Az „igazság utáni korszakban” hiedelmek és narratívák versenyeznek

Milyen politikai hatása lehet annak, ha a hatalom feltehetően lejáratási céllal hamisított dokumentumra építi a választási kampányát? Nem kockáztat ezzel túl sokat?  

A helyzet jogi részéhez nem tudok hozzászólni, politikailag viszont van néhány olyan észrevételem, amiből érdemes kiindulni. Az egyik, hogy a Fidesz rengeteg információt mér, nagyon pontosan letapogatja, hogy a közvéleménynek szánt kommunikációban mi működik és mi nem. A kormányzati propagandában azt használják hosszabb távon, ami eredményt hoz, illetve amitől az adott körülmények és lehetőségek között a legjobb eredmény remélhető. Nem állítom, hogy ebbe soha nem csúsznak hibák, mert nincs minden helyzetben „tökéletes” megoldás.

​Értsük úgy: ez a kampány is egy racionális, mérésekre épülő döntés eredménye lehet?​

Azt gondolom, igen, de van egy tisztázandó kérdés: mi a Fidesz célja azzal, hogy egy ilyen „kényes” eszközre építkezik? Mostanában sok szó esik arról, hogy a két nagy szereplő között a küzdelem elsősorban a bizonytalan szavazókért folyik. Ez alapvetően igaz, ugyanakkor van egy, a kormánypárt számára eddig szokatlan probléma: mintha bizonyos mértékig mobilizációs hátrányba kerültek volna a Tiszával szemben. Az ellenzéki párt szavazói körében jelenleg magasabb részvételi hajlandóságot mérnek, mint a Fidesz-táborában, s erről már maga a miniszterelnök is beszélt az egyik zártkörű rendezvényen. Nem véletlen, hogy a „digitális tér harcosaitól” várják az erősítést. Eközben a közvélemény-kutatások alapján a Tisza támogatottsága beállt egy szintre, miközben a Fidesz erősödni látszott az utóbbi hónapokban. 

Mi lehet az oka a Fidesz erősödésének?​

Úgy látom, jelenleg két fő kampánytéma működik a kormányoldalon. Az egyik az, amely a Tiszát Brüsszel és Zelenszkij bábjaként mutatja be. „Brüsszel ránk akarja kényszeríteni az akaratát; bele akar minket rángatni a háborúba; Ukrajnának akarja adni a magyarok pénzét”, a Tisza pedig „Brüsszel nyomására, háborúba küldené a magyarokat”. Ez egyszerre több régi motívumot is magába foglal a szuverenitásvédelemtől a külső fenyegetettség képén át, egészen a háborús félelemkeltésig. A másik fő mondanivaló az adótervek „magyarázata”, aminek az a lényege, hogy a Tisza mindenkitől el akar venni, méghozzá nagyon sokat, és ha Magyar Péterék kerülnek kormányra, akkor gazdasági és szociális összeomlás fenyeget. Ez már egy belső veszélyre utal, olyan anyagi fenyegetettséget vetít előre, amely az emberekben élő nagyon erős félelmekre játszik rá.​ Emellett persze valószínűleg volt hatása Orbán washingtoni látogatásának, a Tisza-app adatainak nyilvánosságra hozatalára épített kampánynak, ahogy a hónapok óta zajló választási költekezésnek is.

Ezeknek a történeteknek a valóságtartalma erősen vitatható. Akár úgy is fogalmazhatnánk: a kampány dezinformációkra épül?

Nemcsak a Tisza „gazdasági koncepciójának” bírálata esetében, hanem a teljes kampányban megjelenik az információk „szelektív kezelése”, elhallgatása, torzítása. A Fidesz kommunikációjának sok év óta szerves részét képezik a dezinformációs üzenetek, az ellenségképek használata és az információs zavarkeltés. Ez alól a jelenlegi kampány sem kivétel. A külső fenyegetésről szóló történet már régóta fut, az adótervekkel kapcsolatos „leleplezés” viszont kifejezetten az utóbbi hónapok terméke. Augusztus végétől került be a közbeszédbe, amikor az első ilyen cikkek megjelentek. Ezzel párhuzamosan Orbán Viktor is kommunikációs offenzívába kezdett: podcastokban szerepel, rádió- és tévéinterjúkat vállal, országjárásra indul, táborokba látogat el… Csupa olyan dolgot vállalt, amit az elmúlt 15 évben soha nem tett volna. Ez a Tisza „adóterveire” épülő kormányzati kommunikációs offenzíva segített a Fidesznek visszaszerezni a politikai kezdeményezést, új támogatókat szerezni, és újra több emberrel elhitetni, hogy a Fidesz győzhet a választásokon. Mindez természetesen nem jöhetett volna létre, ha nem ennyire egyenlőtlenek a feltételek. Például, ha a Fidesz nem az állam erőforrásaiból kampányolna, ha a hatóságok független szereplőkként tennék a dolgukat, valódi vizsgálatok indulnának.​

Tehát a „titkos gazdasági terv” megszellőztetése lett a Fidesz választási csodafegyvere, amivel vissza akarja venni a kezdeményezést a közbeszédben?

Egyelőre úgy tűnik, hogy emellett tették le a voksukat. Ezt látták eddig működőképesnek, vagy legalábbis a leginkább működőképesnek. A Tiszát ezzel egyre inkább reaktív szerepbe szorították, miközben a Fidesz kezében maradt a vita napirendjének irányítása. A Fidesz számításában valószínűleg az is benne volt, hogy a Tisza csak tagadni tudja a kormányzati állításokat, mert ezen a ponton nem akar vagy nem tud nyilvánosságra hozni egy komplett, kész programot, ahogy a szakértői nevét sem. A reakció pedig úgyis mindig gyengébb hatást ér el, mert a hírnéven esett csorbát már nem tudja meg nem történté tenni. Az adóval folytatott kampány hosszú hetekig jól működött, de amikor már érezhetően kifutóban volt, a kormányzati oldal csavart rajta még egyet. Így jutottunk el a második fázishoz, az újabb indexes publikációhoz, ami egy állítólagos sokszáz oldalas anyag alapján készült. Amikor elkezdték a másik oldalon vitatni a dokumentum hitelességét, magukat a „dokumentumokat” is nyilvánosságra hozták.​

Ez kockázatos döntés lett. Ettől kezdve könnyebb volt az egész ügyet az „igaz vagy hamis” síkra terelni.

A publikálás valóban kinyitott egy veszélyes ajtót, innentől a vita jelentős része arról szól, mennyire hiteles az irat. Nem véletlen, hogy ebben a kérdésben maga Orbán Viktor is nagyon gyorsan megszólalt, a saját tábora számára helyre téve az ügyet. Nem tudom, hogy nem látták ezt a kockázatot, vagy számoltak vele, de arra jutottak, hogy a Fidesz számára még így is hasznos ez a téma továbbra is? A rendelkezésére álló kormányközeli médián keresztül bizonyos választói csoportok körében talán még így is jól használható. Különösen azoknál, akiket sikerül a párt információs buborékjában tartani, akik fejében kevésbé merül fel az a kérdés, hogy valódi dokumentumról beszélünk, vagy sem? Van egy Fidesz-törzsmag, amelyet vagy hidegen hagy a dokumentum valódisága, vagy könnyű őket meggyőzni a kormányzati kommunikáció segítségével. De ennél szélesebb körben is lehet hatása: a kisebb településeken, az idősebb, kevésbé iskolázott rétegek körében, ahol gyakran szűkebb az információs kínálat, kevesebb forrást követnek az emberek. Ott a kormányzati narratíva sokkal „tisztábban” tud érvényesülni, és a kételyek hatása is csökkenthető. 

Mi a helyzet a másik oldalon? A nem ennyire elkötelezett Fidesz-szavazóknál?

Az a kérdés, hogy valaki egyáltalán teljes bizonyossággal ki tudja-e deríteni az igazságot? Szerintem sosem lesz erre minden kétséget kizáró bizonyíték. Sok jel, sok részlet utalhat arra, hogy problémás a dokumentum, hogy vannak benne hibás hivatkozások, nem létező források, vitatott aláírások, de ezek inkább részbizonyítékok. A végeredmény? Két narratíva áll egymással szemben: az egyik szerint hiteles, a másik szerint nem az. Innentől ez a választó fejében hitkérdéssé válik, és a pártpreferencia nagyban meghatározza, ki, mit gondol majd erről. Mára a politikai lövészárkok annyira bebetonozódtak, annyira megerősödött a törzsi gondolkodás, hogy nagyon nehéz olyasmit találni, ami az egyik vagy másik oldal törzsszavazóit tényleg elbizonytalaníthatná. A valódi kérdés az, mi történik a bizonytalanok fejében? Róluk nincsenek tudományosan megbízható kutatási eredmények, ezért nagyon óvatosan lehet csak nyilatkozni a bizonytalanok túl kicsi és túl nehezen megfogható csoportjáról.  

​Úgy gondolja, ma Magyarországon akár egy kétes hitelességű dokumentumra épített kampánnyal sem lehet politikailag megbukni? 

Morális és erkölcsi szempontból mindenképpen elitélendő, hogy a pártok arra szocializálták választóikat, hogy ne legyen elsődleges szempont, hogy tisztességes vagy tisztességtelen eszközt használnak-e a politikai küzdelemben, mert a másik legyőzése mindennél fontosabb. Ez törzsi táborokba zárja az embereket, szétrombolja a társadalmi bizalmat, ami az együttélés feltétele volna. Ez nem csak magyar jelenség, világszerte sokat beszélnek róla, mint az „igazság utáni korszakról”, ahol nem a tények, hanem a narratívák és hiedelmek versenyeznek. Az számít, mit hiszünk el attól, akihez érzelmileg kötődünk, és nem az, hogy mi abban az igazság.