A látszatvalóság fogságában: hogyan számolja fel önmagát a Fidesz?
A NER korábbi alaposzlopai egymás után hátrálnak ki a politikai feszített vízből, miközben a kormánypárti elit képtelen észrevenni, hogy az általuk felépített világ végérvényesen megváltozott. Lázár János parlamenti távozása, a Tisza Párt térnyerése és a politikai kommunikáció teljes kiüresedése mind egy irányba mutatnak: a rendszer képtelenné vált a valódi társadalmi párbeszédre.
Az ördögizés mint a felelősséghárítás végső eszköze
A politikai paletta átrendeződésének egyik leglátványosabb tünete, amikor a korábbi kormánypárt erős emberei látványos bejelentésekkel igyekeznek elhagyni a süllyedő hajót, miközben magyarázataik egyre inkább elszakadnak a valóságtól. Lázár János augusztus 20-i lemondása az országgyűlési képviselőségről hűen tükrözi ezt a válságot. A politikus távozásakor több okot is megjelölt a Fidesz bukására, köztük azt a vádat, miszerint a Tisza Párt „ördögi ügyességgel” hitette el az emberekkel, hogy minden fideszes lop.
Ez a narratíva azonban több sebből vérzik, és kiválóan mintázza a Fidesz belső kommunikációs zavarait. Ahogy a Mélyvíz című műsorban elhangzott: „Mielőtt elkezdünk beszélgetni róla, állapítsuk meg, hogy amit mond ez az ember, az nem igaz. Tehát a Tisza soha nem mondta azt, hogy minden fideszes lop, és különösen nem a választói.” Ha a „fideszes” szót a hétköznapi, tisztességes választópolgárokra vetítjük, nyilvánvaló, hogy a nagy részük soha semmit nem tulajdonított el jogtalanul.
A fideszes retorika ráadásul egyre mélyebb erkölcsi morajlást kelt, amikor éppen az államalapítás ünnepén folyamodik az ellenfelek megbélyegzéséhez. Az évek óta tartó „állatozás” és „hazaárulózás” után megérkeztünk az „ördögizéshez”, amely közvetlenül sérti a keresztény értékrendű választókat és a politikai közösségeket is. Ez a fajta kommunikációs technika semmi másra nem szolgál, mint hogy a felelősséget ismételten az ellenfélre tolja. A probléma gyökere a Fidesz olvasatában nem a rendszerszintű korrupció tényében rejlik, hanem abban, hogy azt valakik sikeresen láthatóvá tették.
A kettős államigazgatás és a laptop-effektus
Lázár János politikai öröksége szorosan összefonódik a NER gazdasági struktúrájának kiépítésével. Bár jogerős ítélet nem mondta ki a bűnösségét, a kizárólag közszolgálatból felépített, 49 ingatlant számláló vagyonnyilatkozata önmagáért beszél. Egy egészségesen működő demokráciában, vagy ahogy a tengerentúlon szokás, az adóhatóság azonnal lecsapna az ilyen jellegű elszámolhatatlan vagyoni elemekre. „Amerikában azt úgy szokták csinálni, hogy semmi gond, hogyha nem stimmel az adóbevallásod, de hogyha van egy laptopod, amivel nem tudsz elszámolni, hogy honnan volt rá pénz, akkor azt mondja az adóhatóság, hogy ez adócsalás történt.”
A nagyobb probléma azonban az a rendszerszintű konstrukció, amelyet Lázár a pályafutása alatt meghonosított. Neki köszönhető a kettős államigazgatás modelljének tökéletesítése: az egyik oldal a külvilág és az Európai Unió felé úgy tesz, mintha a közérdeknek és a jogszabályoknak megfelelően működne, míg a színfalak mögött a struktúra kizárólag egy jól körülhatárolható üzleti kör érdekeit szolgálja ki. Ebből a mesterségesen fenntartott kettősségből az elmúlt másfél évtizedben több ezer milliárd forintot szivattyúztak ki, ami végzetesen megnyomorította a hazai egészségügyet, a közoktatást és a tömegközlekedést.
Bezárva a saját maguk által kreált buborékba
Miért folytatja a bukott elit a nyilvánvaló hazugságok hangoztatását, amikor az ország túlnyomó részét már egyáltalán nem érdekli a magyarázkodásuk? A válasz a kognitív disszonanciában és a politikai briefingek torzító hatásában rejlik. A kormányzati csúcsvezetők egy olyan zárt valóságban éltek, amelyet a saját tanácsadóik szűrtek meg számukra nap mint nap. „Az történhet, hogy egész egyszerűen nem vette észre, hogy megváltozott a világ. Tehát, hogy ami az a világ, amit ő fölépített, elképzelt és működtetett maga körül, az a világ egészen egyszerűen már más.”
Míg a hétköznapi polgár a közösségi média algoritmusainak dühöt és gyűlöletet generáló buborékjában él, a politikai elit a saját belső jelentéseinek foglya. Amikor a miniszterek és államtitkárok beülnek a kormányülésre, a csoportnyomás hatására mindenki megnyugtatja a másikat, hogy a rendszer hibátlanul működik, a problémák csupán elszigetelt apró tévedések. Így lehetséges az, hogy miközben egy saját maguk által megrendelt gyermekvédelmi jelentés rendszerszintű, pokoli visszaéléseket tár fel állami gondozásban lévő gyerekek tízezreinek rovására, a vezetés azonnal titkosítja azt, és inkább mondvacsinált ellenségképek kreálásával próbálja elterelni a figyelmet.
Az országot hosszú éveken át kondicionálták a gyűlöletre, legyen szó migránsokról, sorosistákról vagy éppen a Tisza Pártról. A társadalom azonban a bántalmazó kapcsolatok dinamikájához hasonlóan elkezdett felnőni, és megtanult nemet mondani. A NER egykori „mesterhármasának” – Orbán Viktor, Lázár János és Szijjártó Péter – háttérbe szorulása vagy formális kivonulása a parlamentből a demokratikus nyilvánosság lassú, botladozó újjáéledését vetíti előre, ahol a választók végre nemcsak passzív nézői, hanem aktív ellenőrei kívánnak lenni a mindenkori politikai történeteknek.
