A közoktatás rekonstrukcióját érdemes a baloldali gondolkodás fókuszába állítani

„Az oktatás mára kiüresedett, egyszerűen szólva: mindegy, hogy Esterházyt vagy Wass Albertet tanítanak irodalomórán, a tanulókat mindkettő teljesen hidegen fogja hagyni. Ez a kiüresedett nagyrendszer természetesen rendbehozható, ez azonban a hatalmon lévők számításai szerint túl költséges lenne, a kulturális hegemónia kiépítésének jóval kézenfekvőbb és korszerűbb eszközei állnak rendelkezésre a média, különösen a közösségi média világában” – olvasható az Igazság és homályos tudat című esszében 

Arról is ír: „ az oktatás eróziója világjelenség: olyan válságról van szó, amellyel a gazdag országok jól karbantartott oktatási rendszereinek is szembe kell nézni, (…) robusztus kulturális hatások hozzák létre. Orbán Viktor rendszere nem kívánja feltartóztatni ezt a folyamatot, mivel egy ilyen politika ára nagyobb lenne, mint amennyi hasznot a saját céljait szem előtt tartva remélhet tőle. Ezt passzív-destruktív oktatáspolitikának nevezem: romboló hatását azzal fejti ki, hogy nem biztosítja a megszokott működéshez szükséges erőforrásokat sem. 

Az esszé azt az ajánlást fogalmazza meg a hazai rendszerkritikus baloldalnak, hogy a közoktatás rekonstrukciójára fókuszálva alakítsa ki társadalmi-politikai stratégiáját.

Mint írja: „ (…) ez nemcsak azért – bár ez is borzasztó fontos –, mert az elnyomottak – a munkásosztály, a prekariátus, a nők, az etnikai és más kisebbségek stb. – empowermentjének különlegesen hatékony eszköze lehet. Hanem azért is, mert az oktatás, azaz a pedagógiai igazságkonstrukció, olyan világ lehet, amely közvetlenül szembeállítható az eldologiasodással, amennyiben képes megvalósítani a találkozás kultúráját, hogy korunk talán legradikálisabb politikai gondolkodóját, Ferenc pápát idézzük” – jegyzi meg. Így folytatja: „azt is állítom továbbá, hogy a közoktatás ilyen értelemben vett rekonstrukciója elvileg lehetséges, azaz nem tartalmaz önellentmondást.

 (…) Egy ilyen fordulat végrehajtásához mindenekelőtt jól képzett, kreatív és ambiciózus pedagógusokra van szükség. Ehhez vonzóvá kell tenni a pályát, hogy azt folyamatosan a legkiválóbb fiatalok válasszák, ami viszont nem képzelhető el radikális béremelés nélkül. Minden egyéb törekvés hiábavaló, ha nem sikerül elérni, hogy a pedagógusok bére tartósan az értelmiségi átlagbér fölé emelkedjék. Ki kell mondani, hogy a pedagógusok jelenlegi bérharca csak részben szakszervezeti-érdekvédelmi jellegű, valójában az ország jövője függ attól, hogy vonzóvá válik-e a pálya. Ez alapozhatja meg a pedagógusképzés reformját is.

A tanárképzésről azt írja: „a tanárképzés nem járhat nagyságrendekkel a pedagógiai gyakorlat előtt, hiszen ha a képzőhelyekről kikerülő pályakezdők az általuk is jól ismert, ám felettébb korszerűtlen módon működő iskolákban állnak munkába, akkor az egyetemen szerzett pedagógiai tudásuk pillanatok alatt lenullázódik. Ily módon a hatékony képzés elemi feltétele, hogy az iskolák közvetlenül hatékony szakmai támogatást kapjanak teljes pedagógiai kultúrájuk megújításához. A képzés (az elmélet) és a gyakorlat közötti diszkrepanciát tehát kezelni kell, de semmiképpen nem úgy, hogy a képzés hasonuljon a gyakorlathoz. Ez a gondolat egyben pontosítása annak a szintén gyakran felmerülő – és persze teljesen jogos – követelésnek is, hogy a tanárképzés legyen gyakorlatiasabb. A másik elvi kérdés ahhoz a jelenlegi oktatáspolitikai törekvéshez kapcsolódik, amely szerint a leendő tanárok szaktárgyi képzését az aktuális tantervekhez kell igazítani, ami egyben azt is jelenti, hogy le kell egyszerűsíteni, hiszen ez nem tudósképzés, és a tanárnak elég azt tudni, amit tanítani fog. Ilyen erővel azt is mondhatnánk, hogy a tudósnak elég azt a részterületet ismerni, amit kutatni fog, és ez épp ekkora butaság lenne. Valójában – mint az a fentiekből talán világos – a tanár nem tantervet tanít, hanem az igazságkonstrukciót koordinálja, és ehhez neki mindenekelőtt az adott tudomány(ok) lényegi mondanivalójával kell tisztában lenni, ami viszont sajnos (?) soha nem egyszerűsíthető le néhány tételmondatra, hanem maga is állandóan változó, újra és újra konstruálandó, és nagyon sok tárgyi ismereten alapuló tudás. A tanárok rendkívül magas színvonalú szaktárgyi képzése – és gondolkodási kultúrája – tehát kulcskérdés.”

Knausz Imre azt is fontosnak tartja elmondani, hogy „a szegényeket, akiket különösen kivet magából az oktatás, és akiknek különösen szükségük van az igazságra és a felemelkedés eszközeire, nem elég látni, nézni is kell (Ferenc pápa szokatlan kifejezése. ), azaz oda kell figyelni rájuk. Oda kell lépni hozzájuk. Ez az oktatáspolitika számára konkrétan azt jelenti, hogy a legszegényebbek iskolai pályafutása extra és iskolán kívüli támogatást igényel. (…) Ennek finanszírozása állami feladat, és éppen az teheti hatékonnyá, ha az iskola és a tanoda között a közös elveken alapuló partneri együttműködés alakul ki. Azaz, ha sikerül visszafoglalni az iskolát a pedagógiának.”

Knausz Imre pedagógiai szakértő a Van Helyed Alalpítványnál. 2007–2010 között a Taní-tani, 2011 óta a Taní-tani Online főszerkesztője.

Forrás: Tani-tani Online