A maffiaállam sötét titkai: így árulták el az országot

A korrupció mint rendszer

A beszélgetés apropóját Orbán Anita, a korábbi energetikai államtitkár nemzetközi sajtóban megjelent interjúja adta, amelyben a volt kormányzati szereplő szerint az elmúlt másfél évtized működése során jelentős visszaélések történtek, és ezeknek következményekkel kellene járniuk. A megszólalásra a kormányoldal reagált, több korábbi szereplő visszautasította az állításokat, miközben Orbán Viktor miniszterelnök is magára vette a kritikát.

Holoda Attila szerint azonban a védekezés stílusa önmagában is sokatmondó. Úgy fogalmazott: az a kommunikáció, amely tagadásokból és egymásra mutogatásból áll, aligha alkalmas arra, hogy megvédje a védhetetlent. Szerinte az elmúlt másfél évtizedben a kormányzat következetesen azt kommunikálta, hogy zéró toleranciát hirdetett a korrupcióval szemben, miközben Magyarország rendre az európai korrupciós rangsorok végére szorult.

Az energetikai szakértő emlékeztetett arra is, hogy különböző korrupciókutató műhelyek éveken át vizsgálták, miként használták fel az Európai Unióból érkező forrásokat a régió országaiban. A nemzetközi összehasonlítások szerinte rendre azt mutatták, hogy Magyarország esetében „döbbenetes” mértékű összegek tűntek el korrupciós csatornákon. Több ezer milliárd forintos nagyságrendről beszélt, amely szerinte nem egyszerű visszaélés, hanem egy strukturált mechanizmus következménye.

Példaként egy nagy értékű honvédelmi szerződést említett, amely állítása szerint jól szemlélteti azt a felülről irányított, maffiaszerű működést, amely az Orbán-rendszert jellemezte. Holoda úgy látja: innentől kezdve minden olyan védekezés, amely nem a rendszer működésének feltárásáról szól, szükségszerűen hiteltelennek hat.

Saját tapasztalatát is felidézte. Mint mondta, rövid közigazgatási pályafutása idején, helyettes államtitkárként szembesült azokkal a mechanizmusokkal, amelyek miatt végül három és fél hónap után távozott. Már 2012-ben érzékelhető volt szerinte ugyanaz a korrupciós logika, amely azóta csak kifinomultabbá vált. „Ami akkoriban működött, az azóta művészi tökélyre fejlődött” – érzékeltette a folyamatot.

A lojalitás ára

Szentpéteri Nagy Richard alkotmányjogász szerint a rendszer természetét talán a legjobban az a sokat idézett mondat írja le, amelyet Lánczi András fogalmazott meg évekkel korábban: „a korrupció a rendszer maga”. Bár sokan meglepődtek ezen az állításon, az alkotmányjogász úgy véli, valójában pontos diagnózisról van szó.

A műsorban arról beszélt, hogy a politikai rendszerek működésében gyakran megfigyelhető egy pont, amikor a résztvevők felismerik, milyen struktúrának váltak részévé. Van, aki hamarabb, van, aki később hátrál ki belőle, erkölcsi vagy politikai megfontolások alapján. Példaként említette Magyar Pétert, akinek útja szerinte azt mutatja: sokáig lehet hinni egy rendszer javíthatóságában, mielőtt valaki nyilvánosan szakít vele.

A beszélgetés során felmerült Kálomista Gábor neve is, aki egy interjúban arról beszélt: azért nem szólalt meg korábban a rendszer működésével kapcsolatban, mert azt hitte, belülről reformálható. Holoda ezt az érvelést erős fenntartásokkal fogadta. Szerinte azok, akik belülről látták a működést, pontosan tudhatták, hogy egy olyan politikai szerkezetről van szó, amelyet elsősorban a lojalitás tart egyben.

Ebben a logikában – állította – a korrupció nem véletlen melléktermék, hanem szervezőelv. A hűségért cserébe hozzáférés jár az erőforrásokhoz, és ez teremti meg azt a „habarcsot”, amely egyben tartja a rendszert. Holoda szerint éppen ezért figyelemre méltó, milyen gyorsan kezdett repedezni a korábbi politikai közösség, amikor a pénzügyi lehetőségek beszűkültek.

Úgy vélte, ebből látható igazán, hogy sok esetben nem valódi politikai vagy erkölcsi lojalitásról volt szó, hanem érdekközösségről. „Abban a pillanatban, amikor a korrupció lehetősége megszűnik, a rendszer tartóereje is meggyengül” – fogalmazott, hozzátéve: szerinte az ilyen struktúrák természetükből fakadóan nem reformálhatók belülről, mert fennmaradásuk alapja éppen az a működésmód, amelyet meg kellene változtatni.

Hit, kiábrándulás és történelmi párhuzamok

A beszélgetés legérzékenyebb része az volt, amikor a vendégek a politikai hit természetéről kezdtek beszélni. Szentpéteri szerint a Fidesz támogatói közül sokan nem anyagi érdekből maradtak lojálisak, hanem valóban hittek abban, hogy a rendszer bizonyos értékeket képvisel. Sokan akkor is kitartottak mellette, amikor személyesen már nem profitáltak belőle, sőt olykor veszteseivé váltak.

Az alkotmányjogász felidézte: a Fidesz politikai pályája során többször is jelentős átalakuláson ment keresztül, ami már korábban elidegenített választói csoportokat. Voltak, akik a párt ideológiai fordulatai miatt távolodtak el, mások csak évekkel később, amikor szerintük a rendszer bűnei már vállalhatatlanná váltak.

Szentpéteri személyes példát is említett: saját megítélése szerint már a nyolcvanas évek végén érzékelhetőek voltak azok a személyiségjegyek Orbán Viktor politikájában, amelyek később az autokratikus működés alapjává válhattak. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a jelenlegi rendszert nem lehet mechanikusan összevetni a 20. század diktatúráival.

Bár a beszélgetés során többször előkerült a kommunizmus és a náci rendszerek működésének analógiája, mindketten hangsúlyozták: nem azonosításról, hanem bizonyos mechanizmusok összehasonlításáról van szó. A lojalitás elsődlegessége, a vezér tévedhetetlenségébe vetett hit vagy az erkölcsi aggályok háttérbe szorítása olyan jegyek, amelyek szerintük különböző autoriter rendszerekben hasonló módon jelennek meg.

Szentpéteri úgy fogalmazott: minden ilyen politikai közösség létrehoz egy saját hitvilágot, amelyben a vezető döntései megkérdőjelezhetetlenné válnak, a belső kritika pedig fokozatosan eltűnik. A lojalitás szó ilyenkor már nem egyszerű politikai együttműködést jelent, hanem érzelmi kötődést és identitást.

Szerinte a rendszer egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy sokan őszintén hittek valamiben, ami később illúziónak bizonyult. Ez magyarázhatja azt is, miért vált ki különösen erős indulatokat, amikor egykori belső szereplők – mint Orbán Anita – nyilvánosan beszélnek arról, hogyan látták belülről a hatalom működését.