Amikor a társadalom szövete szétszakad
Elviselhetetlenül ólmossá váltak a napjaink. Nincs reggel, hogy ne arra ébrednénk, valaki, nekünk kedves, vagy csupán távolról tisztelt ismerős elköltözött ebből az árnyékvilágból. Pedig úgy tudtuk, semmi baja, élte az életét, boldog volt, dolgozott, néha pénzt is keresett, reggelizett és vacsorázott, gyereket nevelt, unokát dédelgetett. Vagy csak úgy volt. De volt! Egy jó szóért, egy mosolyért mindig fordulhattunk hozzá, helyettünk kimondott gondolatunkért tiszteleghettünk előtte.
Aztán a sors – kegyetlen krupié – megemelte a tétet, és ő mindent elveszített, elment. Pótolhatatlan űrt hagyva maga után. És ebben az óriásivá táguló űrben hirtelen féktelenül sötét fekete lyukak bukkannak elő, hogy betüremkedjen rajtuk minden, minden, ami elviselhetetlen, hogy ezzel a mélységesen mély sötétség magába szippantson minket is.
Először csak a mindennapi bosszúságok kezdenek fájni, elviselhetetlen tüskék a köröm alatt. Egy föl nem vett telefon, egy pökhendi megjegyzés, a lesajnáló semmibevevés, az ismerősöktől, kollégáktól foghegyről odavetetett, meggondolatlan szavak. Ezek azok a tüskék, amelyeket gyávaságból, megalkuvásból sohasem húzunk ki, inkább leöntjük a létért folyó harc, a struggle for life hamis mázával. Mert élni kell!
Azután ez a rendetlen rend kitágul, és mi ott állunk tehetetlenül. Nézzük, ahogy körbefon bennünket az az élet, amit valamikor majd történelemnek fognak hívni, de nekünk gerinctaposó mindennapjainkkal kell fizetnünk érte. Nincs kapaszkodónk, kiszolgáltatott szemlélői lehetünk csak mindannak, ami történik. És a hatalom urai gátlástalanul belehazudnak az arcunkba, Nincs mitől tartaniuk, nem kell semmitől sem félniük. Nincs az a trambulin, amelyről akkorát ugorhatnánk, hogy akárcsak a lábuk nyomát is megkarcolhatnánk.
Nem is számítunk nekik. Nem értünk, és nem miattunk tesznek bármit is. Minden szavuk, minden cselekedetük csak őket szolgálja, mint a lélegzetvételük. Sérthetetlennek gondolt mámorukban lassan már a látszat álarcát sem veszik föl. Azt hiszik, itt minden az övék, és úgy is viselkednek. Pedig a megbízásuk nem erre szólt. Miközben arra szerződtek, hogy szolgálni fognak bennünket, minket tettek szolgává. Közös vagyonunkat úgy adják és veszik, mintha az övék lenne. A haszna az is. Az övék. Cserébe pedig elvárják tőlünk, hogy még tiszteljük is őket ezért. Mi pedig a szégyentől vöröslő arccal, összeszorított foggal, tehetetlenségünkben újabb adagot zúdítunk a létért folyó harc, a struggle for life hamis mázából az életünkre.
Mert élni kell!
És ilyenkor a köröm alatt levő tüskék még jobban fájni kezdenek. Ha összekapaszkodnánk, az segíthetne. Bízunk hát benne, hogy jönnek új barátok, ismerősök, akik fölveszik a telefont, kedvesek és biztatóak a szavaik, akikkel majd összekapaszkodhatunk. De egyelőre nincs kivel. Egyedül és magunkra hagyottan nézzük, ahogy a társadalom szövete lassan fölbomlik köröttünk.
És, amikor a társadalom szövete szétszakad, élhetetlenné válik az élet.
De nem adjuk fel. Nem adhatjuk fel! Hisz jön még új tavasz, nem ilyen kegyetlen, acélkarmú és hideg, mint a mostani. Jönnek még ragyogó nappal ébredő nappalok.
Élni kell!
