A Titanic már süllyed, de a zenekar még húzza

Orbán Viktor az idei évre „repülőrajtot” helyezett kilátásba, de ez elmaradt, mert „rövid a kifutópálya és túl sokan ülünk a gépen”. Ám ez sem zökkentette ki optimizmusából, váltig hitt abban, hogy „kiemelt cél az erős gazdasági növekedés, a nagy volumenű gyárak indulása, új munkahelyek, béremelések és családtámogatások növelése”. A további optimista nyilatkozatok után most ott tart a miniszterelnök gazdasági előrelátása, hogy „erősödik az adócsökkentés, ösztönözzük a termelést és a munkavállalást, családtámogatási politikánkat tovább bővítjük”. Majd bejelenttette: döntött a kormány a 14. havi nyugdíj bevezetéséről, mert „az segíti a társadalmi szolidaritást, és ösztönzi a gazdasági aktivitást.”

A jelenlegi, majdnem nullás gazdasági növekedés láttán, csőd közeli gazdasági helyzetben, ez kincstári optimizmus, vagy hozzá nem értés? Merészség, vagy egyszerűen csak félretájékozottság?

Ahogy a viccben mondják, ez nem merészség, hanem vakmerőség. Az Orbán-kormány most már 15 éve, nyugodtan mondhatjuk, dilettáns gazdaságpolitikát követ, és úgy tűnik, hogy ezen nem képes, de nem is akar változtatni. Hozzáteszem: most már nem is tud mást tenni, mert a választási kampány erre nem alkalmas, ráadásul most minden erejével azon van a kormány, hogy azt próbálja elhitetni az emberekkel, hogy igenis, 2025 a repülőrajt éve lehet. Lám, sikerült bevezetni a 3 százalékos lakáshitelt, a családi adókedvezményt, és még lesz 14. havi nyugdíj is. Mi más ez, ha nem repülőrajt, hirdeti a kormánypropaganda. Valójában ez a helyzet nagyon hasonlít ahhoz, mint amikor a süllyedő Titanic első osztályú fedélzetén húzták a zenészek és ha megkérdezték volna a kapitányt, mi a baj, azt felelte volna: mi baj lehet, ha szól a zene és táncolnak az estélyi ruhás utasok?

Honnan származhat a miniszterelnök optimizmusa? A bizalmasai közül ki biztatja erre, vagy magától teszi?

Én azt gondolom, magától teszi. Ismerve a kormány működési modelljét, a miniszterelnök megszabta az irányt, ennek alapján kialakítottak egy neki tetsző gazdaságpolitikát, amiről idővel kiderült, hogy dilettáns, mégis ezt követik. Orbán Viktornak mindig van egy ügyeletes „jobbkeze”, aki éppen azt mondja neki, amit hallani akar. Az évek során ebben azért láttunk némi változást. Korábban a Matolcsy-féle vágy vezérelte gazdaságpolitikát követték, mert úgy gondolták, hogy elég a vágyakat kitűzni, akkor azokat meg is tudják valósítani. Most már néhány éve áttértek egy akarat vezérelte gazdaságpolitikára, mert a kormányfő többször is kijelentette, hogy bármit el lehet érni, csak akarni kell.

Hogyan jutottunk odáig, hogy a vak ló bátorságával tartsunk a fal felé? 

Amennyire látni lehet, Orbán Viktor eddig csak akkor hátrált meg, amikor fizikailag is nekiment a „falnak”. Alighanem az egyéniségéből fakad, hogy szüksége van az ilyen „élményekre”. Csak remélni lehet, hogy a következő ilyen élmény nem az lesz, hogy Magyarország gazdasága csődbe jut, hanem az, hogy áprilisban megbukik a választásokon.

Hová vezet a mostani osztogatásra épülő kampány? Mi vár ránk májustól, júniustól?

Ha végre le lehetne zárni a Fidesz uralta 16 esztendős korszakot, elkezdődhetne egy olyan változás, amely politikailag és gazdaságilag is helyrebillentheti az ország általános állapotát.   

Sokan úgy gondolják, hogy egy új kormány keze nagyon meg lenne kötve. Ma még valóban nem láthat bele senki kívülről a kincstár tényleges helyzetébe, de szakszerű kormányzással, ahogyan 2009-ben a Bajnai-kormánynak is sikerült, lehet konszolidálni a gazdaságot, ha visszaállnak a demokratikus intézmények, ha a szakértelemnek újra szerepe lesz, ha a közgazdaság alapvető törvényeit nem akarják kerékbe törni, akkor talpra állhatunk minden téren. Most a kormány azt gondolja, hogy a kétharmad birtokában mindent megtehet, még szerencse, hogy a newtoni törvényeket nem próbálták meg módosítani. 

Ön hogyan látja, van annyi tartalék a jelenlegi magyar gazdaságban, hogy az elherdált pénzeket valahogyan pótolni lehessen? 

Az elvesztegetett éveket természetesen nem lehet visszahozni, a feleslegesen kidobott milliárdok jelentős részét sem, mert azokat „beépítették” a soha nem felhasználható stadionokban, meg egyéb helyekre. Azok ott fognak lepusztulni. Bizonyos források átcsoportosításéra lesz lehetőség, hiszen nem kell majd százmilliárdokat költeni kormányzati kommunikációra, nem kell ellopni az állami beruházásokra és az uniós támogatásokból érkező pénz 20-30 százalékát. Vissza lehet állítani a piacgazdaságot és a versenyt, s akkor mindjárt bizonyos árak módosulhatnak is. Nem kell beavatkozni a piacba, a felesleges pénzmosodaként működő NER-cégeket ki lehet iktatni a gazdaság vérkeringéséből. Mindez nagyon sokat hozna, de kétségtelen, hogy azokat az évek alatt kivont milliárdokat, amelyeket ma hiányoznak a szociálpolitikában, az egészségpolitikában, a közösségi közlekedésben, azokat csak fokozatosan lehet visszapótolni. 

Egyes közgazdászok úgy gondolják, az osztogatásból keletkezett hiányt az adófizetőknek kell majd előteremteniük. Ön is így látja?

Nem feltétlenül ezt az utat kell majd járnia egy új kormánynak. Azt nem lehet ma még megmondani, hogy például az egészségügy anyagi helyzete mikor fog helyreállni, vagy a közösségi közlekedés feltételei javulnak-e majd, én azt gondolom, hogy itt most nem feltétlen megszorításokkal kell helyreállítani a gazdaságot, hanem a rendelkezésre álló jelentős tartalékokat másként használni, amiből lehetne építkezni, főleg akkor, ha újra megnyílnak az uniós források is. Ezek jelentenének esélyt a talpra álláshoz.