Az ellenzék nyolc év után megtalálta a kitörési pontot

A lap csütörtöki számában megjelent esszé legérdekesebb része nem is az, ahogy a 2010 utáni harmadik Orbán-kormány tevékenységét elemzi, hanem az, amiben a NER ellenzékének elmúlt időszakát vizsgálja. Az elemzés tavaly december 12-étől, vagyis a rabszolgatörvény parlamenti elfogadásának napjától indul. Kis szerint aznap rendkívüli dolog történt az Országgyűlésben, és nem csak azért, mert a hatalom erősnek akart mutatkozni, de gyengének bizonyult, hanem azért is, mert az ellenzék nyolc év után megtalálta a kitörési pontot és „fantasztikus diadalt aratott”.

A filozófus szerint ezzel új időszámítás kezdődött, hiszen kiderült, hogy a tetszhalott ellenzék él, és vannak még erkölcsi-politikai tartalékai”. A DK-tól a Jobbikig terjedő ellenzék képes volt összehangolt és szolidáris cselekvésre, és kiderült, hogy van mögöttük támogató tömeg is, ha érdemesnek mutatkoznak a támogatásra – írja. Ennek kapcsán később leszögezi, hogy a pártok és a parlamenti politizálás kategorikus elutasítása ártalmas, ezért ezen túl kéne már lépni, és el kellene fogadni, hogy a pártok nem csak a demokráciában megkerülhetetlenek, hanem a demokráciáért vívott harcban is.

A pártok és az ellenzéki tömegek között leomló válaszfalak eredményeképp egy 2010 óta nem látott eredményes tiltakozási hullám alakult ki, amely egyúttal azt is megmutatta, hogy hiába az állampárt elképesztő hatalmi, gazdasági és médiatúlsúlya, az ellenzék magához tudja ragadni az uralmat a politikai közbeszéd fölött – állítja Kis.

A filozófus szerint a hatalom reakciója (MTVA-székház, Polt-ügyészség, ÁSZ-vegzatúra stb.) „az Orbán-rezsim diktatórikus üzemmódba állításának kezdete”.  De mi következik mindebből, illetve mi következik most? – teszi fel a fő kérdést. Megítélése szerint Orbán Viktor nincs abban a helyzetben hogy egyik napról a másikra rögtönítélő bíróságot állítson fel vagy szükségállapotot, statáriumot vezessen be, csak lopakodva, lépésről lépésre építheti a diktatúrát Magyarországon. Ezért ez ellenzéknek van lehetősége a sikeres ellenállásra.

Amit az ellenzék tehet, az egyrészt az, hogy nem száll le a decemberben konkrét ügyek mentén elindult tiltakozási hullámról. Ugyanakkor Kis János szerint a parlamenti pártoknak, ha nem csak pillanatokra akarja uralni a közbeszédet, akkor az is a dolga most, hogy a spontán cselekvésen túl tervezzen és stratégiát alkosson. Ehhez az ellenzéknek világossá kell tennie a közvélemény előtt, hogy miért áll szemben a NER-rel, és hogy mit kíván a helyébe állítani, azaz „fel kell építenie magát, mint a Fidesz kormányképes alternatíváját.

Végül, az írás utolsó részében Kis János a Fidesz rendszerének leváltásához szükséges ellenzéki összefogásról is leírja a véleményét. Szerinte az összefogásnak a teljes parlamenti ellenzéket, és az azon kívüli, komolyan vehető erőket le kell fednie, beleértve a Jobbikot is, „Orbán és klikkje ugyanis akkor hozható zavarba, ha egyszerre szembe a teljes ellenzékkel és az utcával” – írja.

Azt ugyan Kis is elismeri, hogy „a Jobbik vérbeli neonáci pártnak indult”, és ma is ellentmondásos a viszonya például az európai integrációval, azonban a Jobbik jobbközép demokratikus pártként való konszolidálódására akkor van esély, ha közte és a baloldal között folytatódik a hídépítés. Az elzárkózás egészen biztosan visszataszítaná a jobbikosokat az antidemokratikus szélsőjobboldalra.

Kis tehát abszolút összefogáspárti, ami viszont nála nem jelenti azt, hogy az ellenzék kizárólag egy közös listával lehet eredményes a közelgő európai parlamenti választáson. Szerinte a baloldali pártok az ideológiai különbségeik miatt aligha tudnának közös kampányt folytatni a Jobbikkal, de erre nincs is szükség, ha az ellenzék közösen elég szavazót képes mozgósítani. Ezért a célért már érdemes és szükséges is lenne egy közös kampányt folytatni szerinte. „Most ez az ellenzékünk van. Most ezt az ellenzéket kell támogatni abban, hogy a legjobbat hozhassa ki magából” – zárul a filozófus gondolatmenete.