A pedagóguspálya vonzóvá tétele nélkülözhetetlen a jövőnk szempontjából  

Miközben már most is tizenhárom ezer pedagógus hiányzik a magyar közoktatásból, a közoktatási rendszer egyre idősebb pedagógusokat foglalkoztat.

Az 50-59 éves tanárok aránya jelentősen, 27-ről 35 százalékra nőtt, a 60 évesnél idősebb pedagógusoké kettőről kilenc százalékra. Eközben a 30 évesnél fiatalabb tanárok aránya nagymértékben csökkent, kilencről hat százalékra. Ugyancsak nem kis mértékben csökkent a 30-39 éves korcsoport aránya is a tanárok körében, 27 százalékról 18-ra. Az idei felsőoktatási felvételiken óvodapedagógusnak összesen 2234-en, osztatlan tanári képzésre 3515-en jelentkeztek. Azok közül, akik megszerezték a diplomát, sokan el sem kezdik az oktatást, a pályakezdők egyharmada az alacsony bérek és a magas munkaterheltség miatt elhagyja a pályát. Vagyis a közoktatási rendszerben kódolva van a pedagógushiány. 

A kormány a béremelést illetően egyelőre hajthatatlan, a jövő évi költségvetési tervezetben ugyanazzal a vetítési alappal számolják a bért, mint tették azt 2014 óta eddig minden évben. Inkább maratoni sztrájkbizottsági tárgyalásokat folytatnak a sztrájkjoguktól rendeleti úton megfosztott pedagógusok érdekvédelmi szervezeteivel, mintsem emelnék a béreket. 

Az egyre inkább tarthatatlan helyzet megoldására is csupán egy harmatgyenge próbálkozás volt, nevezetesen, hogy a tavaly megjelent tanárképzési rendelet ősztől egységesíti és egy évvel lerövidíti a tanárképzés tanulmányi idejét, másként strukturálja a pedagógiai tárgyakat és a tanárjelölti gyakorlatot. Ugyanakkor sok konkrét részlet hiányában, a keretrendelet ebben a formájában még csak ígérvény. Ezért is fontos, hogy az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya Pedagógiai Tudományos Bizottsága által a közelmúltban szervezett konferencián az előadók a hazai pedagógusképzéssel foglalkoztak „A mai magyar tanárképzés helyzete és problémái” címmel tartott rendezvényen 

Bárdos Jenő, az MTA doktora, az Akadémia Pedagógiai Tudományos Bizottságának elnöke, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem és a Pannon Egyetem professor emeritusa fontosnak tartotta, hogy a pedagógusnak „egy életen át tartó altruizmus és empátia” mellett kell elköteleznie magát, amikor személyiséget nevel. Fináczy Ernő pedagógust, neveléstörténészt idézte, amikor hozzátette: „leginkább a saját jellemével”. A tanárnak a kor aktuális pedagógiai kihívásainak való megfelelés mellet, mindig tudnia kell, hogy mindenekelőtt „élő, egyszeri és megismételhetetlen embereket” tanít.

Felvinczi Katalin pszichológus kutató, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának egyetemi tanára arról beszélt, hogy a kutatások jóvoltából rendelkezésünkre állnak azok az információk, amelyek alapján egy hatékonyabb, a pedagógusok szükségleteit jobban kielégítő és a diákok életminőségét – harmonikus, nehézségekkel megküzdeni képes személyiségfejlődését, tanulmányi sikerességét, munkapiaci beválását – támogató köznevelési rendszer működhetne. Azt azonban további kutatásoknak kellene feltárniuk, hogy mi akadályozza valójában egy ilyen rendszer kialakítását és elkötelezett működtetését.

Csapó Benő neveléstudományi kutató, az SZTE egyetemi tanára, az MTA doktora, az Akadémia Közoktatási Elnöki Bizottságának elnöke Linda Darling Hammondot, a Stanfordi Egyetem professzorát idézte: „A gyakorlati problémákra adott bürokratikus megoldások mindig elbuknak, mert az eredményes tanítás nem rutinmunka, a diákok nem passzívak, és a gyakorlati kérdések nem egyszerűek, nem megjósolhatók és nem általánosíthatók. Következésképpen a tanításnál szükségessé váló döntéseket nem lehet formulákba foglalni, kész csomagokba összerakni, és átadni a tanároknak.” Csapó Benő kiemelte: ahogy a tanításban fontos tanári feladat az önszabályozó tanulás kialakítása – vagyis az, hogy a diákoknak akkor is legyen belülről vezérelt motivációjuk a tanulásra, ha nem áll mellettük a tanár –, úgy a tanárképzésnek is feladata, hogy kialakítsa a leendő tanárokban azt a belső indíttatást, hogy akkor is tanuljanak, amikor senki nem képezi őket. A tudást ugyanis nem lehet átadni: az csak személyes tapasztalattal, személyes munkával szerezhető meg.

Halász Gábor, az MTA doktora, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar egyetemi tanára hangsúlyozta a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége (ASEAN) pedagógusai által készített pedagóguskompetencia-térkép mindenhol érvényes négy alapkompetenciáját: „Tudjam és értsem, amit tanítok”; „Segítsem a tanulóim tanulását”; „Abban az adott társadalmi közösségben és közegben, ahol az iskolám van, elkötelezetten jelen legyek”; „Állandóan fejlesszem magam”. Az előadásban szó volt arról is, hogy szükség van arra a paradigmaváltásra, amely a pedagógusképzés helyett a pedagógusok folyamatos tanulására, sőt, a pedagógusképzők folyamatos tanulására helyezi a fókuszt.

Falus Iván, az MTA doktora, az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem professor emeritusa kifejtette, hogy miután a társadalom műveltségi színvonalának a megteremtésében az alapvető szerepet az oktatás tölti be, annak minőségét pedig a tanárképzés is meghatározza, nagyon fontos, hogy rendszerben gondolkodjunk róla.

Chrappán Magdolna, a Debreceni Egyetem Nevelés- és Művelődéstudományi Intézetének docense arról beszélt, rendkívül fontos, hogy a mentori identitás azok körében is megjelenjen, akik (mentor)tanárként a felsőoktatásban dolgoznak.

Stéger Csilla közgazdász, a neveléstudományok doktora, a Pedagógiai Tudományos Bizottság titkára és a PwC Magyarország Kft. vezető menedzsere részletes és komplex európai és magyarországi adatok összevetésével világított rá a mai magyar tanárképzés helyzetére és problémáira. Ennek alapján megállapítható, hogy az általános iskolai tanárok végzettségi szintjeinek aránya terén Magyarország elmarad az EU-s átlagtól, és hazánkban egyelőre nincs alternatív útja az általános iskolai tanárok képzésének. A kutató megállapította, hogy Európában a tanárutánpótlásban felborult az egyensúly a kereslet és a kínálat között. Magyarországon mind bizonyos tantárgyak esetében, mind egyes földrajzi régiókban tanárhiány van, tanártársadalmunk elöregedő. Az általános iskolai tanítás terén a fejlett világ egyik legelöregedőbb pedagógustársadalma a miénk. A tanárképzésbe belépők száma alacsony, a pályaelhagyás aránya a középkorú (30–44 éves) korosztályban igen magas, a tanárutánpótlás kérdése pedig nincs megoldva. A pályára lépő fiatal pedagógusok száma az elmúlt években 5200–5400 között stagnál, míg a mai pedagóguslétszám megtartásához 13–15 000 főre lenne szükség. 

Az előadó szerint a szabályozás területén ugyan történtek üdvözlendő lépések – például megszűnik az általános iskolai és a középiskolai szakok bontása, és ismét lehetőség van a bachelor utáni tanári mesterszak választására –, ugyanakkor számos további strukturális nehézséggel kell még szembenézni. 

Szükség lenne például egy a pedagógus-utánpótlás előrejelzéséért és nyomon követéséért felelős szervezetre, egy „school based” jellegű képzési formára és a tanárok jövedelmének jelentős növelésére, hiszen a DPR AAE 2020-as adatai alapján az osztatlan pedagógusképzésből az elmúlt években pályára lépő tanárok kezdő havi átlagjövedelme nettó 174 329 Ft volt, és egy ilyen egzisztenciális jövőképpel nagyon nehéz attraktívvá tenni ezt a pályát. 

A pedagóguspálya vonzóvá tétele pedig nélkülözhetetlen a jövőnk szempontjából. Egy olyan mértékű tanárhiány ugyanis, amellyel Magyarország küzd, csak középiskolai tanulmányok utáni osztatlan képzésbe vagy bachelor fokozat utáni mesterképzésbe jelentkező leendő pedagógusokkal nem oldható meg. 

Stéger Csilla közgazdász úgy látja, hogy a megoldás azon az úton is keresendő, hogy a tanári végzettséggel rendelkező és a társadalom bármilyen pozíciójában munkát végző személyeket bevonzzák az iskolákba, s támogassák a képesítetlen oktatók tanárrá válását a munka mellett – ezt pedig egy folyamatos, dinamikus, iskolai alapú modellben lehet csak elképzelni, amelyben mérhetetlenül fontos lesz, hogy az egyetem partnere legyen az iskolának.