A politikus is ember, neki is lehet családja
„Amikor a propagandamédia mindenféle pedofil vádakkal kezdett támadni, az akkor öt éves kislányomnak el kellett magyaráznom, mit jelent az, amit rólam a hírekben hallott” – mondta Jámbor András országgyűlési képviselő a minap az RTL Házon kívül című műsorában. A „családbarát kormánynak” sajátos a hozzáállása a gyermekvédelemhez. Fideszes bennfentesek kegyelmet járnak ki a bicskei gyermekotthon lebukott pedofil igazgatóját védelmező embernek, akiért egyenesen a református egyház hazai püspöke emel szót az államfőnél és az igazságügyi miniszternél. Évekig elnézik az egyik legnagyobb budapesti nevelőintézet igazgatójának, hogy rábízott fiatal lányokat vegyen rá prostitúcióra. Előkerülnek bizonyos Zsolti bácsik, legyenek azok bárkik, de a hatóságok azokat veszik elő elsőként, akik szóvá teszik az ügyeket. Aztán egy újabb csavarral Orbán Viktor kezdi „miniszterelnöki képességgel megáldott” politikusként dicsérni a kegyelmi botrányba belebukott egykori miniszterét, miután korábbi férje bejelentkezett a közelgő választáson miniszterelnök-jelöltnek. Izgalmas dolog lehetne – gondolhatta az ötlet gazdája –, ha 2026-ban családi mérkőzést láthatna a „nagyérdemű” választó, hogyan csap össze három gyerek közös apja és anyja valamelyik parlamenti mandátumért. A kampánygurukban fel sem merül, hogy amikor valamelyik ellenérdekelt politikus lejáratására mindenféle durvaságot bedobnak a közbeszédbe, vajon az hogyan csapódik le otthon a rádiót, a tévék híreit a szüleik mellett hallgató gyerekek fejében? Egyáltalán hogyan tudnak a gyerekek megbirkózni azokkal a fogalmakkal, amiknek a pontos jelentését talán még nem is értik, de a körülöttük élők reakcióiból azért megérzik, hogy valami rossz dolog történik apával, anyával? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Kulcsár Gabriellával, a Pécsi Tudományegyetem Kriminológiai tanszékének jogász-pszichológus docensével.
A következő hetek-hónapok egyre durvább politikai ütközeteinek szervezői nem gondolnak arra, hogy minden politikus szülő mögött lehetnek gyerekek is? Ők hogyan élik meg ezt?
Ezt a kérdést szerintem érdemes három alkérdésre bontani, és ezek mentén végiggondolni a dolgot. Az első: hogyan érinti a gyerekeket, ha szüleikről borzalmas dolgokat olvasnak? A másik: hogyan csapódnak le a szüleik ellen felkorbácsolt indulatok közvetlenül a gyerekeken, például az iskolai életükben? A harmadik: hogyan tudnak mindezzel pszichésen megküzdeni? Szerintem ezzel senki nem foglalkozik igazán. A médiát és a közvéleményt formálók sokszor nem is gondolnak bele, hogy a politikai ütközetek hátterében lehetnek gyerekek is.
Mindez aligha érinti azonos súllyal a különböző korosztályokat. Ön is így látja?
Természetesen meg kell különböztetni a már felnőtt és a kamasz, vagy még fiatalabb gyerekeket. Felnőtt családtagok számára is nehéz egy ilyen helyzet, de ők már függetlenebbek és nagyobb a szabadságuk abban, hogyan védekezzenek a családjukat ért támadások ellen. Egy 18 év alatti sokkal kiszolgáltatottabb, nehezebb megküzdenie azokkal a társadalmi indulatokkal és előítéletekkel, amelyek egy ilyen kampányban kialakulnak a szüleikkel kapcsolatban. Gyakran egyik napról a másikra megváltozhat a gyerek körül is a légkör, másképp kezelhetik őket a tanárok, elhúzódhatnak tőlük a korábbi barátaik. Ez kiskorú gyermekek esetén rettenetesen szomorú, mert nekik semmi közük a szüleik cselekedeteihez. Nem kellene vezekelniük az édesapa vagy az anyuka vélt vagy valós bűneiért. Különösen nehéz eset az, amikor a politika elvált szülőket kever hírbe, ami a gyermekekben erős lojalitás-konfliktust alakíthat ki: az apjuk vagy az anyjuk oldalán volna-e a helyük? Ezek valójában megugorhatatlanul nehéz és kíméletlen helyzetek nekik.
Hogyan reagálnak a gyerekek, és mit tehetnek a szülők?
Ezeknek a helyzeteknek az egyik legnagyobb nehézsége, hogy a támadásoknak kitett szülőknek esetleg nem jut elegendő ideje arra, hogy érzelmi támaszt nyújtsanak a gyerekeknek, hiszen maguk is küzdenek. A másik nagy probléma, hogy egy támadásokkal teli közegben nehéz eldöntenie a gyermeknek, mi igaz és mi a manipuláció. Egy részük nyilván teljes mértékben azonosulni fog a szülővel, és próbálja őt (és saját magát is) védeni a támadások ellen. Nagyobb korban azonban előfordulhat az is, hogy úgy érzi, a saját és a szülei vélt vagy valós értékrendje nem egyezik, amire ráerősíthetnek a támadások, és ez a szülő és a gyermek érzelmi eltávolodásához vezethet. Nagyon fontos lenne, hogy a szülők, illetve más, a környezetükben élő felnőttek, felelősséget érezzenek értük. Vegyék észre, ha a gyerekeket megviselik a közbeszédben zajló események vagy a saját bőrükön kell megtapasztalniuk az indulatokat, az iskolai csúfolódás vagy bántás formájában. Kell a felnőttek segítsége abban, hogy a gyerekek adaptív megküzdési módokat válasszanak a helyzet elviselésére. A pszichológiában adaptív megküzdésnek nevezik azt, ha egy személy olyan módon reagál a lelki nehézségeire, ami segíti őt a helyzethez való egészséges alkalmazkodásban, és csökkenti a stressz hosszú távú negatív következményeit. De afelől nem lehet kétségünk, hogy egy súlyos lejárató kampány kitörölhetetlen nyomokat hagy egy család életén még akkor is, ha rendelkezésre állnak segítő eszközök.
A politikusokat számos jogszabály védi a magánéletüket érő jogtalan támadások ellen. A gyerekeik teljesen védtelenek?
Amikor nekik kell elszenvedni a politikai közbeszéd rosszindulatú támadásait, őket is megilleti a személyiségi jogaik védelme, de ezeknek a gyakorlatban nehéz érvényt szerezni. A szülők indíthatnak sajtó-helyreigazítási pereket, ezzel előbb vagy utóbb erkölcsileg tisztára moshatják magukat, de a nevükön esett foltok nyoma sokáig megmarad. Nem ritkán a családon belül is. A kommentek, a beszólások, a csúfolódások a jog számára nehezen megfogható területek. A gyermekeket az védené a leginkább, ha intelligensebbé válna a kommunikáció kultúrája. Ezt társadalmi edukációval lehetne elérni, azzal, ha beépülne a társadalmi normáink közé, hogy bizonyos határokat nem lépünk át a közbeszédben sem. Akkor is tiszteletben tartjuk a másik emberi méltóságát, ha az illetőt az ellenfelünknek tekintjük vagy nem értünk vele egyet.
Mindez kiterjedhetne az iskolai közegre is?
Amennyiben a család védtelen a politikai támadásokkal szemben, a hangnem beszivároghat az iskolákba is. Az érintett gyerekek lelki alkatuktól függően próbálnak válaszokat adni ezekre a támadásokra. Van, aki felveszi a kesztyűt és szembeszáll mindenkivel, van, aki cinikusan közönyössé válik, és olyan is, aki magába zárkózik. Mindegyik érthető, de egyik sem egészséges. A társadalomnak az lenne a feladata, hogy segítsen a gyerekeknek egészséges megoldásokat találni, de még inkább az, hogy ne hozza őket ilyen helyzetbe. Ez főként a média és a médiában megszólalók, de tulajdonképpen mindannyiunk felelőssége.
A „gyermekbarát kormánynak” nem volna dolga e téren?
Nem csak ennek, minden kormánynak volna dolga ebben, mert ez nem politikai, hanem általános morális kérdés. A társadalmi folyamatok irányítóinak, a különféle politikai csoportoknak különösen nagy a felelősségük, hogy példát mutassanak a tisztességes közbeszédre. Persze jó volna, ha a nemtelen támadások nemcsak a politikusok, hanem minden közéleti és egyéb szereplő esetében megszűnnének.
