Bárándy Péter – szakmája az igazságszolgáltatás 

A kilencvenes években azt mondtad, hogy édesapád a példaképed. Az, hogy végül te is ügyvéd lettél, neki köszönhető, hiszen eléggé erőszakos volt ahhoz, hogy magával vigyen a tárgyalótermekbe. Ebben persze az is szerepet játszott, hogy a ti családotokban több száz évre visszamenőleg. a fiúk jogászok vagy orvosok lettek.

Igen, erőszakos volt, csak nem az élet minden területén. Ő alapvetően konzervatív nézetet vallott, ami a gondolkodását vezérelte, én pedig alapvetően liberális gondolkodású voltam, vagyok, konzervatív viselkedéssel. Az ügyvédi pálya, amit befutott, az valóban példaértékű volt. Az ügyvédek körében, a jogásztársadalomban igen erős státuszt ért el, és az a minőség, amit produkált, az vitán felül a legfölsőbb szinten állt. Ügyvédként nagyon sokaknak lett a példaképük. Nemzedékek nőttek föl mellette. A múltkor összeszámoltuk, hogy itt az irodában háromszáz ügyvédjelöltet indított el a pályán és közülük figyelemreméltóan sokan lettek jó szakemberek. Tehát példaértékűen gyakorolta a hivatását, és ez örömmel tölt el. Én pedig valószínűleg sebészorvos lettem volna, ha nem csábít el a tárgyalótermekbe. De elvitt, ott ült az esküdtszéki teremben a védői pulpituson, közmegbecsülés által övezetten. Ki tudott volna ennek ellenállni?

1974-ben végeztél az egyetemen, védőügyvédnek készültél, de mi volt az, ami a leginkább érdekelt a jogtudományon belül?

A büntetőjog, és ez így maradt mostanáig. Azt gyakorlom, azt tanultam a legnagyobb kedvvel, azt tanítom, annak ellenére, hogy egészen kiváló emberek tanítottak akkor az egyetemen a polgári jogi tanszéken. Annyira kiválóak, hogy ebből a tanszékből kettőt kellett szervezni, az egyiket Világi Miklós vezette, a másikat Örsi Gyula, akikhez a diákság nagyon intenzíven kötődött. Ők meghatározó személyiségek voltak, de a büntetőjog filozófiája volt az, ami nagyon vonzott és lekötött. A büntetőjog lényege, gerincvonala nagyon közel áll az alkotmányhoz, és a legközelebb áll a filozófiai tartalmakhoz. Hiszen az emberi cselekvés legfontosabb, leglényegibb megnyilvánulásait szabályozza, tilalmazza, kezeli, végső eszközként. Ez érdekfeszítőbb volt nekem, mint a polgári jognak az egyébként szintén pontos, szép konstrukciója és gyakorlata, amit egy ideig műveltem is. Hiszen egy ügyvédjelölt sem engedheti meg magának, hogy amikor bekerül egy munkaközösségbe, akkor kijelenti, hogy csak büntetőügyekben vállal helyettesítést. De már az újpesti irodában kitűztem magamnak a célt, hogy ha abban a körben, amiben ismernek, tíz év alatt nem érem el azt, hogy jó védőügyvédnek tartanak, akkor más pályát választok. Ez csak egy példa arra, hogy ennyire intenzív volt a kötődésem a büntetőjoghoz.

Érdekes helyzet lehetett, miután nehéz volt elérnetek, hogy együtt is dolgozhassatok, mert az akkori igazságügy-miniszter minden áron meg akarta akadályozni, hogy Magyarországon újra ügyvéd dinasztiák alakuljanak ki. Személy szerint nem ellenetek irányult ez a vágya, de ennek köszönhetően, az Ügyvédi Kamarába is nehezen jutottál be.

Igen, az akkori rendszer nem szerette a dinasztiákat. Az persze, hogy az igazságügyi miniszter foglalkozzon egy mezítlábas, talpas ügyvédjelölt, egy végzős egyetemista sorsával, az egy rendszerkritikának lehet a morzsája. De, így történt.

Emlékszel az első olyan perre, amit önállóan vittél ügyvédként?

Az nem így kezdődik. Amikor az ember ügyvédjelölt, akkor bizonyos ügyekben valami miatt – és ez ma is így van – egy dominanciára tesz szert a principálisa mellett. Valahogy rá hárul egy ügy teljes intézése. Ezért számít nagyon sokat, hogy az ember ki mellett nő föl. Mert azért annak óhatatlanul átveszi a stílusát. Miután érthetetlenül magas szinten elrendeződött, hogy mégis csak ügyvédjelölt lehetek, csak nem ugyanabban a munkaközösségben, ahol az apám van, „száműztek” Újpestre és ennél jobbat nem tehettek volna velem. Nagyon jó és színes ügyvédi társaság volt ott, csak hogy a politikából ismert Torgyán Józsefet, Csontos Miklóst, a kamarai és ügyvédi közéletből ismert Somos Andrást említsem. Így lehetőség nyílt stílust, ügyfélkezelési technikát, ügyszakot választani és megerősíteni azt, hogy a büntető ügyekre fókuszáljak, hiszen ez egy külvárosi, ha úgy tetszik „kisvárosi ügyvédi” munkaközösség volt, ahol az emberöléstől kezdve a birtokháborításig minden előfordult. Szerencsére Somos András lett a principálisom, aki meghatározta a további ügyvédi létemet. Mondhatom, hogy rosszabb ügyvéd, rosszabb ember lennék, ha nem mellette nőttem volna föl. Úgyhogy ez a száműzetés nagyon szerencsés volt.

Aztán 1993-ban már közösen költöztetek be a Bárándy és Társai Irodába és attól kezdve egymás mellett dolgoztatok.

1993-ban januárban nyitottuk meg az irodát, amit öten alapítottuk meg. Apám, én, néhai Gábor László, Kománovics Ibolya és a Zamecsnik Péter, aki akkor jött át az ügyészségről. Jó társaság volt.

Említetted, hogy már a kezdetekkor a büntetőügyekre specializálódtál. Ebben szerepet játszott az is, hogy általában a büntetőüggyel foglalkozó ügyvédek lettek – lesznek – sztárügyvédek? Neked fontos volt, hogy neved legyen a szakmában és minél előbb kikerülj édesapád árnyékából?

Az fontos volt, hogy a szakmában elismerjenek, de a szakmán belül nincs ilyen megkülönböztetés. Mi az igazságszolgáltatást értjük szakmaként. Az persze más kérdés, hogy a világon mindenütt a büntetős ügyvédet ismerik jobban, annak vannak dekoratívabb megnyilvánulásai. Valószínű, hogy minden ügyvédnek, akinek a védői tevékenység a domináns területe, az kicsit exhibicionista is. Ha nem az lenne, akkor szerződéseket írna vagy valahol a belső jogi ügyeit intézné. Ez egyfajta személyiség. De szerintem, aki négy embernél több előtt jó kedvvel, könnyedén tud beszélni, szerepelni, az biztos, hogy exhibicionista, és ilyenek a tanárok, a védőként eljáró ügyvédek is. Nyilvánvaló, hogy ebbe a csoportba tartozom és ezért választottam ezt a hivatást. De ebben nem befolyásolt, hogy a szakmán kívüli világban mennyire leszek közismert. Természetes, hogy ezzel a mentalitással könnyebben lehet ismertté válni, mert nem idegen tőle, hogy a véleményét elmondja, ha megkérdik.

Mikor kezdett érdekelni a politika? 1992-ben Palotás János és te is alapítója lettél a Köztársaság Pártnak, amelyik az 1994-es országgyűlési választásokra készült a vállalkozók pártjaként. Te akkor ennek a pártnak az országgyűlési képviselő-jelöltje és igazságügy-miniszter jelöltje voltál.

Kicsit vissza kell menni az időben, mert a politikához való kapcsolódásom 1989-ben, az ellenzéki kerekasztal tárgyalásokkal kezdődött, ami rendszerváltozás lényeges elemeként jelent meg. Az intenzívebb politikai tevékenység volt, mint a Köztársaság Párt alapítása, de az ember nem mindig ismeri fel, hogy milyen pályára lép, milyen utat választ egy útelágazásnál. Volt egy kerekasztal, amelyik sok „al-asztalból” tevődött össze, és az egyik a büntetőjoggal foglalkozó képződmény volt. Azért nevezem képződménynek, mert sem az alkotmányban, sem más jogszabályokban nem szereplő dolog volt ez a kerekasztal tárgyalás. Habár nem volt közjogi szabályozottsága, a közjog további sorsát is alapvetően befolyásolta. Többek között Hack Péter, Kutrucz Katalin, Györgyi Kálmán, Kratochvill Krisztina bírónő meg én vitattuk meg az akkor eldöntendő és megváltoztatandó büntető tényállásokat. Abszolút rendezetten, miután az MSZMP képviselője azzal az őszinte mondattal búcsúzott el tőlünk, hogy nem érti azt, amiről beszélünk. Mi viszont értettük és tudtuk, hogy mit kell megváltoztatni a jogszabályokban. A döntéseket meghoztuk, amiket aztán Kratochvill Krisztina – mint a jogalkotásban jártas – a következő alkalomra megszerkesztette jogszabályszövegnek – nyilván a munkatársaival együtt a minisztériumban – és az a következő héten megjelent a Magyar Közlönyben. Érdekes munka volt. Így sodródtam bele a politikába és ez nem volt ellenemre. A Palotás-féle párthoz úgy kapcsolódtam, hogy a Jánossal barátságban voltunk, vagyunk, és megkért, hogy a pártalapítás jogi dokumentumait szerkesszem meg. Megtettem és a választáskor a szavazatok száma nagyon kevéssel maradt el az akkor öt százalékos bejutási küszöbtől.

Palotás János ismét színre lépett és az az elképzelése, hogy harcba száll. Csatlakozol hozzá?

Ha megkér valami segítségre, akkor számíthat rám, de nem hiszem, hogy ismét pártot akar szervezni, én meg nem hiszem, hogy párttag szeretnék lenni. Elég volt egyszer, a párton belüli élet nem annyira vonz.

Aztán megtörtént a rendszerváltás, majd egymást váltották a különböző kormányok. Mi hol viccesen, hol szomorúan, elkeseredetten beszéltünk arról, hogy mivé lettek azok a vágyak, tervek, elképzelések, amelyeket 1989–1990-ben tudósok, szakértők, politikusok fogalmaztak meg. Hol rontottuk el, hiszen mindannyian hibásak és felelősek vagyunk. Egyetértesz?

Az ilyen történelmi események feldolgozása csak nagyobb távlatból történhet meg. A magyar társadalom a mai napig nem dolgozta fel 1848-at, 1945-öt, nem dolgozta föl 1956-ot sem. Akkor miért várnánk el azt, hogy 1987-től 1990-ig és az azt követő harminc évet feldolgozza? Ez a folyamat bizonyos fokig érzékelhető volt már néhány évvel korábban, 1987-től, 1988-tól, hogy az elképzelhetetlen – hogy a diktatúrából demokrácia lesz – talán mégiscsak bekövetkezik. És akkor el is indult egy ilyen folyamat. Kérdés, hogy ezt mi rontottuk el vagy törvényszerűek voltak ezek a hullámzások? Valóban az 1988-'90-es évek történései nagyon pozitív élményt jelentenek az ember életében. Megszabadult attól a rabságtól, aminek tudata eléggé nyomasztó volt, akkor is, ha az én életem egyre javuló stádiuma kezdődött el. A Rákosi-korszakot gyerekként éltem meg, a Kádár-korszakra az volt a jellemző, hogy minden szerda kicsit jobb volt, mint az előző szerda, de az ember tudta és nyomasztotta a világból való kirekesztettség, és ez úgy egyik pillanatról a másikra megszűnni látszott. Majd felállt az Antall-kormány és általa gyakorlatlan emberek – tanárok, üzletemberek – vették át a hatalmat, akik elkövették azokat a hibákat, amiket ilyenkor törvényszerűen el kell követni. A jóakaratukat nem vitatom, de abban biztos vagyok, hogy a politika terén a gyakorlatlanságuk hozzájárult ahhoz, hogy nagyon sok minden vakvágányra fusson. De azt is látni kell, hogy a rendszerváltozás után hatalomra került kormányok azért a jogállamiságot, az alapjogokat tiszteletben tartották, pozitívan indultak és ennek a kiteljesedése irányába vitték az országot.

Meddig?

Az első Fidesz kormánynál 1998-2002 között bizonyos visszalépés volt, és ez előrevetítette, hogy ha ez megismétlődik, akkor az nagyon rossz felé fog vezetni, és ez meg is történt. Azután a maga gyámoltalanságában, minden kormány – meggyőződésem szerint – helyes irányba vitte alapvetően az országot. 2010-ben aztán ez megrekedt és eljutottunk oda, ahol most tartunk.

(Folytatjuk)