Bársony András: van miért aggódnunk a Koszovóban történtek miatt

Valójában mi történik Koszovóban?

A lényege a dolognak az, hogy a szerb és az albán közösség újra egymásnak esett. Nem akarják elismerni azt a megállapodást, ami Koszovó nevében megköttetett, nevezetesen a szerb önkormányzatiságot a koszovói közösségen belül. 

Ez mikor köttetett?

Úgy tudom, már több alkalommal meghosszabbították, és az idén a szerb hatóságokkal már volt egy ilyen megállapodás a koszovói kormányzaton belül. 

Tulajdonképpen mióta tart a feszültség a két ország, Szerbia és Koszovó között? 

Ez a jugoszláv időkig nyúlik vissza, ugyanis Jugoszlávia szétesése után Szerbia nem ismerte el olyan entitásnak Koszovót, amelyik ugyanúgy megérdemli és megkapja a függetlenséget, mint a többi volt jugoszláv tagköztársaság. Ebből nyílt, szinte háborús konfliktus alakult ki a Koszovó területén többségben élő albánok, és az egészen karakterisztikus szerb kisebbség között. A gyökeréig nem érdemes visszamenni, mert azok történelmiek, nevezetesen az, hogy Koszovót tekintik a délszláv vallási központnak, és annak, hogy ott alakult ki az a vallási-etnikai alap, amire később a délszláv társadalom felépült. Hiszen a kosovo poljei, vagy rigómezei csata – amiben Hunyadi János révén mi magyarok is részt vettünk –, éppen az iszlám és a kereszténység első jelentős összecsapása volt a térségben. Ennek az lett a vége, hogy az iszlám egészen Nándorfehérvárig fölhúzódott, és meghódította azt a koszovói térséget, amelyiket a szerbek tulajdonképpen saját bölcsőjüknek tekintettek. 

Koszovó 2008-ban biztosította függetlenségét, nem?

A függetlenség kikiáltása igazán érdekes helyzetet teremtett Európán belül is, hiszen voltak olyan uniós tagországok, így például Szlovákia, amelyik nem ismerte el Koszovót független, önálló nemzetállamnak. Tehát a függetlenség elismerése valóban megtörtént, de részlegesen, minthogy Oroszország sem ismerte el soha, és hosszú ideig maga Szerbia sem. A jogi elismerés tényétől függetlenül, tulajdonképpen a nemzetközi békefenntartók voltak azok, akik egyfolytában garantálták – amennyire lehetett – az ország területi integritását és sértetlenségét. A háború óta jelen vannak ezek a békefenntartó erők, a KFOR, amelyben az első pillanattól kezdve igen jelentős magyar kontingens van. 

Miért kell magyaroknak részt venni a koszovói békefenntartásban?

Azért, mert ezt vállaltuk. Nem kijelöltek, Magyarország elvállalta, hogy ebben a békefenntartó erőben részt vesz. Tulajdonképpen a NATO-ba való belépésünk okán ez a részvétel az úgynevezett nyugati kontingensen belül történik, mert a koszovói békefenntartók között előzőleg benn voltak az oroszok is. Így ez egy többnemzetiségű békefenntartó erő, amiben mi mindig részt vettünk, sőt, igen aktív szerepet játszottunk. Hosszú ideig például a parancsnoki teendőket is ellátták magyar katonák, illetőleg magát a hadműveleti parancsnokságot is a magyar katonák őrizték. 

Európa legnagyobb gazdaságai és az Egyesült Államok a Szerbiával való konfliktus eszkalálása miatt bírálták Koszovót, miután a pristinai kormány erőszakhoz folyamodott, hogy biztosítsa az önkormányzati épületekhez való hozzáférést a balkáni ország északi részén, a szerb határ közelében − írta a Politico. Miért Koszovót bírálták?

Azért, mert Koszovó maga az albán többség, és első pillanattól kezdve azt a kimondott, vagy ki nem mondott politikai célt tűzte maga elé, hogy majd teljesen „albánosítják” a területet. Márpedig az a rész – szerb nevén Szremszka Mitrovica – elsősorban a folyónak a szerbiai oldala majdnem teljesen a szerbek által lakott. Tehát a határ nem fedi le teljes mértékben az etnikai határokat. 

Ez miért alakult így?

Mert annak idején Jugoszláviában ezt a határt húzták meg Koszovó tartomány számára. Korábban, a szerb-horvát királyság idején itt csak járási szintű közigazgatási határok voltak. Amikor Jugoszlávia szövetségi állammá alakult át, akkor húztak meg olyan határokat, amelyek az 1990-es évek elején nemzetközi határrá minősültek. Ám addigra a koszovói térségnek ez az úgynevezett észak-keleti csücske de facto egy szerb entitássá vált önállóan, Koszovón belül. Ám nem lehetett elcsatolni, mondván, hogy a rendezés alapja a Jugoszlávia létrehozását szolgáló egyezményrendszer volt. Ennek következtében ezek a területek szerb lakosság által lakottan, de mégis csak Koszovóban maradtak. 

Az Egyesült Államok egy Franciaországgal, Olaszországgal, Németországgal és az Egyesült Királysággal közös nyilatkozatot is kiadott, amelyben elmarasztalták a koszovói hatóságok lépéseit. Aggodalmukat fejezték ki Szerbia azon döntése miatt is, hogy „megemelte fegyveres erőinek készültségi szintjét a koszovói határon, és minden felet maximális önmérsékletre szólítanak fel, elkerülve a gyújtogató retorikát”. Van miért aggódni? 

Aggódni azért lehet, mert a koszovói függetlenség kikiáltása, és a nemzetközi elismerése előtt itt egy igen véres háború zajlott. Úgy tűnik, van esély arra, hogy ez a konfliktus újra kezdődjön. Legalábbis erről tanúskodnak a szerb és a nemzetközi értékelések. Vagyis nem egyszerűen politikai szókarate formájában politikai villongás, hanem valódi, tényleges fegyveres konfliktus kialakulása látszik. Ismerve a gyökereket, és az elmúlt 30 év történetét, itt bármelyik pillanatban valóban bekövetkezhet a tragédia. 

A két ország közötti feszültség az 1990-es évek végi brutális balkáni háború óta tart, úgy tűnik, ezeknek az embereknek még nem volt elég. Az akkori események elsimításában ön is részt vett? 

Az Európa Tanács egyik vezetőjeként magam is részt vettem bizonyos tanácskozásokban, békemisszióban ezen a területen. Annak idején megpróbáltunk egyezséget teremteni a nagy albán közösség, és a kisebb szerb entitás között. Természetesen az akkor szereplőknek ma már csak a gyermekei és az unokái élnek. A probléma egyik gyökere valószínűleg az, hogy eltűnt az a generáció, amelyiknek volt a konfliktuson túl valami együttélési képe az ottani társadalomban. Az, hogy hogyan tudták a titói Jugoszlávia idejében 30 éven keresztül jegelni ezt a konfliktust. Az, ami kirobbant a ’90-es évek elején, tulajdonképpen véget vetett az együttélés csekély lehetőségének is. A koszovói konfliktusban nem csak etnikai viszály van, hanem van egy nagyon erős vallási szál is. Az albán közösség  többségében muzulmán vallású. Itt nem csak arról van szó, hogy területi igényeik vannak. Annál ez mélyebb: nyelvi, etnikai és vallási konfliktus együtt, plusz a történelmi konfliktusok sokasága az, ami a háttér, és ezt sokkal nehezebb orvosolni.