A fogyatékosság tagadása
A Gucci új szempillaspirál-modelljéről olvasva pont ugyanaz az érzés fogott el, ami a hónaljszagú giccset rockzenének előadó Pataky Attila Dáridó-haknija során.
Amikor az Edda Művek frontembere Lagzi Lajcsi vendégeként parasztnak öltözve a legalávalóbb mulatóst adta elő, döbbenten ismertem fel, hogy tényleg nincs az életében öt olyan perc, amikor valakinek épp nem kell szégyenkeznie helyette. A kamurockerség és a kamuparasztság demonstrálása között nem tűnhetett volna csak egyetlen pillanatra vállalható kulturális szereplőnek? A válasz pedig: nem. Pataky Attila, a Bor, szex, rock & rollcímű könyv szerzője, akit az a megtiszteltetés ért, hogy Horn Gyula és Orbán Viktor politikai rendezvényén egyaránt kiereszthette hangját, valamennyi magyar kínos feszengésére igényt tart – aligha véletlenül rabolták el idegen galaxisból érkezett intelligens lények, hogy felbecsülhetetlenül értékes génállományáról mintát vegyenek.
A Gucci-élmény zavarba ejtően hasonlít a Pataky-élményhez. A vállalat egyik profilja a fényűző vagyonnal való ízléstelen veretés, s most a Down-szindrómás Ellie Goldstein kapcsán az is megtapasztalható, hogy a cégvezetők készen állnak a szépségipar új ideálját legyártani belőle a huszonegyedik századnak. A Gucci marketingesei azt állítják, hogy Ellie Goldstein az új szépsége ennek a szép, új világnak, melyben nincsenek többé nők és férfiak, nincsenek többé fogyatékosok, legfeljebb elnyomott feketék meg nagyon szexi, jófej milliárdosok, akik már nemcsak azzal pózolnak maguknak és egymásnak, hogy mennyire sok jótékonysági szervezetben optimalizálják az adózásukat, hanem azzal is, hogy Ellie Goldsteinre hivatkozva úgy tesznek, mintha a Down-szindromás emberek ebben a csodálatos, általuk tulajdonolt világban bármit is elérhetnének.
Itt jelzem, hogy a Gucci ájtatos szánalompornója cseppet sem egyedi jelenség. Ennek igazolására álljon itt néhány beszámolórészlet a hazai médiapiacról:
„A tizenhat éves, Down-szindrómás Kennedy Garcia ma már sikeres, magabiztos fiatal nő: táncol, modellkedik, és színésznőként is bontogatja szárnyait. A Dream Talent Management szerződtette modellként, és rendszeresen jár meghallgatásokra New Yorkba valamint Los Angelesbe is. Dolgozott a Zulily, az Aetna és a Justice márkáknak, szerepelt tévéshow-ban, és kifutómodellként is vonult már Hollywoodban. A Rólunk szól című sorozatban színésznőként tűnik fel.” (Femina)
„Chelsea Werner története inspiráló bizonyítékként szolgál arra, hogy az álmokat sosem szabad feladni, és valóban érdemes küzdeni értük. Megmutatta: attól, hogy nem olyan, mint a legtöbben, ugyanúgy lehet sikeres még a modellszakmában is.” (Femina)
„A Puerto Rico-i Down-szindrómás Sofía Jirau modell és sikeres üzletasszony, aki az idei New York-i divathét igazi csillaga volt. Sofíának saját divatmárkája van, emellett modellkedik is, betegsége semmiben sem gátolja. A lány hitvallásának tekinti, hogy inspiráljon mindenkit, aki olyan kromoszómákkal született, mint ő.” (Player)
„Még csak négy éves, de máris elismert modell a Down-szindrómás kislány. Francesca Lockwood szülei egy percig sem gondolták, hogy baj lehet harmadik gyermekükkel, ám amikor kiderült, hogy Down-szindrómás, mint a legtöbb szülő, ők is féltek, hogy milyen esélyei lesznek az életben kislányuknak. Mindenre számítottak, csak arra nem, hogy Francesca nemcsak életerős lesz, hanem igazi csodává cseperedik, akinek határozott elképzelései lesznek az életről és arról, hogy mit is szeretne elérni. Ebben pedig nemhogy nem akadályozta, hanem segítette is a betegsége.” (Éva)
Amiről a posztmodern kor gyermeki lelkületű embere nem hajlandó tudomást venni, azt letagadja. A születési rendellenesség létezése az éretlen pszichékben frusztrációt okoz – a buborékjának kényelméhez szokott fogyasztó nem akar olyan világban élni, ahol ilyesmi egy emberrel megtörténhet, ezért a szépség új minőségét hazudja oda, ahol értelmetlen és megalázó fogyatékosság mutatkozik.
Csakhogy a valóságtagadás még senkit nem védett meg a valóság következményeitől, a Down-szépségkultusz pedig mindössze ártalmatlan példája ennek a vágyvezérelt infantilizmusnak. Vajon milyen sors vár a realitással szembesülni nem hajlandó emberiségre, amikor biztonságos és komfortos buborékjai sorra kipukkadnak?