Ágh Attila: a Fidesz a szakralitás tudatos kiterjesztésével akar még szélesebb legitimációt

Június 4-e a nemzeti összetartozás napja. Különös ünnep ez, hiszen a parlament nem egységesen fogadta el 2010. május 31-én. Miért kellett akkor egy uniós tagországnak az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulójára emlékező nemzeti emléknap?

Azért, mert az Orbán-kormány elkezdett építkezni, és ideológiailag, vagy, ha úgy tetszik, kulturális megfogalmazásban letette a maga névjegyét, méghozzá elég hamar a választások után. Ungváry Krisztián épp a közelmúltban elmélkedett azon, hogy ez a nyilatkozat külpolitikailag negatív hozadékkal jár, és megzavarja a szomszédos országokkal való kapcsolatainkat. Gondoljunk csak a nem régi horvát konfliktusra a – „vannak országok, amelyeknek nincsenek tengerei, nekünk is lenne, ha nem vették volna el őket” – orbáni kijelentés kapcsán. Ungváry Krisztián – szerintem is helyesen – arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy tulajdonképpen ez egy tudatos ideológia, vagy kulturális mítoszépítés.

Politikai céljai voltak ezzel a Fidesznek?

Teljesen egyértelműen, mert belátták azt, hogy nekik szükségük van egy vezető ideológiai elvre, egy alapmítoszra. Ezt rögtön a legelején kierőszakolták, tudván, hogyha nem ilyen élesen terjesztik be, akkor ebben a kérdésben valamennyire lehetett volna konszenzust elérni a parlamentben. De szándékosan vállalták a konfliktust, mert az nemcsak egy külső, hanem egyben egy belső ellenzéképítést is jelentett számukra.

A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről címet viselő törvényjavaslatot Kövér László (Fidesz) és Semjén Zsolt (KDNP) kezdeményezte De, hogyan fogadta ezt akkor a magyar közvélemény? 

A magyar közvélemény szerintem akkor még nem igazán reagált, mert 2010-ben kifelé mentünk egy nagy válságból. Emlékezzünk rá, hogy akkor a magyar közvélemény leginkább Kósa Lajos olyan bejelentéseire reagált, hogy a magyar gazdaság bármikor összeomlik, amivel sikerült a forintot az euróhoz képest a mélységekbe – ha nem is a mostani mértékben – kergetni. Magyarország helyzete gazdaságilag nagyon megromlott ezekkel a bejelentésekkel. Ők pedig mindenképpen ajtóstul akartak berohanni a házba olyan kemény statement-ekkel, állításokkal, mint szembe fordulni Trianonnal, azt berakni az ideológia középpontjába, ellenséget teremteni ebben, meg a válságkezelés tekintetében is. Hiszen Kósának az a nagyon ártó elszólása tulajdonképpen a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány ellen irányult: itt volt az előző rendszer, ami tönkretett benneteket, de mi most megmentjük ezt a társadalmat. A nemzeti összetartozás napjának kierőszakolásával egyébként elkezdődött egy olyan folyamat, amit úgy mondhatnák, hogy a határon kívül élő magyaroknak és a pártjaiknak egyfajta gyarmatosítása, a Fidesz alá rendelése. (Bár ezt belülről kevésbé lehetett érezni.) Ez a folyamat különböző országokban különböző időpontokban és hevességben ment végbe. Legnehezebben talán Szlovákiában, de a Vajdaságban, aztán Erdélyben az RMDSZ-szel tökéletesen megtörtént, ezeket „szolgáló pártokká” változtatták át. Ez már belefoglaltatik a nemzeti összetartozás napjáról szóló május végi állásfoglalásba, mint elv, aztán létrehozták hozzá a megfelelő intézményeket. Még egy dolog említést érdemel. Volt egy olyan külügyminiszter, akit még valóban annak tarthatunk: az egyébként erdélyi származású Martonyi János. Ő maga többször is elmondta, természetesen nincs annak értelme, hogy szavazati jogot adjunk a határon kívüli magyaroknak. Különböző jogi elismerések kellenek ahhoz, hogy a kapcsolatok, úgymond a „nemzettest” helyreálljon. Martonyi világosan megmagyarázta, miért nem lehet ezt a választójogot kiterjeszteni – ez volt egyébként az ellenzéknek is a későbbi érvelése –, de aztán egy erős fordulattal mégis megtörtént a választójogi kiterjesztés a magyar állampolgársággal. Ma már ismerjük az ebből adódó visszaéléseket, de 2010. május 31-én egy tudatos forradalom kiépítésének a kiindulópontjában voltunk.

Mit szóltak mindehhez a szomszédos országok, és az ott élő magyarok?

A szomszédos országoknak is rengeteg problémájuk volt. Jó néhány évbe beletelt, amíg „leesett a tantusz”, amíg megértették azt, hogy ez milyen programot is jelent. A mostani, újabb orbáni „villongások” után egyébként vannak olyan nemzetközi elemzések, amelyek kimutatják, hogy nemzetközileg a szélsőjobboldali pártok a 2010-es évek elején nem tudtak egymással szövetkezni, megállapodni, mert mindegyik programjában benne volt a másikkal való ellenségeskedés. Így Magyarország sem volt rá képes.

Tulajdonképpen mennyire lett ez a nacionalizmus alapja, és mennyire szolgálta és szolgálja Orbán populizmusát? 

Az utóbbi időben számos rangos elemzés jelent meg arról is, hogy ezek a nacionalista pártok áthelyezték a súlypontot. Nem annyira magára közvetlenül a nacionalizmusra, hanem a konzervatívizmusra és a tradicionalizmusra tették. Ezen az alapon meg tudják érteni egymást, nem csak Budapesttől Pozsonyig, hanem Budapesttől Washingtonig. Ezekben a nemzetközi sajtóban megjelenő elemzésekben éppen a republikánusok nemrégiben lezajlott konferenciája kapcsán merült föl, hogy a nacionalista pártok megtalálták a közös nevezőt. Elméleti bázisokat alakítottak ki, amiknek része a hagyományos, tradicionális családfelfogás, és egy hagyományos, nacionalista nemzetfelfogás, amelyet valamennyi országban sikerült úgy megfogalmazni, hogy egymással összepasszolnak. Nem egy konkrét nemzeti létre terjednek ki, hanem egy alapeszmére. És ebben az alapeszmében egyet lehet érteni. Létrejött az összeborulás korábban Orbán és Robert Fico, volt szlovák miniszterelnök, a pozsonyi parlament legerősebb ellenzéki pártjának, az Iránynak (Smer–SD) az elnöke között, most éppen dúl a szerelem Orbán és Aleksandar Vučić szerb államfő között, míg korábban ezek az emberek ugyanazon nacionalizmust képviselték, csak annak a konkrét, kurrens változatát ütköztették egymással. Most már nem azon lovagolnak, hanem azon, hogy mindnyájan konzervatívok vagyunk. Mindannyiunk családképét a régi típusú erkölcsi felfogások határozzák meg, és ezek kötnek össze bennünket – mondják. Ezek a szövetségek létrejöttek, és működőképesek, sőt, nagyon erős ideológiai megosztó hatalommá váltak Európában. Világosan látszik, hogy egy konzervatív internacionálé van kialakulóban. 

A nemzeti összetartozás napja, a Trianonra való emlékezés azóta is vitákat generál Magyarországon is, külföldön is. Mit remél a hatalom a történelmi sérelmek napirenden tartásától? 

Semmi konkrétumot. Azt azért az összes érintett ország tudja, hogy ennek nincs konkrét politikai relevanciája, nem arról van szó, hogy Magyarország már kezdi összevonni a csapatait valahol délen. Egészen nyilvánvaló, hogy ezek konkrét fenyegetésként nem állnak össze. Amikor durva megfogalmazások történnek, akkor azok sértik és provokálják a másik ország ugyanígy nacionalista módon megfogalmazott mítoszát. Vagyis a másik fél tulajdonképpen összeborul Orbánnal, ha a magyar miniszterelnök saját, belső konszolidációja okán nem tesz ilyen kijelentéseket, hanem csak általában puffogtatja a nacionalista érveket meg a történelmi mítoszokat. Amikor a magyarok azt mondják, hogy valamikor három tenger mosta országunk partjait, akkor a horvátok csak bólogatnak, mert ennek a horvát belpolitikában még nincsenek negatív visszacsatolásai. Orbán pedig néha egy Romániára, néha egy horvát újságra vonatkozó kijelentéssel fölhasználja ezeket az elemeket a hazai bázis építésében, ami a jól megalapozott ideológiagyárban megszilárdítja a támogatását hárommillió szavazója között. Ennek ilyen praktikus céljai vannak. Ezt egyébként a horvátok is használják, csak ők mondjuk az olaszokkal szemben. Ezek működnek. A kormány a közvélemény-kutatásokban fölméri ezeknek a hatásait, és azt látja, hogy jelentős körben van egyfajta pozitív visszahatása.

Van-e annak jelentősége, hogy a hivatalos verzió szerint az idén, miután a magyarság legnagyobb szakrális ünnepe, a csíksomlyói pünkösdi búcsú éppen a nemzeti összetartozás napjára esik, ezért Csíksomlyó és általában Erdély kiemelt helyszíne lesz a nemzeti összetartozás napi rendezvényeknek? 

Szerintem nem ez a hír. Csíksomlyó kialakult, mint egyfajta legenda évtizedek óta létezik. Ennek a fenntartásában Orbánék közreműködtek, de ez nem új, és nincs is különösebb ráerősítés sem. Csiksomlyóra vissza lehet tekinteni, vannak reális alapjai, vannak tömegek, amelyek a propaganda minisztérium nélkül is már évtizedek óta kapcsolódnak hozzá. Ami azonban új, az az, hogy a szakralitást a kormány minden tekintetben fölveszi. Istentisztelet az új államelnök belépésével, istentisztelet Orbán 59. születésnapján. Ez a szakralitásnak a kiterjesztése, az új válságkormányzásnak a vadonatúj lépései. 

Magyarul isteni elrendelés, hogy Orbán, a Fidesz és ez hatalom örökké uralkodjon?

Igen, hogy örökké. Mert ezzel szélesebb legitimációt nyer. A lakosságnak van egy olyan jelentős része, amelyik ugyan ezeket nem teljesen veszi komolyan, de rábólint. Egy komolysági fokot rátesz, magasabbra teszi a rendszer stabilitását. Mindenképpen egy vallási legitimáció van mögötte. Ez világosan látszik erőltetett és tudatosan kidolgozott formájából. Horthy Miklós református volt, és a katolikus püspöki kar nagyon nehezen viselte, hogy vallási tekintetben különösebben villogjon. Volt egy megállapodás: ne szóljon bele a katolikus világba. Most már minden létező hagyományos vallási ellentéten keresztülgázoltak, mindenki ünnepel, függetlenül attól, hogy katolikus, protestáns vagy evangélikus. Orbán sem katolikus, hanem református, de a fontos az, hogy legyen vallási legitimációja is. Már most arról szólnak a hírek, milyen nagy egyházi felvonulás lesz, amikor Orbán Viktort a 60. születésnapján reformátusként meg fogják ünnepelni. Mindenki. Már régen áthágták a vallási ellentéteket, nem számít, hogy milyen felekezethez tartozik valaki. Ez már a vallás tudatos bevetése a rendszer legitimációjába.