Az Orbán-rendszert újra és újra el kell temetni
Egy választási vereség lezárhat egy politikai korszakot, de nem tünteti el annak társadalmi és mentális következményeit – erről beszélt Gábor György Bolgár György műsorában. A Klikk TV Miért? című adásában a filozófus úgy fogalmazott: a változás érzése felszabadító, de a rendszer „nem ért véget”, mert hatása mélyen beépült a társadalomba.
A diktatúra nem fekete autóval kezdődik
A beszélgetés elején Gábor György személyes tónusban idézte fel az elmúlt másfél évtizedet, amely szerinte leginkább egy vidámparki rémvasútra emlékeztetett, ahol pillanatról pillanatra „szörnyűségesebbnél szörnyűségesebb jelenetek” bukkantak fel, azzal a különbséggel, hogy ezek nem fikciók, hanem a mindennapi valóság részei voltak. Saját álláspontját következetesen diktatúraként írta le, még akkor is, ha elismerte: mások autokráciának vagy maffiaállamnak nevezték ugyanezt a rendszert.
Érvelése szerint a diktatúra fogalmát félrevezető kizárólag a klasszikus, erőszakos képekkel azonosítani, mert „nem arról ismerszik meg, hogy megáll este az ember háza előtt a fekete autó”. A modern hatalomgyakorlás sokkal összetettebb, és éppen abban rejlik az ereje, hogy képes a társadalom különböző szintjein érvényesíteni akaratát anélkül, hogy látványos erőszakot alkalmazna.
A változás élménye ennek ellenére erősen felszabadító volt számára: úgy írta le, mint amikor az ember egy szűk cipőt végre lerúg. Ez az érzés azonban nem jelent végleges megoldást, mert – mint fogalmazott – „nem ért véget a 16 év”, vagyis a rendszer hatása tovább él az emberek gondolkodásában és reflexeiben.
A választás mögött „majdnem forradalom” állt
A műsor egyik kulcskérdése az volt, miként lehetséges, hogy egy diktatórikusnak nevezett rendszert demokratikus választáson váltottak le. Gábor György ezt „politológiailag teljesen új paradigmának” nevezte, hiszen a klasszikus elméletek szerint diktatúrát nem lehet választáson leváltani.
Szerinte azonban a 21. századi rendszerek már nem a hagyományos logika szerint működnek, ezért a velük szembeni fellépés is új formákat ölt. A választás csak a folyamat vége volt, amelyet egy hosszan épülő társadalmi mozgás előzött meg. Ahogy fogalmazott, az kellett hozzá, hogy az emberek „jelenlétükkel, lendületükkel, akarásukkal” hozzanak létre egy olyan közhangulatot, amely már a forradalomhoz közelít.
Ez a folyamat nem egyetlen pillanatban robbant ki, hanem hetek, hónapok alatt alakult ki, miközben a társadalom egyre szélesebb rétegei érezték úgy, hogy „elég volt ebből az egészből”. A rendszer ugyanis mindenkit érintett, a fizikai munkástól a legmagasabb értelmiségig, így nem maradhatott kívül rajta senki.
A változásban kulcsszerepet játszott a nyilvánosság átalakulása is. A központosított médiarendszer mellett megjelentek a közösségi platformok, amelyek közvetlen megszólalási lehetőséget adtak. Gábor György ezt saját tapasztalatával illusztrálta: egy gondolatát azonnal közzétehette, és perceken belül eljutott az olvasókhoz. Ez a közvetlenség nemcsak a kommunikációt gyorsította fel, hanem a részvétel élményét is erősítette.
A rendszer nemcsak intézmény, hanem mentalitás
A filozófus szerint a legnagyobb veszély abban rejlik, ha a társadalom azt hiszi, hogy egy választási győzelemmel lezárható egy ilyen korszak. A jogi struktúrák ugyan viszonylag gyorsan átalakíthatók, de az elmúlt 16 év hatása sokkal mélyebben rögzült.
Mint mondta, „tele vagyunk félelemmel, tele vagyunk egzisztenciaféltéssel”, és olyan alkalmazkodási minták alakultak ki, mint a szolgalelkűség vagy a megalkuvás. Ezek nem tűnnek el egyik napról a másikra, ezért szerinte generációk kellenek ahhoz, hogy kialakuljon az a polgári attitűd, amely egy stabil demokrácia alapja lehet.
A múlt feldolgozását kulcskérdésnek nevezte, és az úgynevezett emlékezetkultúra fontosságát hangsúlyozta. A történelmi megértés szerinte egyszerre épül dokumentumokra és személyes visszaemlékezésekre, mert „a kettő nem váltja ki egymást”. A dokumentumok rögzítik a tényeket, míg az emlékezet olyan tapasztalatokat őriz, amelyek más módon nem hozzáférhetők, még akkor sem, ha az emlékezet szükségszerűen torzul.
A feldolgozásnak gyakorlati jelentősége is van: nem a bosszú miatt fontos, hanem azért, hogy világosan látható legyen, milyen folyamatok és szereplők vezettek a kialakult helyzethez. Ez különösen az intézmények esetében lényeges, ahol a politikai beavatkozás hosszú távú károkat okozott.
A beszélgetés végén Gábor György egyértelmű választ adott arra a kérdésre, hogy végleg lezárult-e a korszak. Úgy fogalmazott, ez nem egyszeri aktus, hanem folyamatos feladat, mert az ilyen rendszerek különböző formákban újra megjelenhetnek. Ezért a társadalomnak újra és újra dolgoznia kell azon, hogy felismerje és elutasítsa ezeket a mintázatokat, vagyis „örökkön örökké újra el kell temetnünk” a rendszert – nemcsak politikai értelemben, hanem saját gondolkodásunkban is.
