Brit illemtanóra

Sok mindent meg lehet tanulni Angliában, de illemet a legjobban. Az igazán udvarias angol bocsánatot kér, ha rálép valakinek a lábára, de akkor is, ha az ő lábára lépnek.

– Biztos rossz helyen álltam – szabadkozik ilyenkor.

Ebben az országban nem illik nagy ügyet csinálni abból, ha a szerelő késik, vagy a megrendelt mozijegyről elfeledkezik a pénztáros. Nem történt semmi. És még mosolyognak is hozzá. Végül is csak azok tudnak igazán szigorúak lenni másokhoz, akik nem ismerik önmagukat. Az élelmiszerüzlet pénztáránál előttünk idős néni totyog, néhány apróságot vásárol, kekszet, gyümölcsöt, az esti újságot. Idegesen toporgok mögötte, tekintetemmel biztatom, hogy igyekezzen, nem sietek ugyan sehová, de hát az ember megszokta Kelet-Európában, hogy siet. Hátha lekésik valamiről. Miről? Mindegy, nem ez az érdekes. Elvégre Góg és Magóg. A pénztáros blokkol, a számla kitekergőzik a gépből.

– Három font húsz – közli a nénivel.

A néni felnéz a pénztárosra, mintha váratlanul érné a hír, miszerint itt fizetni kell. Reszkető kézzel kinyitja a ridiküljét, pontosabban kinyitná, mert a csat nem engedelmeskedik. Lehet már az a ridikül vagy hatszáz éves, nem is csoda, de hát miért nem készíti elő a pénzt előre? Bezzeg a Lehel úti piacon, ott megtanítanák! De hát ez nem a Lehel út, ez London. És még csak sürgető pillantásokat sem illik vetni ilyenkor a nénire, meg aztán, minek is. Végre kinyílik a táska, na, gondolom, jön a buksza, de nem a buksza jön, hanem a csekk-könyv, vége a világnak, a néni a pultra helyezi, ujjat nyálaz, fellapozza, mint aki ragyogóan szórakozik, aztán következik a toll keresése a ridikülben, a pénztáros felkínál egy bolti golyóstollat, a néni azonban ragaszkodik a sajátjához. Még Artúr nagybácsikámtól kaptam, mondja a pénztárosnak, a pénztáros is mosolyog, szép dolog a családi hagyományok őrzése. Végre megvan a fekete töltőtoll. Nehezen csavarodik le a kupak, újabb, végtelennek tűnő másodpercek telnek el. Kupak le, a toll azonban nem ír, kissé rázni kell, a pénztáros szívesen rázná a néni helyett, a néni azonban nem adja, elvégre, ugye, az Artúr nagybácsikájától kapott tollat ne rázza neki senki, rázás után már sikerül a csekk kitöltése, áru a zacskóba, mögöttünk a sor már tekintélyes hosszúságú. Senki sem reklamál, senki sem panaszkodik, senki sem kiabál előre, hogy mi lesz itt, kérem?

                                                                      *

Angliában kérdezni sem szoktak. Legfeljebb azt, hogy hau du ju du? De ezt sem azért kérdezi, mert választ vár rá, vagy esetleg kíváncsi volna a válaszra. Nem, ez csak afféle társasági szófordulat, amire az a válasz, hogy hau du ju du? És miért nem válaszolnak rá az angolok? Válaszolhatnák persze azt, hogy köszönik szépen jól vannak, ez azonban dicsekvésnek hatna, az ember ugyanis soha ne dicsekedjen, ha pedig nincs jól, akkor azért, mert illemtudó ember nem panaszkodik.

Másrészt azért sem kérdez az úriember, mert az embertárs esetleg nem akar válaszolni a kérdésre. Ezt persze nem lehetséges előre tudni, tehát – biztos, ami biztos alapon – nem kérdeznek. Nem is szeretnek kérdezősködni. És miután a kérdezősködés nem része a brit életnek, válaszolni sem nagyon tanultak meg. A válaszokban alig-alig szerepel az igen és a nem, helyüket a tartok tőle, a feltehetően és a minden bizonnyal foglalja el.

Buszmegállóban egész  napos várakozás után is bárdolatlanságnak számít afelől érdeklődni türelmesen sorban álló társainktól, hogy netán vajon megszűnt-e a járat, elvégre a sportszerű magatartás szabályai azt diktálják, hogy az ember tapasztalatból tájékozódjon, ne pedig embertársai zaklatása útján. Szerelőműhelyben arról érdeklődni, hogy a javításra beadott gépkocsi mikorra készül el, nem csak udvariatlanság, de egyszersmind értelmetlen erőfeszítés.

– Amint befejezik a javítást, uram – közli udvariasan a szervízvezető.

– Tudnának esetleg időpontot mondani?

– A gépkocsit abban a pillanatban átadjuk Önnek, amint elkészül.

– És mégis, mikorra készül el?

– Amint befejezik a javítást – hangzik a válasz.

Kész. Vége.

Tudom én, hogy nem érdemes kérdezősködni, de hát néha az ember nehezen tudja megállni. Elvégre én Közép-Európában nevelkedtem, ahol az ember szeret mindennek személyesen utánajárni, mert csak azt hiszi el, aminek személyesen utánajárt. Néha pedig még azt sem.

– Mikorra várható a járat indulása? – teszem fel mégis a kérdést a glasgow-i repülőtér udvarias és türelmes tájékoztatási tisztviselőnőjének, miután már hatodik órája várunk a londoni járat indulására. Tájékoztatási tisztviselő természetesen mindenütt van, hiszen a tájékoztatás fontos dolog. Nincs sok munkája, keresztrejtvényt fejt.

Elvégre csak hatodik órája vár kétszáz ember az indulásra, minek és kit is kellene itt tájékoztatni? Persze, egyedül én türelmetlenkedem (később akadt egy másik türelmetlenkedő utas, ő meg lengyel volt), a britek szemlátomást még örültek is a késésnek, mert ily módon megcsillogtathatták kivételes várakozási képességüket. Ülnek a váróteremben, kávézgatnak, újságot olvasnak, nevetgélnek, sőt, kissé rosszallóan néznek arra, aki türelmetlen, a padon el is húzódnak tőlem, mintha fertőznék.

– A gép azonnal indul, mihelyt egy kis műszaki hibát elhárítunk – feleli kedves mosollyal a tisztviselőnő.

– És ez, mégis, mikor következik be?

– A műszaki hiba elhárítása akkor következik be, amikor a szerelők befejezték tevékenységüket és a légi járművet felkészítették az utazásra. Biztosíthatom Önt arról uram, hogy feleslegesen egyetlen pillanattal sem késlekedünk.

És hozzá a szokásos kedves mosoly. Elvégre a tájékoztatási tisztviselőnek az a dolga, hogy tájékoztasson.

A fedélzeten a szokásos kérdőívet osztogatja a légiutas-kísérő, elégedettek voltunk-e a kiszolgálással, a pontos indulással és a tájékoztatással.

És persze, az elmaradhatatlan, kedves mosoly.