A nagy magyar törpe
Kormányzásának legszörnyűbb időszakát éli Orbán Viktor, gondolnám, ha nem tudnám, hogy az emlékezet igencsak kopott, hogy elég gyorsan elfelejtjük a múltat, azokat az eseményeket, amikor rendre azt hittük: itt a vég, ezt már nem tudja miniszterelnök a propaganda hagyományos – értsd: goebbelsi – eszközeivel leszerelni. A múlt ködébe vész Szájer József, Borkai Zsolt, Schmitt Pál, hogy csak párat említsek. Pár olyan eset, amely – véltük akkor – képes lesz megrázni a monolit hatalmat, a mély államot (deep state). Egyik sem rázta meg, a rendszer kompakt módon működött, és lábon kihordta a botrányt.
Most is azt gondoljuk: nagy bajban van a nemzeti együttműködés rendszere, amely valóban egy rendszer, de semmiképpen nem nemzeti. Egy kiválasztott réteg és haszonélvezőinek mohó állami és pénzhatalma, semmi több. Amely hatalom ugyanakkor most már a lehető legmélyebbre eresztette gyökereit, és igen: úgy tűnik, kiszakíthatatlanul. Vagyis: hiába hisszük, hogy nagy a baj, azaz nagy bajban vannak. Ezúttal is ki fognak lábalni belőle. A botrányból közös erővel kivonják a kormányfőt, Orbán szent és sérthetetlen marad, meglátják: így lesz. Különben, normálisan – létezik még ilyen szó, ilyen helyzet Magyarországon(?) – most semmiképp nem tarthatna évértékelőt. Hiába a több évtizedes hagyomány, a helyzet nem alkalmas a nyilvános megnyilvánulásra, de még csak arra sem, hogy a kiválasztott közönség előtt szerepeljen. Mégiscsak lemondott – immár a Fidesz éra alatt másodszor – a köztársasági elnök, a volt igazságügyi miniszter, egy volt kulturális (ember)miniszter, egy még mindig püspök; ráadásul egy mindenki számára érthető és elítélendő ügy miatt. Mindannyian szerepet játszottak egy pedofil-támogató ember kegyelemben részesítésével, és mi – a rendszeren kívül élők – továbbra sem tudjuk, hogy valójában mi történt. Illetve: gondolunk valamit, jelesül azt, hogy a legfőbb hadúr tudta és engedélye nélkül ez nem történhetett volna meg, de ez megint csak olyan, mint a Harry Potter szereplője, akinek nem mondható ki a neve. Pontosabban: ők – a saját univerzumuk – nem mondják ki, mi megtesszük, de a hangunk vékony, gyenge, nem jut túl Budapest határán.
Szóval: most megint olyan helyzet van, amikor Orbánnak el kellene bújnia, amit, amúgy meg is tesz, vagy tett az elmúlt napokban, ám mégis színre lép. Odaállt szombaton az övéi elé; mert tudja, velük bármit megtehet. A Várkert bazár szelektált hallgatóságának áhítata mit sem változott, lehet itt Kaleta-ügy, kimosdatott pedofil-barát, brüsszeli eresz-tornász, a kitenyésztett Orbán-fanok csillogó szeme, a Vezér iránti odaadásuk egy cseppet sem sérül. Csak egy a lényeg: nehogy beengedjenek maguk közé valakit, aki képes lenne elrontani ezt a februári ünnepet. Az évről-évre ismétlődő farsangot, ahol mindenki jelmezt ölt, maszkot visel, és kíváncsian várja, hogy a Legnagyobb Ember ma milyen álarcban érkezik.
Hát a nagy magyar törpe álarcában érkezett. (Amúgy, csak a félreértések elkerülése végett, ez egy régi vicc, a hajdani Szovjetunióról szólt, ahol minden a legjobb, a legnagyobb volt, az ő törpéjük volt a legnagyobb a világon.)
De Orbán nem lenne Orbán, ha nem érezné: mégsem lépheti át a köztársasági elnök körül kialakult botrányt. Hát beszélt róla, sőt ezzel indította beszédét. Pontosan úgy, ahogy vártuk: minden felelősséget eltolt magától és magáról, a két asszonyra hárította, de: kiemelve nagyságukat, külön kiemelve, hogy a két asszony kisujjában több tisztesség van, mint az egész baloldalban. Naná, hogy taps fogadta a kijelentést, híven igazolva későbbi állítását, hogy tudniillik a politikában mindig egy ütésre vagy a padlótól, hacsak...hacsak keresztbe nem vered az ellenfelet. Arra nem tért ki a miniszterelnök, hogy ezt szabályosan teszi-e vagy sem, de mi tudjuk: mindig szabálytalanul, azaz övön alul. (Lásd még: dollárbaloldal, és még néhány gyurcsányozó, brüsszelező, pressmanozó kiszólás a beszéd folyamán.)
És ahogy azt vártuk: a Várkert bazár közönsége teljes megelégedéssel fogadta a szónok összes kijelentését. Elfogadta, hogy ami történt, az csak egy ki nem kényszerített hiba volt, amelyből a kormány csak erősebben kerül ki, a baloldal viszont a maga kétszínűségével, képmutatásával csak rosszabbul. És elfogadta, hogy az öt évvel ezelőtti hatalmas sikereket csak a Covid és a szomszédban dúló háború rombolta le – amely egyébként két szláv nép testvérháborúja – és azt is, hogy a tavalyi évből kikecmeregve, az idén a világ élvonalába repít bennünket a kabinet. Mi leszünk a világ legjobb zöldenergia termelője, elsőként fogunk e téren teljesen függetlenné válni; atom- és napenergiában és ez utóbbi tárolásában is éllovasok leszünk. Autógyártásban szintén, és akik azt állítják, hogy nem lesz elég vizünk hozzá, azok nem ismerik Magyarország vízrajzát. Itt is globális éllovasok vagyunk, tehát minden készen áll ahhoz, hogy Magyarország éve legyen az idei.
Szemben az EU-val, amely kudarcot kudarcra halmozott, most már tudjuk: nem támaszkodhatunk az unióra, és a Nyugatra sem. Már csak azért sem, mert minden rossz onnan jött: a jakobinizmus, a nácizmus és a kommunizmus is – legalábbis a magyar miniszterelnök legújabb tanítása szerint. Napjainkban is onnan, Brüsszelből jön a rossz, ahonnan csak a baj zúdul ránk. Egyébként, tudtuk meg, azzal járnának jól, ha békén hagynának bennünket, mert különben – illő megtanulniuk – nem járnak jól velünk. Változásra, változtatásra van szükség, jöjjön Trump és egy új unió, hogy végre ott is legyenek európaiak. Mert hát „döglött lóra nem verünk patkót”.
A várkerti társaság, újra boldogan távozott; túljutottak a válságon, a pénteki tüntetés – az Origo szerint: tüntike – sem rendítette meg a hatalmat. A nagy magyar törpe stabilan áll.
Kívül Európán, távol a normál civilizációtól, és egyre távolabb a jogállamtól.
Az elmúlt tizenöt nap – vagy ahogy Kéri László fogalmazott a Klikktv-ben: a január óta sorjázó botrányos esetek – sem rengették meg a magyar világot. A jelmezek változatlanok, a maszkok nem mozdultak.
És: mi is maradtunk ott, ahol voltunk, ahova ez a rendszer taszított bennünket.
