„Békepárt(iak)” és „Háborúpárt(iak)”
2022-ben az ukrajnai „béke” jelszavával nyert a Fidesz ismét kétharmadot, egy egyébként 13 éve tudatosan eltorzított választási kampány után. Most minden erővel újra erre törekszik, megosztva az amúgy is szétszakított társadalmat és kirekesztve, gyűlölettel szennyezve a „háborúpártiakat”. Utolsó lehetőség, hogy az ellenzék, végre ebben a kérdésben összefogva – korlátozott kommunikációs mozgástere ellenére – az egész magyar társadalom számára világossá tegye, ki a béke- és ki a háborúpárti. Remélhetőleg könnyen érthető, mindenki számára értelmesen közvetíthető az érvelésem.
1. Az orosz-ukrán háború következmény. Egyértelműen az orosz agresszió/invázió következménye egy független országgal szemben. Ilyenre Európában a második világháború óta nem volt példa. Nem Ukrajna támadta meg Oroszországot, hanem az orosz katonaság törte át az orosz-ukrán határt egy néhány napra tervezett „különleges katonai művelet” keretében. Ennek az oroszok által nem várt következménye az immár majdnem 27 hónapja tartó háború. Vagyis: aki az agresszort támogatja és békéről prédikál, az valójában háborúpárti. Ezzel szemben az a békepárti, aki a támadás áldozata, a nem várt hosszú ellenállást tanúsító megtámadott mellett kötelezi el magát, továbbá a szuverenitáshoz ragaszkodó független Ukrajna oldalán áll, miután a béke alapfeltételét abban látja, hogy az agresszor visszatér saját határai mögé. Most nem említem, hogy ennek – egyelőre sajnos csak papíron – még olyan nemzetközi pénzügyi-jogi következményei is lennének, hogy az agresszort az általa okozott hatalmas gazdasági károk megtérítésére kötelezik, továbbá büntetőjogi következmények mellett felelnie kellene a hágai Nemzetközi Bíróságon a nemzetközi jogot durván sértő viselkedéséért.
2. Két rövid konkrét és egyszerű példa a „béke” és „háború” értelmezéséről, ami az egyén és az adott nemzet szemszögéből minden magyar állampolgárt meggyőzhet arról, ki a béke- és ki a háborúpárti.
(a) Józsi bácsi, képzelje el, hogy ön egy nyugodt környéken, saját házában lakik. Aztán egy éjszaka rátör a családra a rabló, beköltözik a ház egyharmadába, elrabolja a feleségét, ismeretlen helyre viszi a gyerekeit. Aztán rokonai, az önt ismerő kis és nagyobb közösség felszólítja, hogy térden csúszva rimánkodjon a rabló előtt a „békéért”. Tényleg képes lenne rá?
(b) Tételezzük fel, hogy Magyarország ellen támadást indít egyik szomszédja. Elfoglalja az ország egyharmadát, lerombolja a városokat és az infrastruktúrát, megerőszakolja, megalázza, meggyilkolja, elrabolja az ott élő lakosság nagy részét. Egy idő után, az állítólagos regionális biztonság érdekében a szomszédos országok, nemzetközi szervezetek egyre nagyobb nyomást gyakorolnak az éppen aktuális magyar kormányra, hogy az agresszió következtében kialakult helyzet alapján sürgősen kössön „békét”. Vajon a nagyon nemzeti és szuverén jelenlegi kormányzat hogyan reagálna erre? Tényleg „békét” kötne a többszörösen megalázó feltételek elfogadásával az agresszorral? És ezt még a magyar társadalom jelentős része támogatná is?
Mert – akárcsak 2022-ben – a most folyó, aljas és vérlázító üzenetekkel teli választási kampányhadjáratában jelenleg ezt a társadalmi támogatottságot igyekszik fenntartani, illetve tovább növelni az Orbán-kormány „békepártisága”. Tényleg ennyire félrevezetheti a társadalmat egy kezdettől fogva amorális kormányzat? (Tudatosan használtam az amorális jelzőt, az immorális helyett, mert az utóbbi tudatában van, hogy erkölcstelenül viselkedett, míg az amorálisnak életében nem volt erkölcse, vele erkölcsi kérdésekről beszélgetni nemcsak a süketek párbeszéde lenne, de erre az amorális szintre senkinek sem szabad lesüllyednie, ha még valamennyi erkölcsi tartása-tartaléka van/lenne is.)
Ennyit kellene az ellenzéknek akár közös platformokon, akár egyéni kampányuk keretében, de egységes üzenetként megfogalmaznia. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az Orbán-kormány kezdetektől fogva az agresszor pártján áll, vagyis valójában háborúpárti. Meg kell fordítani az érvelést, ha van egységes fellépés, talán még nem késő – nemcsak a június 9-i többszörös választások, hanem a magyar társadalom mentális és erkölcsi jövője szempontjából sem. A béke-háború érveléshez képest minden egyéb kampánytéma korlátozott hatású, esetenként kifejezetten kontraproduktív, mert az ellenzék különböző erőit állítja szembe egymással (akár nyílt vagy a háttérben zajló Fidesz-beavatkozás nélkül is). A béke-háború kérdés közös erővel történő megfordítása közös, valójában az igazi nemzeti érdek, ami a társadalom széles rétegei előtt leplezné le a jelenlegi kormányzat és csatlósainak álságos és kezdetektől fogva amorális álláspontját és tudatszennyező kommunikációját.
