A karizmatikus vezetők bűvkörében
A mai politika egyre inkább személyes ügynek tűnik. A vezetők nemcsak döntéshozók, hanem identitásunk szimbólumai is: híveik rajonganak értük, ellenfeleik viszont elutasítják őket. De miért alakul ki egyes politikai szereplők körül szinte vallásos elköteleződés, míg másokat a választók teljesen elutasítanak? Milyen szerepet játszik a karizma ebben a folyamatban? A populista attitűdök, a társadalmi identitás és a politikai polarizáció összefüggéseit elemezve, arra keresték a választ a TK Politikatudományi Intézetének kutatói – Plesz Bendegúz és Metz Rudolf –, hogy milyen tényezők határozzák meg, melyik politikai vezetőket tekintjük karizmatikusnak, és kiket kevésbé? Kutatásuk egy nagyszabású magyarországi felmérésen alapul, amely egy mélyen megosztott politikai környezetben tárja fel a karizmatikus vezetés dinamikáját.
Miért vágyunk erős vezetőkre? – tették fel a kérdést a kutatók, amire a válasz a tanulmány egyik legizgalmasabb megállapítása: az erős vezető iránti igény rendkívül elterjedt a magyar társadalomban. A felmérés szerint a magyarok 80 százaléka populista attitűdökkel rendelkezik, vagyis a politikát alapvetően „a nép” és „a korrupt elit” harcaként értelmezi. Az ilyen világnézetű emberek idealizálják a vezetőket, úgy gondolják, hogy a politikai és társadalmi változásokat elsősorban a határozott, erős vezetők hozzák el, nem pedig az intézmények vagy strukturális tényezők. Ez a „vezetői romantika” megmagyarázza, miért vonzódnak sokan olyan politikusokhoz, akik magabiztos, határozott fellépésükkel és a status quo megkérdőjelezésével tűnnek ki. Kutatásuk megerősíti, hogy a magyar választók – legyenek kormánypártiak vagy ellenzékiek – a politikai sikereket és kudarcokat elsősorban a vezetők személyes képességeinek tulajdonítják, nem pedig tágabb, rendszerszintű tényezőknek.
Ugyanakkor a populista attitűdök önmagukban nem elegendőek ahhoz, hogy valaki egy adott vezetőt karizmatikusnak lásson. A tanulmány szerint ebben a pártos identitásnak van döntő szerepe. „Saját” politikai vezetőnket inspirálónak és kivételesnek látjuk, míg az ellenoldal vezetőjét unalmasnak vagy akár veszélyesnek tartjuk.
Hogyan mérhető a karizma? Az erre adott válasz a kutatás egyik leginnovatívabb eredménye. Plesz Bendegúz és Metz Rudolf felállított egy háromszintű modellt, amely a karizma észlelését három fő komponensre bontja. Az első a vezetői idealizáció, amely azt mutatja, mennyire hiszünk abban, hogy az erős vezetők meghatározó szerepet játszanak a társadalmi és politikai változásokban. A második a karizmatikus viselkedés felismerése, vagyis mennyire látjuk egy politikai szereplőben azokat a vonásokat, amelyeket általában karizmatikusnak tartunk. A harmadik az érzelmi kötődés, azaz mennyire intenzíven kötődünk egy vezetőhöz, legyen szó csodálatról vagy elutasításról. Ez az új mérési módszer segít elkülöníteni az általános vezetői igényt az egyes politikusok konkrét megítélésétől. A kutatás egyik eredménye megmutatja, hogy amíg a populista attitűdök növelik az erős vezetők iránti vágyat, a konkrét vezetők iránti rajongást vagy elutasítást valójában a politikai identitásunk határozza meg, tovább erősítve a politikai megosztottságot.
A felmérés mind a politikusok, mind a választók számára feltárt bizonyos megfontolandó tanulságokat. A kutatás egyik legfontosabb megállapítása a politikusokat illetően az, hogy a karizma nem csupán a vezető teljesítményéről szól, hanem arról is, hogyan értelmezik ezt a követői. Azok a vezetők, akik sikeresen építik és erősítik közösségük identitását, mélyebb érzelmi kötődést alakítanak ki támogatóikkal. Ez magyarázza, hogy a politikai mozgalmak miért összpontosítanak kevésbé a szakpolitikai részletekre, és miért építenek inkább érzelmi hatású történetekre, szimbolikus gesztusokra és retorikai eszközökre. Mindez hogyan érinti a választókat? A kutatás emlékeztet arra, hogy politikai vezetőkről alkotott véleményünket erőteljesen befolyásolják saját előítéleteink és csoportidentitásunk. Ha felismerjük ezeket a pszichológiai mechanizmusokat, kritikusabban tudjuk kezelni a politikai üzeneteket, és kevésbé válunk érzelmi manipuláció áldozatává.
A kutatás ezen túl is feltárt mélyebb összefüggéseket. Kimutatta, mindez milyen hatással van magára a demokráciára. A tanulmány szerzői elemezték a karizma-központú politika hosszú távú következményeit is, és arra a megállapításra jutottak, hogy ha a vezetés túlságosan személyessé válik, az alááshatja a demokratikus intézményeket és eltávolíthatja a hatalmat a képviseleti döntéshozataltól. A politikai polarizáció erősödésével pedig a viták egyre kevésbé az ötletekről és egyre inkább a lojalitásról, identitásról szólnak, ami megnehezíti a kompromisszumok, a konszenzusok kialakítását.
„A karizma nemcsak a vezetőkről, hanem rólunk is szól” – szögezik le a kutatás talán legfontosabb tanulságaként. Meglátásuk szerint a karizma nem csupán a politikai vezetők tulajdonsága, az a követők észlelésén és érzelmi szükségletein is múlik. Amíg a választók bizonyosságra, érzelmi kapcsolatra és erős vezetésre vágynak, addig a karizmatikus figurák továbbra is felemelkednek, és a politikai megosztottság személyes szintű marad.
„A karizma pszichológiai működésének megértése kulcsfontosságú a mai politikai környezet alakításában. Miközben az erős vezetés inspiráló lehet, fontos tudatosítanunk, hogyan formálják saját előítéleteink és identitásunk a politikai észlelésünket. De egyetlen vezető sem állhat a demokratikus kontroll felett” – szögezik le a szerzők a tanulmány végén.
