, hogy nem vagyok pesszimista. Viszont ezek valós, és fontos problémák, amikkel foglalkozni kell. De egyáltalán nem olyan bonyolultak. 

Először is, mivel az EDF főleg gimnazistákból áll, folyamatos a vérfrissítés. Ez egy remek dolog, mert így hitelesek tudunk maradni, tekintve, hogy azok foglalkoznak, és állnak ki a közoktatásért, akik ténylegesen, testközelből tapasztalják annak minden előnyös, és kevésbé előnyös (abszolút diszfunkcionális) részét. Tehát a szervezetben alapjában véve van egy természetes cserefolyamat, és mindig jönnek új, energikus, emberek. Emiatt én úgy gondolom, tíz év múlva (valószínűleg addigra már máshogy, az új generáció koncepciója szerint, de) mint diák érdekképviselet, ugyanolyan szignifikáns alakok leszünk a közéletben. Az új EDF generáció gondolata nagyon izgalmas, mivel a fiatalok politikai ébredése egyre korábban elkezdődik, és ezek az új generációk már más útravalóval jönnek.

Azok a nagyon komoly társadalmi traumák, amiket a magyar nép évszázadokon át, nemzedékről nemzedékre továbbadott, mintha kiveszőben lennének és a helyüket a dac veszi át. A dac, hogy ahelyett, hogy „én is kibírtam, az én időmben, ők is ki fogják, ha rajtuk a sor” inkább megkérdezzük „minek is bírjam ki, ha nem működik” Szerintem ez a fajta kritikus gondolkodás az évek alatt csak felerősödik majd. Ahogy a kormány butítja az oktatást, úgy fogják egyre többen kikérni maguknak, hogy funkcionális analfabétát próbálnak belőlük csinálni. 

El nem tudom képzelni, hogy tíz év múlva, ne történne pozitív változás. Mert ha a kormány addig nem veszi észre, mennyire releváns problémát söpör az asztal alá, a diákságnak elege lesz. És az a hógolyó, ami az elmúlt évek tiltakozásának eredményeként elkészült, ha elindul a hegytetőről, lavinává növi ki magát. 

Pankotai Lili

Szerintem minden ember életében egyszer eljön az a pont, amikor egy nap azt érzi, hogy mintha már nem lenne más választása, mint cselekedni. Így pedig, ráadásul a velem történtek eredményeképpen, lehetőségem is van arra, hogy egy olyan ügyet képviseljek, amely az egész társadalmat, jelenét és jövőjét alapjaiban határozza meg.

Próbáltam minél felelősségteljesebben élni azokkal a lehetőségekkel, amikkel ezt az ügyet támogathattam vagy képviselhettem. És példát mutathattam a korosztályomnak, hogy a saját jövőnk rajtunk múlik.

Magyarországot leginkább egy rákhoz tudnám hasonlítani, amely hátrafelé megy. A rendszerváltás után az egész társadalomban volt egy óriási remény, hogy az ország fel fog tudni zárkózni Nyugat-Európához mind demokráciában, mind életminőségben. Most pedig azt gondolom, hogy velem együtt a magyar társadalom nagy része nemcsak elvesztette ezt a reményt, hanem teljes mértékben kiábrándult abból a politikai és társadalmi berendezkedésből, ami mára kiépült.

Orbán Viktor mondta egyszer, hogy ne azt nézzük, amit mond annak érdekében,  hanem azt, amit cselekszik. Ezzel teljes mértékben egyetértek, mert az embereket nem a szavaik által lehet megismerni, hanem a cselekedeteik által. Ebből kifolyólag 13 év cselekedetei alapján és a már most elkezdett intravénásan adagolt unió-ellenességből, az emberek gondolkodásának átkeretezéséből én azt gondolom, hogy tíz év múlva, miután nettó befizetővé válunk, amennyiben személyes érdekei úgy kívánják, Orbán Viktor kiviszi Magyarországot az Európai Unióból.

Az az autoriter hibrid rezsim, amit létrehoztak, és az a maffia rendszer, amit kiépítettek, úgy vélem, rendelkezik a kapitalizmus azon daganatával, hogy nem ismer stagnálást, csakis és kizárólag a növekedést és a gyarapodást ismeri. ,,A változások nem egy pillanat alatt következnek be. Egy fokozatos felfűtésű fürdőkádban akár halálra is tud főni az ember, anélkül, hogy érzékelné” (Margaret Atwood). Ezt a kádat fogják a továbbiakban is tovább fűteni. A kérdés, hogy az a 3 millió ember, aki még nem vette ezt észre, mikor szándékozik kiszállni ebből a kádból.

Ma azt mondanám, hogy tíz év múlva én az Európai Unióban leszek. A kérdés számomra csak annyi, hogy Magyarország hol lesz. Az biztos, hogy elsősorban Magyarországon szeretnék az Európai Unió tagja lenni, és a továbbiakban is mindent el fogok követni annak érdekében, hogy abból az amnéziából felébresszek egy társadalmat, amelyben jelenleg vagyunk, amelyben teljesen elfelejtettük, hova akartunk tartozni a rendszerváltás után, és ahova Magyarország az államalapítás óta vágyik. De gondolkodásmódunkból fakadóan, önsorsrontó módon mindig olyan nemzetellenes vezetést engedtünk a nyakunkra ülni, amelynek hatalmi érdekei ellentétesek lettek a nemzet többségének érdekeivel.”

Schermann Fruzsina

„Mindig is volt bennem késztetés, hogy egy igazságosabb világért tegyek, hogy korrigáljam a jelenlegi rendszer igazságtalanságait. Eredetileg a már meglévő, működő intézményeken keresztül próbáltam változást elérni, de a DÖK (diák önkormányzat) diszfunkcionalitását tapasztalva, alternatív irányok után kutattam. Így bukkantam tizenegyedikesként az akkor frissen mozgalommá alakuló Független Diákparlamentre. Nem jártam rossz gimnáziumba, de még így is a saját bőrömön tapasztaltam a rendszer hiányosságait. A felesleges tanulnivalóval, a bürokráciával, az alulfinanszírozottsággal. A környezetem közönyössége motivált a belépésre, mert úgy éreztem, ha én nem cselekszem, akkor senki nem fog. A mozgalomba belépve, a személyes célom az volt, hogy fel tudjuk hívni a figyelmet az említett deficitekre és szakmai gondolkodás kezdődjön meg az orvoslásukra. Abban bíztam, ha elegen mondjuk, végül meghallják és megértik a döntéshozók. Úgy gondolom, hogy az első célomat sikerre vittem, több a TV-be, újságba eljutó kampányhoz asszisztáltam vagy koordináltam, ma a közélet egyik legfőbb forró témája az oktatásügy. A személyes környezetemet is sikerült egy lépéssel közelebb hoznom az aktivitás irányába. A szakmai diskurzus és a megoldáson való közös gondolkozás – hát az nem sikerült.

Ma Magyarország különösen megosztott és őszintén megvallva, sokszor pesszimista vagyok, hogy valaha közeledik-e majd egymáshoz a két oldal, és konszenzuális, nemzeti megoldások kerülnek-e majd előtérbe. Egy utat látok Magyarország prosperitására, ha nem lesz szitokszó a civil és jól megállapodott indokkal bízhatunk ismét a pártokban. A civil aktivizmus az aktív állampolgársággal együtt jár, megnézzük, mi mit tehetünk egy ügyért, nyitottabb szemmel járunk a világban is. Az aktivizmus segíti a kis közösségeket kialakulását is, így ez egy kicsit kevésbé magányos jövő is lenne. A pártokról pedig azt gondolom, hogy olyan ellentartás, dac van irányukba, hogy értékrendtől függetlenül, szinte minden akciójuk negatív reakciót vált ki belőlünk. Én azt remélem, a jövőben lesz okunk másként reagálni és nyomós indokkal térhet ismét vissza a bizalom a képviseleti szervekbe és az elvileg minket képviselő közéleti pártokba is.

Az ügyek mentén szerveződés mellett szeretnék kitartani, magát az aktivitást is szinte lehetetlen abbahagyni. A legtöbb volt tagunk is vissza-vissza jár eseményeinkre, besegít a szervezésbe. De mivel aktivizmusból a jelen Magyarországán nem lehet megélni, én személy szerint a kínai és angol nyelvtudásomat kihasználva szeretnék elhelyezkedni, és csak remélni tudom, megadatik, hogy továbbra is képes leszek a szülőhazámat nem elhagyva, az értékrendemből nem engedve, igaz módon foglalkozni a közélet valamely szegmensével.”

Összeállította: Millei Ilona