„Az Isten a levegő” - Őszinte beszélgetés Bodrogi Gyulával

Ha belép egy színpadra, még mindig ugyanaz a belső mondat hangzik el, mint évtizedekkel ezelőtt: „Édes Istenem, segíts meg, hogy jól érezzem magam.” Nem hosszú ima, nem liturgia – inkább beszélgetés. „Nem imádkozni szoktam, beszélgetni” – mondja nevetve.

Istene nem trónoló, szakállas alak, hanem „a levegő”. „Ha ő nincs, akkor nincs ez az élet. Az Isten a levegő” – fogalmaz, és ebben nincs sem póz, sem hatásvadászat. Egyszerű meggyőződés.

Színház közönség nélkül? Nincs!

A pályakezdéskor még azt hitte, a színház a próbateremben születik meg. Aztán jött egy főiskolai előadás, Rozov Boldogság, merre vagy? című darabja, és egyetlen mondat. A közönség morajlott, reagált, visszajelzett. „Éreztem, hogy van egyfajta kapcsolatom azzal, aki ott lenn ül.”

Ott értette meg, hogy színház nincs néző nélkül. „A színház az közönség és színész. Ez a két nélkülözhetetlen valaki.” Talán ezért vallja makacsul: még a tragédia is legyen szórakozás. Nem könnyedség, hanem figyelem, izgalom, bevonódás. „Ha nem szórakozás, akkor az a Hamlet nem jó.”

A műfaj a nézőé

Húsz év kabaré a Vidám Színpadon, majd hirtelen Gorkij a Vígszínházban – és működik. Hogy lehet ez?

„A színész szerepet játszik minden körülmények között. Műfaj a közönségnek van.” Nevethetnek rajta, sírhatnak rajta, gondolkodhatnak – a dolga ugyanaz: hitelesen játszani a szerepet. A jó színész – állítja – olvasás közben is „érzi a közönséget”. Tudja, hol kell vigyázni egy poénnal, hol lehet elrontani egy jelenetet. És ha érzi, hogy bukás lesz? „Közben megjön az a kis ötlet.” Mint amikor a Kollégák című darab felvonásvége halott pontra futott, ő pedig felugrott az asztalra, táncolt egyet – és tapsvihar lett belőle.

Született színész? Inkább izgulós

Sokan mondják róla: született színész. Ő inkább azt mondja: mindenki tehetséggel születik, csak nem mindenki találja meg a „zongorát” vagy a „futballlabdát”, amely kiemeli. És bár kívülről úgy tűnik, Bodrogi Gyula már „intézmény”, belül ugyanúgy izgul, mint 1958-ban, amikor végzett „Ugyanúgy izgulok az előadásért, a szerepemért, mint kezdő koromban.” Premierekre jár, mások próbáit nézi, a nézőtéren ülve is drukkol. „Majdnem 70 éve a színház az a lét.”

Egy esés és a pálya „egy része”

Nemrég elesett egy lépcsőn. A földön fekve, meg akarta mozdítani a lábát – nem mozdult. „Mondtam: elvesztettem a pályámat.” Aztán mégis volt mozgás. „A pályám egy részét elvesztettem, de van még pár része, amit nem muszáj kihagyni.” Az Őrült nők ketrece előadásán betolják egy szekéren, bottal jár, de egyszer csak fölpattan, és táncra perdül. „A szobában nem tudnám megcsinálni. Ott valahogy van egy olyan helyzet.” A színpadon fájdalmak is megszűnnek – állítja. A fogfájás elmúlik, a láb is engedelmesebb.

Süsü és a nemzet

Süsü, a sárkány – a hang, amely generációkat köt össze. Nem érzi tehernek. „Semmi nem kényelmetlen, ami hatással van a nézőre.” A színház szerinte hatás. Reakció. Taps. Moraj. Csend.

Sokat kérdezik a vadászatról. Nem romantizálja. „Nincs abban semmi jó.” Az ember – mondja – mindenevő lény, ez része az életnek. Ugyanakkor, ha a tévében lát egy lelőtt szarvast, „nagyon utálja a vadászt”. Az ellentmondás nem zavarja.

Főzni imád, de felesége, Angéla kitiltotta a konyhából. Mert míg ő főz, a konyha csatatérré válik. „Ha rendetlen vagy, csináld meg a rendet is – de én azt nem tudok.”

Politizálni nem szeret, de figyel. Egy dolgot hiányol: a box tisztaságát. A mérkőzés végén a győztes és a vesztes megöleli egymást. „Milyen szép lenne, ha a választások után is megölelnék egymást.” Naiv? Talán. De tőle ez nem közhely, hanem vágy.

„Szeretek élni”

A végén csak ennyit mond: „Én esküszöm, hogy én szeretek élni.” Szereti a természetet, a korcsolyázást, a színházat, a tapsot, a közönség sóhaját. Szereti a létezést, úgy, ahogy van. „Addig éljek, ameddig meg nem halok. De addig éljek.” És ha valaki, akkor Bodrogi Gyula valóban él – a színpadon, a nézőtéren, és abban a bizonyos levegőben, amelyről azt mondja: az az Isten.