A „Magyarságkutató Intézet" „emlékezéséhez"
Tegnap volt a nyilas hatalomátvétel évfordulója. Orbán és Kásler „intézete" hosszú cikkben „emlékezett".
A hozzám hasonló mazochisták itt olvashatják.
Első blikkre nem értettem, mi e cikk megjelentetésének indoka, mármint az „emlékezésen" kívül: ami igazság van benne, közismert, nem kellett érte nagyon „kutatni". Viszont éreztem valami furcsát: mintha a szerzők – nevük ismeretlen – érzékenyíteni akarták volna valamire olvasóikat… Egyrészt a régi szép idők dicsőségét elevenítették föl, másrészt azt a méltánytalanságot, ami hazánkat érte a szovjet csapatok megjelenésével.
Azonban ma, amikor újra belenéztem a cikkbe, megdöbbenve tapasztaltam a libernyák diktatúra hatalmát: cenzúrázták az írást.! Már a „Magyar Nemzet"-ben is.
Kikerült belőle minden – az eredeti szöveg terjedelmének szinte harmada –, ami a régmúlt dicsőség édes érzésének átélését szolgálta!
Nyoma sem maradt annak, ami tegnap gyönyörködtetett: a nevek eredeti, történelmileg hű leírása mintha sosem lett volna…
A szívem is belesajdult: a sok „vitézt" stb. hiába kerestem. Legnagyobb bánatomra, a „lófők" is eltűntek.
Így aztán, mára a régmúlt dicsőség emléke, amelyet Krasznahorka büszke vára is hirdet, csak bennem rezgett tovább. Ó, azok a szépséges idők, amikor a cselédlányok is Horthy dicsőségét zengték – ahogy arról a Puszták népe című munkájában Illyés Gyula is beszámol –, miközben szégyenükben kútba ugrottak..!
Ám a cenzor munkája sem tökéletes – vagy egyet ide, egyet oda alapon dolgozik: az édes magyar hazánkat ért méltánytalanságra utaló kifejezések maradtak. Köztük az is, amely a szovjet hadsereg megjelenését „gépesített tatárjárásnak" nevezi.
Igaz, ami igaz: a XIII. századi tatárjárást semmivel sem provokáltuk ki – jóval korábban is nyugatra jártunk kalandozni. És bizony adódik az összehasonlítás: a második világháborúban ugyanolyan vétlenek voltunk, mint 1241-ben…
Ki ne emlékeznék, vagy legalábbis tanult róla: 1941-ben, a tatárjárás 700. évfordulóján ismét meg kellett védenünk ezeréves hazánkat és a kereszténységet!
„S milyen szépen kezdődött! A magyar honvédek díszegyenruhában, az ünneplésükre megjelent lakosság üdvrivalgása közepette..." mosolyogva, integetve vonultak be a barbár szovjet földre. Még a munkaszolgálatosok is legszebb ruhájukba öltöztek! Fegyver senkinél nem volt látható, a díszkardon kívül.
Igazán méltóak voltunk nagy szövetségesünkhöz, a dicső német hadsereghez..!
És ez így ment egészen a Don partjáig. Ott hirtelen, orvul ránk támadtak, megzavarva honvédő tevékenységünket.
Aztán jött a „gépesített tatárjárás". Következményeit ma egyedül nyögjük, mert a németek elárulták dicső múltjukat...
