Akik békére vágynak Karabahban
Most, hogy örmények tízezrei hagyják el Hegyi-Karabahot, és keresnek új otthont Örményországban, Azerbajdzsán az országa elfoglalt területének felszabadítását ünnepli, miután hadserege szeptember 19-én „terrorellenes” támadást intézett az örmények által lakott hegyvidéken. A harci cselekmények mindössze egy napig tartottak, a Karabahban élő örmény fegyveresek megadták magukat. Örményország hivatalosan is elismerte, hogy Hegyi-Karabah Azerbajdzsán területének része, amit a nemzetközi jog is alátámaszt.
Harmincegy évvel ezelőtt, 1992 márciusában tudósítóként dolgoztam a karabahi frontvonalon, amikor javában dúlt az örmény-azeri háború. Az örmény többségű vidék az Azerbajdzsántól való elszakadást szorgalmazta, Azerbajdzsán viszont területének megvédéséért harcolt. Az Örményországban állomásozó orosz katonai csapatok segítségével Örményország került ki győztesen 1994-ben, s foglalta el Azerbajdzsán területének majdnem húsz százalékát. Három évvel ezelőtt az azeri hadsereg a 44 napos háborúban szabadította fel az elfoglalt területek nagy részét, köztük a két legjelentősebb várost, Susát és Agdamot.
Két hónappal ezelőtt újra felkerestem a háború sújtotta karabahi településeket fotóriporter munkatársammal. Baku, az azeri főváros szépen kiépített nagyváros, tetszetős zöldövezetekkel, a föléje magasodó domboldalon pedig pompás kilátással a Kaszpi-tengerre. Semmi nem emlékeztet az egykori háborúra. Amint azonban azerbajdzsáni kísérőnkkel elhagytuk a fővárost a mintegy 400 kilométerre található Karabah felé, katonai ellenőrző pontok tűntek fel, ahol akkurátusan ellenőrizték az iratainkat. A háborús övezetbe csak engedéllyel lehetséges bejutni. A táj kopár, az út mentén gyakran felbukkantak aknaveszélyre figyelmeztető táblák. A korábban szőlőtermesztésre használt földeket taposóaknák borítják sok száz négyzetkilométeren, az eltávolításuk legalább 15-20 évet vesz igénybe. Mélyen beásott, hosszú lövészárkok sora jelzi, hogy a 44 napos háborúban ezek voltak az örmény hadállások első vonalai.
Füzuli városa előtt egy emlékmű áll: 2020-ban itt estek el az első azerbajdzsáni katonák, akik az örmény állásokat ostromolták. Füzuli romokban heverő holt város, ahol csak azok a munkások laknak, akik a település újjáépítésén dolgoznak. Nyolc hónap alatt elkészítették az új nemzetközi repülőteret, és sorra húzzák fel a lakóházakat, ahová elsőként azokat az azerieket költöztetik vissza, akik az örmény megszállás elől menekültek el a városból.
Susa félig lerombolt város, de áll a mecset, és egymás után építik fel az új házakat és közintézményeket. A település szélén, egy messzire nyúló dombtetőn szép kilátás nyílik a Kaukázus hegycsúcsaira és a városba vezető kanyargós szerpentinutakra. Mellettünk azerbajdzsáni katonák járőröztek szótlanul, s csak akkor figyelmeztettek szigorú tekintettel, amikor a másik irányban fekvő települést fényképeztük volna. Innen ugyanis rálátni a mintegy százezer lakosú Hankendire (az örmények Sztyepanakertnek hívják), amely bár azeri terület, de örmények lakják, s Hegyi-Karabah fővárosa. Csaknem háromezer orosz békefenntartó katona tartja fenn a rendet a két népcsoport között a falvak határaiban. Posztjaik rendre feltűntek az utak mentén, vagy távolabb, az erdők sűrűjében. Érezhető a feszültség, hogy vajon meddig tartható fenn a béke, hiszen elég egy szikra, s újra lángba borul a vidék.
Az azerbajdzsánok különös tisztelettel vannak háborús hőseik iránt. Emlékműveket állítottak fel tiszteletükre, és fényképeik is ott láthatók az országút mellett vagy a falvakban. Az egykori parancsnokokat név szerint is ismerik a helybeliek.
Emlékszem, Tahmaszib N.-nek hívták Agdam egyik parancsnokát, akinek az irányításával védték a várost az azerbajdzsánok 1992 márciusában. Néhány héttel voltunk azután, hogy örmény nacionalisták és orosz fegyveresek népirtást követtek el a civil lakosság ellen az azerbajdzsánok által lakott Hodzsaliban. A halottakat a mecset melletti hullaházba szállították, a sebesülteket egy tábori kórházban ápolták. Tahmaszib N.-ről nem kaptam hírt, de a helyi hatóságok megtalálták Tofik Abasszovot, akiről annak idején fényképet készítettem a harcok szünetében. A temetőben találkoztam vele, ahol a sírok csak egy része maradt meg, és vannak sírhalmok, amelyeket feldúltak. Tofik már 53 éves, szikár testalkatú, de tekintete ugyanolyan, mint régen, rögtön megismertük egymást. Meghatottan ölelkeztünk, mert felrémlettek a szörnyű napok, amikor emberek százai haltak meg menekülés közben, Agdam felé tartva. A kezében forgatta a fényképet, amelyen még csak 22 éves. A közeli Berde városában telepedett le. Sok bajtársa meghalt, mások szétszéledtek. Született egy fia, aki a hadseregben szolgál, és egy lánya. Agdamot 1993-ban adták fel a túlerővel szemben. Körbejártuk a várost, és mutatta, mivé lett a porig rombolt otthona.
Agdamot most újjáépítik. A tervek szerint 2025-ben már rá sem lehet majd ismerni, ahol egykor 40-50 ezer ember élt, de jelenleg senki. Az viszont egyelőre megválaszolatlan kérdés, mi lesz Hankendivel és a többi településsel, ahol kizárólag örmények laknak. Az örmény hatóságok szerint mindenki kitelepül Karabahból, mert félnek a megtorlástól. Az azerbajdzsán kormány egyenlő jogokat ígér az örmény és azeri lakóknak. Talán tényleg eljön az idő, hogy több évtizedes háborúskodás után béke lesz Karabahban.
Fotó: Hajdu Ágnes
Csarnai Attila
