A politika hangadóinak az indulatokat kellene csitítani, nem fordítva
A jelenlegi belpolitikai helyzeten csak rontanak a politikai vezetők és véleményformálók, ha tovább szítják az indulatokat – véli Zsiga Bulcsú, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója. Hozzátette, a rendőrségbe és a jogállamba vetett össztársadalmi bizalmat nem szabadna megingatni, a politikai elitnek nem megsértődnie kellene, hanem minden erejével meggyőzni a társadalmat az igazságszolgáltatás pártatlanságáról, megnyugtatni a rendőrséget és a bíróságot, hogy munkájuk miatt nem érheti őket politikai természetű támadás.
A szakértővel az utóbbi napok fejleményei kapcsán beszélgettünk. A Hősök terén civil és művészeti szervezetek kezdeményezésére több ezres tüntetést tartottak a köztereket elárasztó, gyűlöletkeltő és erőszakos politikai plakátok ellen. A demonstrációt a Loupe Színházi Társulat kezdeményezte „Levegőt! – Kiállás a szabad közterekért és a tiszta közbeszédért” címmel. A társulat a gyűlöletkeltő hirdetések eltüntetéséért indított petíciót, amelyet már több mint 230 ezren aláírtak, valamint népszavazási kezdeményezést is benyújtottak, hogy törvény tiltsa a félelemkeltő vagy félrevezető, közpénzből fizetett reklámokat, mert úgy gondolják, az ellenségképképzés és a megosztó kommunikáció hosszú távon rombolja a társadalmat. Közben a parlamentben kirobban a „Zsolti bácsi” ügy, amit a Fidesz kommunikációja rövid időn belül átkeresztelt „államellenes puccskísérletre” és „példátlan megtorlást ígérnek mindenkivel szemben, aki az ügyet terjeszti”.
Várhatóan minden korábbinál durvább választási periódus következik. Aligha tűnnek majd el az utcákról, közterekről a sértő plakátok, sőt, még durvábbak jöhetnek. Hogyan lehetne ezt a harciasságot, a verbális erőszakosságot kiiktatni a közbeszédből?
Hogy idáig jutottunk, azért elsősorban a politikai elit felelős. Hozzáteszem, ők is csak egyfajta társadalmi igényt szolgálnak ki azzal, ha mondjuk beleállnak a konfliktusba. A polarizáció elmélyítése, a „Mi és Ők” erőteljes szétválasztása alkalmas arra, hogy a pártok nagy hatásfokkal megmozgassák a szavazói bázisukat. Ennek rövid távon választásokat eldöntő jelentősége lehet, de hosszabb távon súlyosan megosztja a társadalmat. A politikai erőszak elfogadottsága és felfutása mögött gyakran a választók csalódottsága és a politikai rendszerrel szembeni elégedetlensége rejlik. Globálisan is egyre többen érzik úgy, hogy nem tudják megfelelően hallatni a hangjukat, nem képesek hatékonyan képviselni az érdekeiket. Azok a választási rendszerek – mint amilyen a mienk is –, amelyek a „győztes mindent visz” elvet követik, súlyosbítanak a választók demokráciával kapcsolatos hiányérzetén. Több mint másfél évtizede lappang a magyar társadalom mélyebb rétegeiben az igény, hogy alakuljon ki végre még egy hasonló méretű tábor, mint a Fideszé. Ez korábban az MSZP volt, de mára háttérbe szorult, feltűnt helyette a színen egy új politikai erő, és ezzel kétosztatúvá vált ismét a politikai tér. Ami persze éles ellentéteket generált a mára kissé megkövesedett kormánypártok és az új politikai erő között. Az ellentétek egyelőre még általános síkon mozognak, később bizonyára szakpolitikai természetűek lesznek.
Már most is napirenden vannak szakpolitikai kérdések: milyen legyen az adózás, hogyan gondoskodjon az állam az emberekről…
Ma még több szó esik az identitásbeli ellentétekről. Mindkét oldalon olyan témákat igyekeznek a politika napirendjén tartani, amelyek nem annyira az emberek racionális énjét próbálják megszólítani, hanem inkább érzelmi húrokat pengetnek. Ez egy olyan versenyhelyzetet teremt, amelyben egyik oldalon sem engedhetik meg maguknak a politikusok, hogy valamilyen módon erre ne „csatlakozzanak rá”, máskülönben gyengének tűnhetnek. Ezt a támogatóik is megkövetelik tőlük, ami nagyon veszélyes elvárás, hiszen arra bjztatják őket, hogy legyenek harciasak, minden politikai mélyütésre mélyütéssel válaszoljanak. Ha ezt megfogadják, kialakul egy durvasági spirál: amit szabad a pártelnöknek, a frakció vezetőjének, miért ne volna szabad az utca emberének is?
Hová vezet mindez? Már előfordult, hogy az utcán megtámadták az ellenzéki párt politikai aktivistáit, durván beszóltak a fideszes miniszternek a köztéri fórumán. Elég gyorsan terjedő háborúságnak tűnik…
Ma még beláthatatlan, hová fajulhatnak az ilyen atrocitások. Addig nem várhatunk semmi jót, amíg egyik oldal politikai hangadói sem próbálják csitítani az indulatokat. Az ilyen eseteket inkább arra használják fel, hogy a másikat állítsák be erőszakosnak, és azt próbálják elhitetni az országgal, hogy ők igazából a társadalmi béke oldalán állnak. Mit lehet elvárni a politikai „B-közép vezérszurkolóitól”, ha naponta azt hallják az egyik oldalon, hogy amennyiben ők győznek, akkor egyesével bebörtönzik majd a kormánytagokat; a másik oldalon pedig soha nem látott megtorlást ígérnek azokkal szemben, akik számukra kellemetlen vádakat terjesztenek. Ezek a kijelentések aligha szolgálják a társadalmi megbékélést. Mindenkinek a társadalmi nyugalom volna az érdeke, hiszen a biztonság a legalapvetőbb érték, amit egy politikai rendszernek garantálnia kell.
Úgy gondolja, afelé tartunk, hogy a vehemensebbek felbátorítva érezhetik magukat akár a tettlegességre is?
Október elején ez nagyon kényes kérdés. Már köztudott, hogy 23.-ára mind a két tábor utcai megmozdulást jelentett be. Ki tudja, mire készülnek a háttérben a „vezérszurkolóik”? Nem hinném, hogy a két nagy ellentábor a Duna parton közös piknikezésre gondolna. Ilyenkor, ha a politikusok nem mutatnak hajlandóságot arra, hogy megpróbálják csitítani a hangulatot, akkor a civil társadalomnak, a különböző hírességeknek, a celebeknek lenne a feladata, hogy megpróbáljanak hidat képezni a megosztott társadalomban. Amire persze lehet látni próbálkozásokat, a Loupe Társulat felhívását is ide sorolom. A gyűlések, a tüntetések, a demonstrációk üzenete ma még nem ez, elsősorban az ellenzéki oldal híveit tudják jobban feltüzelni a szónoklatok. Ott is jobban kellene figyelni a felszólalók mondataira. Nem vitatom, az élesen megfogalmazott kijelentésekkel a civilek minél több embert szeretnének elérni, a médiában nézettséget generálni, de ezzel nem lehet politikai hidakat építeni. Sőt, a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy sokszor a durva fellépés miatt nem talál célba az az üzenet, amit egy mozgalom el akarna juttatni a társadalom számára.
Vannak „Ők és Mi”. Ez az árok egy mélyebb és szélesebb.
Az ilyen megkülönböztetés egy német alkotmányjogász, Carl Schmitt politikaelméleti gondolkodásából származik. Szerinte a politika lényege a barát és az ellenség szétválasztása.
Azokat, akik azt mondják, hogy ennek mindenáron ellent kellene mondani, azzal vádolják, hogy nem akarnak igazán politizálni. A mostani kiéleződött társadalmi környezetben ehelyett mégis valamilyen „nemzetegyesítő üzenetre” volna inkább szükség, de erre egyik oldal sem partner. Mindegyik a másik legérzékenyebb pontjait keresi és olyan ügyek meg témák mentén szeretné megosztani a másik szavazótáborát, ami sikert hozhat majd a választáson. A Fidesz a Tisza feltételezett adópolitikáját tartja ilyennek, úgy gondolja, az embereket a zsebükön keresztül lehet a leginkább megszólítani; az ellenzék a gyermekvédelembe kapaszkodik, mert ezzel talán még az elkötelezett kormánypárti szavazókat is képesek lehetnek megosztani. A kegyelmi botrány annak idején „bejött”, most az intézmények állapota, a Szőlő utcai ügy és a miniszterelnök-helyettes politikailag meggondolatlan parlamenti megszólalása tűnik erős lapnak a kezükben.
