A médiakannibalizmus már az ajtónkon kopogtat

– Dull Szabolcs, az Index kirúgott főszerkesztője pár napja a hvg360 Terasz vendégeként számolt be arról a bizarr esetről, hogy „a propagandamédia becsöngetett a lakására”. Mint mondta, a csöngetésre kinyitotta az ajtót. A küszöbén a Pesti TV (via PestiSrácok) élesben rászegeződött kamerája és stábja állt. Az újonnan indult média a Dull kirúgásában érdekelt Vaszily Miklós résztulajdonában van. Ő értékesítette az Index reklámfelületeit is. Ön szerint meddig lehet még feszíteni a gátlástalanság húrját? Míg ki nem veri valakinek a szemét?

– A helyzet összetett. Mivel a magyar jogszabályozás az újságírókat is közszereplőnek tekinti, de a közszereplői státusz és annak határainak meghatározása nincs pontosan definiálva, a közszereplő köteles tűrni és elviselni a sajtó érdeklődését. A jelek szerint, egy újságíró sokkal inkább közszereplő, mint például egy miniszterelnök, akinek a házánál erős tiltások szigorítják már évek óta a köz érdeklődését. Valamint az újságírók megjelenését.

– Ellentétben az újságírók otthonával, ahol a történtek alapján, bármikor megjelenhetnek – beletüremkedve akár a magánéletükbe is – a médiahiénák.   

– Én még olyat eddig nem hallottam, hogy a rendőrség újságírók esetében élt volna azzal a védő-korlátozó lehetőséggel, amit a miniszterelnök Cinege utcai háztömbje körül állandósítottak. Ennek persze az is oka lehet, hogy az újságíróknál nyilván kevésbé fontos szempont a közbiztonság s annak védelme.

– Teszi hozzá – gondolom – nem kis iróniával.

– Némi éllel, valóban. Mindenesetre jelenleg a hazai jogszabályozás, illetve gyakorlat alapján, az újságírók kiszolgáltatottak az ilyen fajta vegzatúrának – a sajtó részéről való elszámoltatás lehetőségének – egy olyan helyzetben, amikor két alapjog ütközik. Egyrészt ugyanis kiemelten fontos a transzparencia és a nyilvánosság joga, másrészt legalább ilyen lényeges a magánélethez fűződő jogok betartása. Nem tudnék egyetlen olyan esetet sem mondani Magyarországon – hacsak nem valamilyen nagyon hosszú jogérvényesítési procedúra eredményéről lenne szó –, amikor az újságírók jogainak védelmét aktívan kikényszerítette vagy védte volna bármi.   

– Fel sem merül ennek szabályozása – vagy nem volt rá igény?

– Dehogynem. Emlékezzen csak vissza, hogy az elmúlt tíz évben a nem kormánypárti kollégák folyamatosan céltáblái voltak a kormánypárti média kitüntető, a magánéletet sem tisztelő figyelmének – nyilvánosságra hozott telefonszámostól, lakcímestől. A betámadottak mögött egyszerűen nem állt olyan politikai erő, hogy mindennek érvényt szerezhetett volna, vagy legalább szívügyének tekintette volna.

– A Dull Szabolccsal szembeni és hasonló esetek felvetnek-e bármilyen büntetőjogi vagy etikai vétséget?

– A büntetőjog tárgykörében nem vagyok annyira otthon, az etikai vétség pedig szerintem nagyon ingoványos terület. Mivel magam is közéleti újságíróként dolgozom, elvárom bizonyos esetekben a közéleti szereplőktől, hogy adott helyzetekben nyilatkozzanak, ne bujkáljanak előlem. Tudunk olyan eseteket, amikor ez az elvárás bírósági mérlegelés tárgya lehetett, de ennek előzménye kell(ett), hogy legyen, hogy be kell tartani a fokozatosság elvét. Amint más közszereplőre sem, úgy egy újságíróra sem lehet rátörni az otthona ajtaját akkor, ha egyébként más csatornákon biztosítja a kommunikáció lehetőségét – email, telefon, időpont egyeztetés stb. Példaként hozhatnánk fel erre a parlamenti kitiltások esetét, aminek előzménye volt, hogy az újságírók a parlamenti folyosókon próbálták „levadászni” a politikusokat, de azért, mert minden más lehetőséget megtagadtak az érintettek.

– Ha jól emlékszem, a Dull Szabolcséhoz hasonló eset történt talán Juhász Péterrel is, akit az otthonát bekamerázva igyekeztek kompromittálni, s a történet után, azt hiszem, peres eljárásban elégtételt is vehetett.

–  Az ember magánélethez való jogát az nem védi meg a kellő időben, ha három év múlva, a javára dönt a bíróság. Saját példámat is felhozhatom modellként: két és fél évvel később elismerte a bíróság, hogy jogtalan volt a Népszabadság bezárása, de esztendőkkel a történtek után, mire megyünk vele? Ez nem  jogvédelem, legfeljebb utólagos erkölcsi győzelem, ami a problémát magát nem oldja meg.

– Ezzel együtt, talán több mint meghökkentő, hogy a saját kollégájukra rontanak egyértelműen politikai vendettával – úgynevezett újságírók.

– Egy újságírónál mindig meg kellene, hogy szólaljon a vészcsengő, ha egy kollégája kerül célkeresztbe, ami ugye nem a sajtó normál működése. Dull Szabolcsról elmondtak sok mindent az elmúlt hetekben, de azt, hogy akár ő, akár az Index valamelyik – bármelyik – párt kiszolgálója lenne, ezen nem tudták tetten érni. Ebben az értelemben, ő nem tekinthető politikai közszereplőnek, amint az sem vetődhetett fel, hogy nem tisztességesen, politikai hatásra végezte volna a munkáját – a média bármely részének így is kellene őt kezelni.

– Nem tudom, hogy eddig a Pesti TV bármely produkcióját látta-e. Ezzel együtt érdekelne a véleménye, hogy szakmai szemmel milyen irányt határolna be ennek az új(?) médiaprojektnek?

– Miután nem láttam, és szándékom sincs megnézni, csak áttételes információkból értesültem, hogy a Pesti TV a PestiSrácok vonalát követi, akkor a kormánypárti revolversajtó újabb elemeként üdvözölhetjük. Nyilván hasonló szemlélettel és tematikával szolgáltat híreket az ellenzéki politikusokról, a kormánnyal konfliktusba kerülő közéleti személyekről, amint tette ezt Dull Szabolccsal kapcsolatban.

– Egy ilyen erős kannibál-antréval azért gondolom, Ön sem számolt?

– Az mindig erős anomália, amikor a sajtó az egyébként normálisan működő másik sajtószegmenst pécézi ki. Arról persze van mit írni, ha egy médiacsoport teljes bevételének 86 százaléka állami hirdetés – de az Indexben annyi volt a történet, hogy felmondott a szerkesztőség. Nyilván megvolt rá a jó okuk. Azt pedig nem látom, hogy Dull Szabolccsal szemben a már említett fokozatosság elvét betartották volna – ha már mindenáron témát akartak belőle kreálni.

– S egyelőre az Interpol sem körözi.

– Tudomásom szerint, nem.

– Bár nem tartozik közvetlenül a megkeresés tárgyához, de érdekel a véleménye: látja bármifajta közös jövőjét az Index egyemberként lemondott szerkesztőségi kollektívájának?

– Valamennyire hasonló szituációt éltünk át a Népszabadságnál is: láttuk a közös jövőt, sokáig igyekeztünk egyben tartani a csapatot. Érkeztek is befektetők vagy befektetni szándékozó jelentkezők. Minden ilyen vizitnek egy idő után az lett a vége, hogy a tárgyalás egy pontján úgy vonultak vissza, hogy egyúttal éreztették, nagyon erős politikai nyomás nehezedik rájuk, hogy visszavonulásra kényszerüljenek. Nem lennék meglepve, ha valami hasonló játszódna le az Indexnél is, holott határozottan kijelenthetem, hogy erős drukkerük vagyok. Az érintetteket leszámítva, nálam kevés ember van, akinek jobban fáj, ami az Index-szel történik.