A mi Várunk nem rés, hanem erős Bástya elvtárs
Jószívűek vagyunk mi magyar adófizetők: vettünk Orbánnak egy várat. Összedobtuk, rá a pénzt, mert tudtuk, hogy már nagyon kell neki. Egyelőre úgy néz ki, hogy örül neki. Mi, magyar adófizetők is örülünk, mert nekünk a mások öröme, olyan, mintha a mi örömünk lenne.
Van gyakorlatunk abban, hogy örömet szerezzünk Orbánnak. Korábban stadionokkal kedveskedtünk neki, nemrégiben pedig magánrepülőgépet vásároltunk a számára, hogy azzal mehessen a Vidi meccseire. Honvédségi beszerzésnek álcáztuk, mert tudtuk, hogy amilyen puritán, nem fogadta volna el. Talán még veszekedett is volna velünk, hogy miért vettünk neki ilyen drága játékot. Ráhagytuk, hadd higgye, hogy nem az övé. Ő csak használja, ha meccsre akar menni.
Nem nagy ügy ez nekünk, futja az adónkból. Ha meg mégsem, akkor legföljebb kicsit összébb húzzuk magunkon a nadrágszíjat. Ilyenek vagyunk, mi magyarok: nekünk a mások öröme olyan, mintha mi magunk örülnénk.
Sőt, ha lehet, még annál is olyanabb. Mert mi, ha ezer évig élnénk, akkor sem tudnánk úgy örülni valaminek, mint ő. És ezt az örömünket senki sem veheti el. Még azok sem, akik folyton fanyalognak. Hogy Orbán mindezt tőlünk lopta.
Persze, hogy tőlünk lopta. És akkor mi van? Még mindig jobb, ha egy tetőtől talpig becsületes magyar ember lopja el a javainkat, mintha egy idegen gazember tenné ugyanezt.
Kellett már neki nagyon ez a Vár, amióta az eszét tudta, mindig ezt akarta. Most, karácsonyra végre megkapta. Már csak alig néhányat kell aludnia, és az övé lesz egészen. És tényleg nem ünneprontásként jut az eszünkbe az ötvenes évek egyik humoros mondása. Nem az, hogy „szabad országban szabad ember azt csinál, amit szabad”, hanem egy másik. Az, amelyik így szól: „A konyak a dolgozó osztály itala, amelyet választott képviselői által fogyaszt.”
Így vagyunk mi most a Várral. Mint a szegény szülő, aki drága ajándékot vesz a gyerekének. Örülünk, hogy legalább neki van. És főleg annak, hogy ameddig ő örül, legalább nem csesztet bennünket. Reménykedjünk, hogy nem un rá hamar, mert ha igen, kereshetünk neki valamilyen új játékot.
Olyan, mint egy nagy gyerek, Nagyobb és akaratosabb a többi óvodásnál, kicsivel talán ellenszenvesebb is. De, tetszik, nem tetszik, ő is a mi fiunk. Nem egy idegen bolygóról ejtőernyőzték közénk, mi hagytuk, hogy kinőjön belőlünk. Jó, nem ilyen lovat akartunk, de ilyen lett. Most meg már hiába szuszakolnánk vissza a palackba, az istennek sem akar visszamenni.
Európa, vigyázz: ez a durcás, saját démonaival harcoló nagycsoportos óvodás Magyarországot már megszerezte. Mostantól nagyobb játék kell neki.
