Búcsú egy korszaktól
Ma felhívott a barátnőm lánya, hogy meghalt az édesanyja. Nem sok barátnőm volt, és azt hiszem, ő volt az egyetlen igazi. Habár majd’ negyven év kötött minket össze, legalább öt éve nem találkoztunk, három éve már nem is beszéltünk egymással.
Ám, hiába a távolság térben és időben, tudtam, ha igazán nagy bajom lenne, számíthatnék rá, ahogy azt is, ha neki nagy baja lenne, rám számíthatna. Legalább annyiban, hogy vigasztalnánk, és meg is tudnánk vigasztalni a másikat. Mielőtt elmondanám, hogy évek óta miért is nem tettük, inkább elmesélem, mi kötött bennünket össze olyannyira, hogy egyszer még arra is megkértük egymást, ha valamilyen véletlen folytán valamelyikünk meghalna, a másikunk gondoskodna az árván maradt gyerekről. Nem hiszem, hogy két nő között ennél lehetne mélyebb bizalom!
A véletlen sodort bennünket egymás mellé a Kádár rendszer ’80-as éveiben, a földből hipp-hopp kinőtt lakótelepeinek egyikén. A „Jó napot!” „Jó napot! Milyen meleg van ma” liftben folytatott, semmitmondó párbeszédből nagyon lassan bontakozott ki ez a barátság. Ma már azt gondolom, talán a történelem ezzel próbálta jóvátenni, hogy a maga módján mindkettőnkön átgyalogolt.
Amikor egyszer begipszelt karral lépett a liftbe, annyit már tudtam róla, hogy egyedül él Pesten, a lánya vidéken jár iskolába, ott is lakik. Gondoltam, mivel másra úgysem számíthat, annyi segítséget megérdemel, hogy viszek neki ennivalót. Így kezdődött.
Aztán egyre többet és többet beszélgettünk. A Kádár-korszak végi viszonylagos, punnyadó biztonságban mind több és több közös témát találtunk. Okos, jó humorú, nagyon művelt nő volt, több egyetemi diplomával. Tiszteltem és becsültem az eszéért, ezért hát én is igyekeztem lépést tartani vele. Beszélgetéseink élén fentem az eszemet, azokból tudtam meg egyre többet és többet a világról, és persze önmagamról is.
Órákig beszélgettünk a világ megváltásáról, arról, hogyan kellene a szegénységgel végképp leszámolni, és az igazságtalanságot végleg száműzni. Aztán kiterjedt a tér, már az univerzum nagy igazságait boncolgattuk, hogy végül visszaszálljunk a Földre, önmagunkba, az „egyedüli példány” lelkének legmélyebb bugyraiba.
Lassan kibontakozott előttem a sorsa is. Először csak azt mesélte el, hogy az alföldi kisvárosban, ahol élt, középiskolásként milyen sokat tanult a szigorú Féja Gézától, azután azt is, hogyan szakadt félbe gimnazista kora a nyilasuralom idején. Az anyja ugyanis följelentette az apját zsidó származása miatt, akit el is vittek a nyilasok, hogy aztán ezen okból kitűnő tanulósága ellenére, őt is kivágják a középiskolából.
Nagymamájával ott maradt egyedül, a házba pedig, ahol eddig laktak, be se mehettek. Sőt, az édesanyja még a konyhaszekrény ajtaját is lelakatolta, ha véletlenül mégis bejutnának valahogy amíg dolgozik, élelemhez semmiképp ne jussanak. A fészerben laktak, és a kertben levő szilvafa gyümölcsét ették.
A felszabadulás és a nagymama halála után Dunapentelére – Sztálinvárosba –, vagy ahogy a maiak ismerik, Dunaújvárosba ment malteros lánynak. Jól érezte ott magát, volt saját ágya, volt mit ennie, dolgozni pedig szeretett. Ott hozta össze a sors Angyal Istvánnal is, akit csodálva tisztelt, és aki feleségével együtt jó tanítóként oktatta, irányította. Ezért is követte őt ’56-ban a Tűzoltó utcába. Nem tudta, hogy mi az a forradalom, nem gondolta, hogy ő forradalmár, csak géppisztollyal a hóna alatt vitte a fegyvert a Tűzoltó utcából a Széna térre, mert ez volt a feladat. Mesélte, mert a saját szemével látta, hogy október 23-a után három napig ott voltak a „forradalom hőseinek” gyűjtött, pénzzel teli perselyek, üvegek a betört kirakatablakok mögött, és a pénz soha sem fogyott, de a bennük levő összeg egyre és egyre több lett.
Azután 1958-ban ellenforradalmárként letartóztatták, börtönre ítélték. A börtönben könyvtárosként dolgozott, művelte magát, ahogy csak tudta. Mikor kiszabadult, beiratkozott a debreceni egyetemre. A második diploma megszerzése már gyerekjáték volt számára. Fotografikus agya volt, ha egyszer elolvasott valamit, az végleg megragadt benne.
Nem könyvmoly volt, ha mégoly tapasztalatlanul is, szerette az életet. Alig húszévesen szült egy kislányt, akit az anyja elperelt tőle, ő nevelte. Ellene. Mielőtt a börtönből szabadult volna, az anyja bevitte hozzá látogatóba, és a kislány első dolga az volt, hogy odaszaladt hozzá és pofon vágta. Soha többet nem beszélt vele. Csak később tudtam meg, hogy ez a lány velem egy évben született. Talán ez is szőtte barátságunk fonalát. No, meg az, hogy a koncentrációs táborból hazatért anyám és a katonaszökevény apám házassága kicsorbult. Engem anyátlan, apátlan árvaként idegenek neveltek fel. Azt hiszem, egy kicsit mindig az anyát láttam benne, ahogy ő bennem a gyerekét.
Jókat nevettünk azon, hogy az évek során beszélgetéseinkben hogyan is jutottunk el a világmegváltástól az egészségügyi bántalmainkig. Aztán már erről sem beszéltünk. A rendszerváltás után egyre többet politizáltunk, és egyre ellenkezőbb véleményre jutottunk. Már nem voltak vidámak a beszélgetéseink, ahogy körülöttünk nőtt a gyűlölet, úgy szivárgott be a szavainkba is. Fájt vele beszélnem. Nem kerestem és ő sem keresett. Mikor utoljára láttam, a valamikor fess asszony töpörödött anyókaként várta imádott kislánya oldalán a buszt. Annak a kislánynak az oldalán, akit azután szült, hogy kiszabadult a börtönből, és férjhez ment. Akit én is ismertem, és aki ma felhívott.
Nem sírtam. Halottak napján gyertyát gyújtok, és amíg nézem a lassan olvadó viaszt, a kihunyó lángot, elbúcsúzom tőle.
Elbúcsúzom egy korszaktól.
