Az érzelmek betörtek a politikába
„A politikusok nem pusztán szavakkal és szimbólumokkal, hanem a tömeg térben való elrendezésével, szinkronizálásával és mozgatásával is formálják választóközönségüket, az érzelmeknek pedig ebben is, abban is kulcsszerep jut. A különböző érzelmek különböző funkciókat láthatnak el a mai politika eszköztárában” – állapítja meg blogbejegyzésében Illés Gábor, a TKI Politikatudományi Kutatóintézet tudományos munkatársa, aki a magyarországi kampány-rendezvényeket vizsgálta az „érzelmek” és a „testiség” szempontjából. Abból indult ki, hogy mi, a választók eddig elfogadtuk, a politikusok fizikailag tőlünk távol végzik a munkájukat, nem lehetünk ott mindannyian személy szerint a politikai döntések meghozatalánál, ezért tudomásul vettük, hogy ők a T. Ház falai között a mi érdekeinket szem előtt tartva szavaznak. Most mintha egy új fejezet kezdődött volna. A 2026-os választást megelőző kampány testközelbe hozta a politikusokat a tömegekkel. Orbán Viktor és Magyar Péter rendre megjelenik a hívei előtt, és érzelmeket kelt rendezvényein a hallgatóiban. Miért játszanak az érzelmek – például a félelem vagy a remény – kulcsszerepet abban, ahogyan napjainkban a politikai képviselet működik? – teszi fel a kérdést a fiatal kutató.
„A demokratikus képviseletet hagyományosan úgy értelmeztük, hogy a képviselő ott van helyettünk a parlamentben, ahol a mi érdekeinket jeleníti meg minden nap” – írja a kutató, akinek az intézet honlapján olvasható tanulmánya a politika „testközelibe kerülését” és azon belül is az érzelmek szerepét vizsgálja. Az, hogy a közelgő választásokat megelőző kampányban a politikusok miként képviselik a választókat, nemcsak a szavaikról szól, hanem arról is, mit tesznek a testükkel, hogyan helyezkednek el a térben, milyen mozdulatokra vagy érzelmekre ösztönzik a tömeget. A tevékenységük – a szavaik, a gesztusaik, a szimbolikus cselekedeteik – formálják a támogatóik viselkedését is. A kutatás szerint ez a kölcsönhatás nemcsak a beszédek tartalmában jelenik meg, hanem a testek „mozgásában”, a gyűlések térbeli elrendezésében, sőt, még abban is, ahogyan a tömeg énekel vagy skandál.
Az érzelmek megjelenése a mai politikai rendezvényeken már nem puszta kiegészítése a tartalmi mondandónak, hanem a politika egyik „alapanyaga” lett. Az érzelmek nem melléktermékek – idézi Martha Nussbaum filozófust a kutató –, hanem sűrített ítéletek: segítenek értelmezni a világot. A hangok, a fények, a ritmusok, a mozdulatok mind hatnak a résztvevők érzékeire. A politikusok valóságos „érzelemarchitektúrákat” építenek maguk köré, olyan szimbolikus eszközöket vetnek be, amelyek egyszerre hatnak az észre és a testre. „A szónok szó szerint felfűzi a tömeg érzékelt hangulatát a beszéd fonalára, legyen az remény, düh vagy félelem, az érzelmek a résztvevők testében dolgozik tovább” – fejti ki Illés Gábor.
A kutatás két kortárs kampányt hasonlít össze: Orbán Viktorét és Magyar Péterét, a kettő érzelmi világa meglátása szerint szinte ellentétes logikára épül.
Orbán Viktor mozgósító beszédeinek az utóbbi években központi motívumává vált a félelem felébresztése hallgatóiban. A kutató szerint ez a félelem az egyén fizikai túlélésére helyezi a hangsúlyt, és rendszerint valamilyen fenyegető, kontrollálhatatlan külső eseményhez, leggyakrabban a háborúhoz kapcsolódik. A 2024. június 1-jei Békemenetet megelőző „színdarabot” hozza fel példának, amely jól mutatta ezt az érzelmi felépítést. „A rendezés apokaliptikus képekkel és hanghatásokkal dolgozott. Jajveszékelő gyerekek, rikácsoló színésznő, vonagló testek – mindez túlterhelte az érzékeinket, hogy előkészítse a szónok megjelenését a ’nyugodt, tapasztalt államférfi’ szerepében, aki biztonságot ígér a védteleneknek.”
A félelem politikai hatása azonban inkább bénító, mint mozgósító –magyarázza Illés. A félelem befagyasztja a testet: az egyik kampányrendezvényen megfigyelhető volt, hogy sokan mozdulatlanul, karba tett kézzel, aggodalmas arccal hallgatták a szónokot. Ez a védekező testtartás a félelem fizikai megnyilvánulása. Mivel a félelem az egyéni túlélésre irányítja a figyelmet, önmagában nem hoz létre közösséget, legfeljebb akkor válik közösségteremtővé, ha kiegészül más érzelmekkel, például daccal vagy büszkeséggel. A politikai vezetővel való viszony ilyenkor leginkább paternalista: a polgár rábízza magát a vezetőre, aki „helyette cselekszik”.
Ezzel szemben Magyar Péter kampányrendezvényei a reményt állították középpontba. „A remény itt nem naiv optimizmus, hanem kollektív erőforrás” – fejtegeti a kutató. Magyar azt ígérte, hogy az erősebb ellenféllel szembeni kiállás sem irracionális, mert az egyéni képességek kombinálása előre nem látható, akár rendszerátalakító eredményekhez is vezethet. Ezt jelképezte például a Hősök terén tartott június 8-i nagygyűlés dominólátványa: a narancsszínű parlament nemzeti színűvé alakul, miközben dominók sora dől el egymás után. A metafora világos: a változás mozgás, amely egyetlen impulzusból is kiindulhat.
Magyar kampányain a mozdulatok, dalok és rituálék mind a közös cselekvést erősítették. A kutató szerint a karaoke-jellegű éneklés, a kézfogások sora vagy az együtt skandált jelszavak a lelkesültség testileg érzékelhető mintázatai. A tömeg mozgása nem díszlet, hanem maga a közösség születése. „Míg a félelem demobilizál és elszigetel, a remény aktivizál és összeköt” – írja a kutató, és hozzáteszi: a két politikus tehát nemcsak eltérő politikai stratégiát, hanem eltérő képviseleti modellt testesít meg. Orbán világában a vezető helyettünk cselekszik, Magyar világában a politikai közösség tagjai vele együtt mozognak.
Ezek az érzelmi konfigurációk mélyebb következményekkel is járnak. A félelemre épülő viszony hierarchikus, mert a vezető hatalmát erősíti, az állampolgár pedig kiszolgáltatott marad. A remény logikája viszont kölcsönösséget feltételez, a képviselő nem csupán a nép „hangja”, hanem a cselekvés partnere is. Ebben az értelemben a két kampány nem pusztán politikai különbséget jelez, hanem demokrácia felfogásuk is eltérő, az egyik modellben a biztonságért cserébe kontrollt adunk át a vezetőnek, a másikban a közös cselekvés reményéért ragaszkodunk a politikushoz.
A kutatás azonban nem áll meg itt, mert az érzelmek politikai szerepe változik aszerint, mi válik a félelem vagy a remény tárgyává. Nyitott kérdés még, hogy mi történik, ha az egyéni túlélést fenyegető háború helyébe olyan kollektív értékek lépnek, amelyekhez nem valami pusztító, közös félelem társítható, hanem például a demokrácia vagy a kulturális örökség sérülékenysége? A következő években ilyen és hasonló számos, ma még nyitott kérdésre kellene válaszokat keresni. Arra például, hogyan viszonyulnak a magyar tapasztalatok a nemzetközi trendekhez, ahol a politikai érzelem és a testiség új formái átalakítják a demokratikus részvételt?
„Az érzelem ma már nem díszlet a politikában, hanem maga a történések közege” – összegezi a kutató, majd hozzáfűzi, „A tömegek mozgása, annak a ritmusa, a színpadra állított látvány együttesen hozzák létre azt, amit manapság a politikai rendezvényektől elvárunk. És talán azon is múlik a jövőnk, hogy politikai közösségeinket a félelem merevíti meg, vagy a remény mozdítja tovább.
