A reménytelenség áldozatai

Kezd már enyhülni a járvány?

Az átfertőzöttség változatlanul magas, de a helyzet nem annyira rossz, mint a harmadik hullám idején volt. Alapvetően kétféle Covid-beteget ápolnak kórházban. Idős embereket, akiknek más krónikus betegségük is van, és erre súlyosbító faktorként rájött a Covid, illetve fiatalokat, akiknek döntő része nincs beoltva, vagy ha meg is kapták a vakcinát, az régen volt, már lecsökkent a védettségük. 

A legújabb adatok szerint Magyarország a negyedik azon országok sorában, ahol lakosságarányosan a legtöbben halnak meg a járvány miatt. Ezt mivel magyarázza?

Beszélgettem orvoskollégákkal, akik intenzív osztályon dolgoznak. Ők elmondták, hogy szinte kivétel nélkül minden betegük vagy túlsúlyos, vagy magas vérnyomással küszködik, esetleg valami alap társbetegsége van. Ez mutatja, hogy Magyarországon mennyire rossz a társadalom egészségügyi állapota, mennyire elmarad az ország egészségkultúrája a többi uniós államhoz képest. Erre az alaphelyzetre pedig jócskán rátett a kormány rossz járványkezelése. Nálunk nem kimondva, de az úgynevezett svéd modellt alkalmazzák. Nem lehet csak az oltásra hagyatkozni, más szigorító intézkedésekre is szükség lenne, illetve szükség lett volna. De nálunk változatlanul megengedettek a tömegrendezvények, és nem vesszük komolyan a védettségi igazolványt sem. Értem én, hogy a társadalom jó részének elege van már a lezárásokból és szeretné visszakapni a régi életét. A politika meg nem akarja vállalni a népszerűtlen intézkedéseket. Viszont ezért életekkel kell fizetnünk. 

De a politikai vezetés felismerte, hogy a magas halálozás – a hozzátartozókon kívül – senkit nem érdekel, senki nem akar beszélni róla. Inkább elviseljük, hogy nálunk még ma is négyszer nagyobb az esély Covidban meghalni, mint azokban az országokban, amelyek tudtak tanulni korábbi hibáikból, korábbi hullámokból, és fejlődött a járványkezelésük, egészségügyi ellátó rendszerük. 

Falus Ferenc volt tiszti főorvos a Hírklikknek azt nyilatkozta, hogy ő még várna az oltás kötelezővé tételével, mert a vírus újabb változata talán nem is annyira halálos. 

Vitatkoznék Falus doktor álláspontjával. Lehet, hogy az új variáns kevésbé lesz halálos és ez jó hír, de még itt élünk a Delta-variánsban, és ez helyez nyomást az ellátórendszerre, ez fog, még várhatóan további 10.000 embertársunkat elvinni a következő pár hónapban. A vírustól csak akkor tudunk végleg megszabadulni, ha az emberiség túlnyomó többségét beoltjuk. Amíg lesznek oltatlanok, addig tud a vírus is mutálódni. Mai tudásunk alapján azt tartanám a helyesnek, ha nálunk is elérnénk egy olyan magas átoltottságot, mint Portugáliában, vagy egyre több fejlett országban. 

Mennyire bírja még az egészségügy a többlet terhelést?

Sajnos az egészségügy is kettészakadt. Egyrészt azokra, akik folyamatosan, erejükön felül küzdenek a Covid-betegek megmentéséért, gyógyításáért. Másrészt azokra, akik nem vesznek részt ebben és folytatják régi, megszokott munkájukat. A járvánnyal küzdők számára nagyon demoralizáló, hogy ők is ugyanannyi fizetést kapnak, mint azok a kollégáik, akik nem foglalkoznak covidos betegekkel. Nem nehéz belátni, hogy mekkora különbség van azok között, akik naponta élet-halál kérdésében döntenek, viselve ennek minden lelki terhét, és azok között, akik mondjuk egy szakrendelőben napi hat órában rendelnek. Mindkettőre szükség van, és fontos, de óriási különbség van köztük. Ezért az elismerésben látszódniuk kellene a különbségeknek. A kórházak finanszírozása ugyancsak elhibázott. Korábban, amikor még teljesítmény alapú volt, ez arra ösztönözte az intézmény vezetőit, hogy minél több beteget lássanak el, hiszen annál nagyobb összeget kaptak. A mostani, bázis alapú finanszírozás viszont akkor is jár, ha kevesebb beteget látnak el. A kórházak egyszerűen nem érdekeltek a többletmunkában. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a bázis finanszírozás egy sor egészségügyi intézményt mentett meg a csődtől. Szerintem vegyesen kellene alkalmazni a kétféle modellt, és tudnunk kell fejlődni, tanulni. Ezt csak nyilvános teljesítmény-mutatók, a szakemberek és a laikusok által is érthető indikátorok mentén lehet. Ez fájni fog, de ha tudom, hogy X kórházban jobbak az esélyei egy Covid-betegnek a túlélésre, a gyógyulásra, akkor nem lesz vitatható, hogy az az intézmény kapjon több pénzt.  

Van elég orvos? Mi, a helyzet a sokat bírált rendelkezéssel, amely szerint az állami intézményekben dolgozó orvosok csak külön engedéllyel folytathatnak magánpraxist?

Ez lényegében megbukott. Aki kért engedélyt, az kapott is. Az intézményvezetők ugyanis nem merték megkockáztatni, hogy elveszítsék a szakszemélyzetet. Így lényegében csak annyi változott, hogy az orvosok magasabb fizetést kapnak. Ami persze van, akinek jó és elég, de van, akinek így is kevés, és rohan „maszekolni” a magánpraxisba. Ami ennél nagyobb probléma viszont, hogy ez még tovább növelte az orvosok és az ápolók, asszisztensek közötti bérkülönbséget. Ettől pedig csak a szakasszisztencia lett még rosszabb kedvű, és hagyja ott a pályát. Közben meg mindenki, az egész szakma orvosostól, ápolóstól, betegszállítóstól demotivált. A beteg elveszett a rendszerben, nem tud kivel beszélni, nincs, aki megoldást nyújtana a problémájára. Ez nem mehet így tovább.

Ma a szakszemélyzet, az ápolók hiánya jelenti a legnagyobb gondot, mindenhol. Mindez egy súlyos járvány kellős közepén, ahol már amúgy is szinte elviselhetetlen a lelki és a fizikai teher azokon, akik a Coviddal küzdenek.