Adópolitika: az igazság két oldala
A Fidesz családpolitikája a konzervatív szemléletet hordozza, vagyis elfogadja az egyenlőtlenségeket, mint „természetes adottságot”, amibe nem érdemes felülről beleavatkozni. Így jellemezte a Hírklikknek az adópolitikáról kirobbant vitát Zsiga Bulcsu, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója. A szakértők emlékeztetnek rá, hogy a kormány 2010 óta nagyságrendileg 50–60 olyan új adónemet vezetett be, amelyek a korábbi, baloldali kormányok idejében nem voltak. Kellett számolni. Olyan adók neve került be a köztudatba, mint a chipsekre, az üdítőkre, az édességekre kivetett népegészségügyi termékadó, a médiaszektort sújtó reklámadó, vagy a pénzügyi tranzakciós illeték, amellyel az utalásokat, a készpénzfelvételeket és egyéb pénzmozgásokat terheltek meg. Mindez más megvilágításba helyezi Orbán Viktor többször ismételt kijelentését, miszerint a baloldal mindig adót emel, a jobboldal pedig a családok érdekében cselekszik.
Honnan eredhet a baloldali-jobboldali adópolitika szembeállítása?
Érdemes volna az eszmetörténeti háttér felől közelíteni. A '70-es, '80-as években jelentek meg azok a politikusok és gondolkodók, mint Margaret Thatcher és Ronald Reagan, akik a neokonzervatív irányvonalat képviselték. Ez együtt járt a második világháború után létrejövő jóléti állam szisztematikus lebontásával, a korábbi állami szolgáltatások leépítésével és azzal az elvvel, hogy az emberek azt kapják, amit a munkájukkal „kiérdemelnek”. A magas adókulcsokat igazságtalannak tartották, és azt mondták: az emberekre kell bízni, hogyan gazdálkodnak a jövedelmükkel, mert az állam nem jó gazda. Ez volt az a neoliberális fordulat, amelyre válaszként jelent meg a harmadik utas szociáldemokrácia – Gerhard Schröderrel, Tony Blairrel, és magyar mintaként Gyurcsány Ferenccel –, amely részben elfogadta az érdemelvű logikát: amit elérünk, legyen a miénk, jogunk van megtartani. Ugyanakkor ezt „szociálisabbá” akarták tenni, esélyteremtő államot, oktatásfejlesztést ígértek, hogy az alacsonyabb társadalmi helyzetűeknek is legyen reális lehetőségük a felemelkedésre.
Ez az egész vita nem az igazságosság elvéről szól?
A jobb- és a baloldal abban különbözik, hogy mit tart igazságosnak. Amíg a liberális az univerzálisan egyenlő, emberi méltósággal rendelkező egyénből indul ki, addig egy konzervatív a közösség érdekéből. A jobboldali gondolkodás jellemzően azt mondja, hogy az egyén annyit kapjon a társadalomtól, amennyit belead. Lázár János még hódmezővásárhelyi polgármesterként, 2008-ban úgy fogalmazott: „akinek nincs semmije, az annyit is ér”. Ez a durva megfogalmazása az érdemalapú gondolkodásnak. Erre épül a Fidesz „munkaalapú társadalom” programja is, az adórendszert és a családtámogatásokat úgy alakítják, hogy aki dolgozik és gyereket nevel – tehát „újratermeli” a társadalmat –, az erkölcsileg és anyagilag is jutalmat kapjon az adókedvezmények formájában.
Tény, hogy a Horn-kormány idején a Bokros-csomag, a 2008–2009-es nemzetközi pénzügyi válság után, amikor az ország megint nagyon nehéz helyzetben volt, a Bajnai kormány adóemelésekkel teremtette meg azt pénzügyi stabilitást, amivel a második Orbán-kormány indulhatott. Ebben az időben lett szlogenné, hogy a szocialisták mindig az embereket sanyargató adókat vetnek ki.
Igen, de a Fidesz hozzátette: ők olyan adókat alkalmaznak, amelyek a családok érdekeit tartják szem előtt. Az egy másik kérdés, hogy mindebből mit érzékelnek az emberek? Az elmúlt másfél évtized erre is adott egy választ: mindenki azt érzékeli, amit a pártszimpátiája diktál. A baloldali gondolkodásban a szolidaritási elv munkál, azt vallják, mindenkit – amennyire csak lehet – egyenlőként kellene kezelni, és lehetővé tenni, hogy emberhez méltó életet éljen. Eszközként azt várják el a „fent lévőktől”, fogadják el, hogy tőlük többet vesz el az állam, és azt támogatásként juttassák vissza azoknak, akiknek kevesebb jövedelmük van. Ezzel szemben, a Fideszre nagy hatással lehetett egy konzervatív gondolkodó, John Kekes – a magyar származású Kékes János –, aki az „érdemelvű igazságosságot” hangsúlyozza. Szerinte, ha valóban egyenlően akarjuk kezelni az embereket, akkor az érdemeik szerint kell őket jutalmazni. A Fidesz kritikája az volt, hogy az előző adórendszer nem ismerte el a családvállalásból fakadó teljesítményt, egy egyedülálló ember ugyanúgy adózott, mint aki többekről gondoskodik. Szerintük igazságosabb, ha kevesebbet fizet a közösbe, aki több gyereket nevel. Ebből nőtt ki az unortodox gazdaságfilozófia, amely szerint az államnak bizonyos területeken – például a családtámogatásban – aktív szerepet kell vállalnia. A kérdés az, mit tartunk igazságosnak? Azt, hogy mindenki a jövedelme alapján, családi státuszától függetlenül adózzon, vagy azt, hogy a családi és gondozási terheket is figyelembe vegyük?
Csakhogy a Fidesz 15 éve nem emelte az olyan klasszikus támogatásokat, mint például a családi pótlék.
Mert ez nem fért bele a „munkaalapú társadalom” logikájába. A baloldali, vagy mondjuk úgy, szociálisan érzékenyebb kritika szerint az, hogy valaki mennyit keres, vagy milyen társadalmi helyzetben van, az nagyrészt rajta kívül álló tényezők, például az adottságok eredője is lehet. A társadalmon belüli érvényesüléshez az kevés, ha valaki „okos” vagy tehetséges, az számít, hogy a gazdaság éppen milyen készségeket jutalmaz. A Fidesz viszont csak azokat jutalmazza, akik dolgoznak. Az, hogy ebből milyen jövedelem lesz? Idáig nem terjed a kormányzat figyelme. Magyar Péter például azt kritizálta, hogy egy szegénységbe születő gyereknek – akinek a szülei is a társadalom peremén vannak – alig van esélye arra, hogy egy-két generáción belül középosztálybeli életvitelt érjen el. Ez mutatja a mostani rendszer problémáját: egyoldalúan az érdemeket – vagy inkább a munkavégzést – nézi, miközben sok olyan tényező van, amely nem az egyén saját tevékenységének „érdeme”. Ezt kifogásolja a baloldal: ha a kiinduló feltételek ennyire különböznek, akkor önmagában a munka alapján jutalmazni nem igazságos.
A szolidaritás kimarad a Fidesz gondolkodásából? Akik az ország gazdasági helyzete miatt nem tudnak megfelelő jövedelemre szert tenni, vagy munkát találni, azoknak a családja sem számít?
Igen, ezért szelektív ez a logika. A konzervatív gondolkodás elfogadja az egyenlőtlenségeket, mint „természetes adottságot”, amelybe nem érdemes felülről beleavatkozni, mivel a fentről jövő, progresszív állami beavatkozás nem tűnik számukra „organikusnak”. A Fidesz családpolitikája ezt a szemléletet hordozza.
Ön szerint nálunk az emberek többsége – a szélesebb társadalom – elfogadja azt az egyszerűsített minősítést, hogy a baloldal adóztat, a jobboldal pedig családtámogatást nyújt?
Nagyrészt elfogadja. Gyakran visszahallani az utcán megszólított emberek szájából azokat a szlogeneket, amelyeket a kormány lépten-nyomon reklámoz. Itt mindenkinek jó, akinek munkája van, a mai fiataloknak könnyű, mert rengeteg támogatást kapnak… Azt viszont sokan nem látják, hogy ezekre a támogatásokra nem mindenki jogosult. Nem figyelnek fel a visszásságokra sem, arra, hogy aki a 25 év alattiak adókedvezményéből ténylegesen profitálni szeretne, annak dolgoznia kell, de nem mindenütt talál magának munkát. Ezen felül, ha valaki fiatalon a tanulmányaira koncentrál, akkor nem feltétlenül jut ideje arra, hogy a tanulmányai mellett dolgozzon, ami ugyancsak megnehezíti az adókedvezmények kihasználását. Azok a fiatalok tudják ezt elvileg kihasználni, akik a lehető legkorábban belépnek a munkaerőpiacba, de ők meg azzal szembesülnek, hogy később hiányozni fognak a tanulmányok, a családalapítás kitolódik, noha ezzel ösztönözni akarják a családalapítást, a gyermekvállalást. Nem biztos, hogy ez a legjobb út, hiszen már látszanak a jelek, hogy a demográfiai fordulat, amit a kormány remélt, visszafordulóban van.
