Bruck Gábor: a bukott hatalom legnagyobb csapdája, hogy nem tudja elhinni a vereséget

A hatalom elvesztését nehéz feldolgozni

A parlamenti viselkedés sokak számára azért tűnhet szokatlannak, mert a korábbi kormánypárti szereplők kommunikációja és fellépése gyakran továbbra is azt sugallja, mintha nem történt volna érdemi politikai változás. Bruck Gábor szerint azonban ennek nagyon is érthető pszichológiai oka van: egy hosszú időn át domináns helyzetben lévő politikai közösség rendkívül nehezen vált identitást.

„Ez az egyik legnehezebb dolog, mikor egy nagy pártnak vagy a tagja, egy nagy pártszerűen viselkedsz nagyon sok évig, és utána realizálni és stílust váltani, hogy középpárt vagyok vagy kicsi” – fogalmazott a pszichológus, aki szerint nemzetközi példák is azt mutatják, hogy a politikai bukás utáni újrakezdés ritkán gyors folyamat. Szerinte az egykori domináns szerepből való kiesés olyan, mintha valaki „a trónról leszállva gyalog menne munkába”: nemcsak státuszvesztést jelent, hanem egy mély pszichológiai átállást is.

Bruck szerint éppen ezért ritka, hogy egy komoly vereséget elszenvedő párt néhány éven belül újra valódi kihívóvá váljon. A túlzott magabiztosság és a hosszú ideig megszokott politikai működésmód nehezen változik meg egyik napról a másikra. „Ha valaki sok évig volt elég arrogáns, vagy legalábbis túl magabiztos, nagyon-nagyon nehezen vált” – mondta, hozzátéve: szerinte az ilyen típusú politikai szervezetek számára idő kell a valóság elfogadásához.

A beszélgetésben szóba került az a jelenség is, hogy egyes politikusok még mindig hosszú távú politikai visszarendeződésben bíznak. Bruck szerint ez részben stratégiai kommunikáció: a pártvezető erejének fenntartása szimbolikus kérdés. Úgy látja, a politikai közösségek számára fontos, hogy vezetőjüket továbbra is „intakt” szereplőként mutassák fel, még akkor is, amikor megrendül a korábbi politikai pozíció.

Az új generáció más politikát akar

A pszichológus szerint az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb fejleménye, hogy közben felnőtt egy új politikai generáció, amely egészen más szemüvegen keresztül nézi a közéletet. Bár sokan ugyanabban az oktatási rendszerben szocializálódtak, mint elődeik, az internet, az angol nyelvtudás és a nemzetközi kapcsolatok alapjaiban változtatták meg a gondolkodásukat.

„A világra való nyitottság, hogy mindenkinek van legalább tizenöt külföldi barátja, olyan mindset-változást hozott, hogy ezekkel a gyerekekkel ezt nem tudják végigjátszani” – mondta. Bruck szerint ez a nemzedék sokáig egyszerűen kivonult a politikából, mert reménytelennek, idegennek vagy éppen abszurdnak látta a hazai politikai működést. Most azonban úgy érzi, hogy megjelent számukra egy olyan politikai tér, amelyben érdemes részt venni.

A generációs különbség szerinte a politikusokkal kapcsolatos elvárásokban is világosan látszik. A korábbi korszakok politikáját nagyrészt a szerepjáték és az állandó kommunikációs maszkok viselése jellemezte. Bruck ezt a pszichológiában ismert „szerepfixáció” fogalmával írta le: a politikus egy idő után annyira azonosul a szerepével, hogy elsődleges célja az lesz, hogy soha ne látszódjon, valójában ki rejtőzik a maszk mögött.

„A politika maga a tettetés, a szerepjátszás művészete. Lényegében folyamatos hazugság – nem feltétlenül szándékosan” – fogalmazott, majd hozzátette: az új generáció számára ez a működésmód egyre kevésbé elfogadható. Szerinte a fiatalabb választók azt kérdezik: „Jó, jó, játszol, de ki vagy te valójában? Mit gondolsz a világról?”

Bruck úgy látja, ez az igény az őszinteségre jelentős politikai változásokat idézhet elő, különösen egy olyan közegben, ahol sokan hosszú időn át hozzászoktak ahhoz, hogy a politikusok mást mondanak, mint amit valójában gondolnak.

A politikában néha megjelenik a „szárnyalás”

A beszélgetés egyik legérdekesebb része az volt, amikor Bruck Gábor arról beszélt: időről időre felbukkannak olyan politikusok, akiknél különös lendület, szinte megmagyarázhatatlan energia jelenik meg. Ezt ő „arcátlan bátorságnak” nevezte, hangsúlyozva, hogy nem pejoratív értelemben használja a kifejezést.

Felidézte, hogy korábban hasonló politikai lendületet látott több meghatározó szereplőnél is. Példaként említette a fiatal Orbán Viktort, amikor politikai pályája csúcsteljesítményét nyújtotta, valamint olyan korábbi politikusokat, akik képesek voltak váratlanul áttörni a megszokott politikai kereteket. Megfigyelése szerint ezek a szereplők gyakran rendkívüli önbizalommal mozognak, és olyan kockázatokat vállalnak, amelyeket más politikusok nem mernének.

„A szürke politikusoknál soha nem láttam ilyet” – jegyezte meg, hozzátéve: ez nem tudományos állítás, inkább hosszú évek tapasztalatából született személyes megfigyelés. Úgy fogalmazott, ilyenkor sokszor olyan érzése van az embernek, mintha az adott politikust „valami állandóan tolná előre”.

A pszichológus ugyanakkor arra is figyelmeztetett: az ilyen típusú politikai lendület nem örök. Azok a vezetők, akik hosszú időn keresztül folyamatos győzelmekhez szoknak hozzá, idővel elfáradhatnak, elveszíthetik a motivációjukat, vagy egyszerűen falnak ütközhetnek. Bruck szerint a politikában sokszor éppen azok a szereplők a legsérülékenyebbek, akik korábban legyőzhetetlennek tűntek.

A beszélgetés során többször hangsúlyozta: a politika szereplőinek viselkedése nemcsak pártpolitikai szempontból lehet tanulságos, hanem általános emberi mintázatokat is megmutat. Hatalom, veszteség, alkalmazkodás, önkép és túlélési ösztönök egyszerre működnek egy-egy politikai helyzetben – és ezek sokszor nemcsak a politikusokról, hanem egy egész társadalom lelkiállapotáról is árulkodnak.