Csak a száját figyeljék, mert csal
Azért figyeljünk a külsőségekre is: Orbán Viktor ismét odaállt a sok-sok zászló elé – odaszállították az állami televízió stúdiójába? –, maga mögé rendelte három miniszterét, közülük Palkovics vigyázzban hallgatta főnökét, és gondterhelt arccal közölte, mily igazságtalan ez a helyzet. Mármint a vírus, a járvány, amely egy már-már tökéletes állapotba hozott országra rontott. De ez már a tartalom, bármennyire is – amúgy – tartalmatlanok a mondatok. Illetve mégsem azok; a propaganda részei.
Mégis, mielőtt erről beszélünk: vajon most miért ezt a módját választotta Orbán Viktor a kormányzati intézkedések bejelentésének? Miért nem az Országgyűlést? Miért hagyta ott ezért a performanszért a Facebookot? Mintha a miniszterelnök képtelen lenne eltalálni, hogy mikor melyik eszközt, fórumot kellene mondandójához felhasználni.
Ha valami – gondolom én –, ez a közlés igazán a parlamentre tartozott volna, hogy azonnal meghallgathassa – nem azt írtam, hogy meghallja – az ország másik felének véleményét, és erről ne a Nézőpont Intézet felméréséből tájékozódjon.
Mellesleg Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője éppen ott, a hétfői ülésen igyekezett egyet odaszúrni az ellenzéknek: gúnyos megjegyzéssel utalt arra, hogy ők, meg a világ értetlenebbik fele a felhatalmazási törvényt úgy értelmezték, hogy megszűnt nálunk a parlament…
Pedig tényleg megszűnt: ha használja a kétharmados többség, akkor csakis arra, hogy elfogadjon a járvány árnyékában olyan törvényeket, amelyek a saját gazdagodásukat, valamint a hatalmuk kiszélesítését segítik. Pont Orbán Viktor bevonulása az állami televízióba mutatja, hogy nagyjából mennyire becsüli a demokratikus intézményeket. Neki arra van szüksége, hogy vigyázzba álljanak előtte – mögötte –, nem pedig a bírálatokra. Neki arra van szüksége, hogy némán hallgassák az önfényezést, senki ne árnyékolja be a személyét, homályosítsa el szavait.
Felcsuti Péter közgazdász a Hírklikknek nyilatkozva, kijelentette: biztos volt benne, hogy Orbán képtelen lemondani a propagandisztikus, olcsó politikai előnyöket biztosító eszközökről. Azokról a nagy szavakról, amelyek üresek, a minden idők legnagyobb gazdaságvédelmi akcióterv-szerű megfogalmazásokról, illetve olyan programok bejelentésétől, amelyek valójában nem segítenek, de jól hangzanak.
És itt már elérkeztünk a címben megfogalmazott gondolathoz. Hogy a miniszterelnök csal, de ezt jól kiszámítottan teszi. Olyan kifejezéseket használ, amelyekről jól tudja: a teljes nyilvánosság fogja használni őket, miközben tartalmuk szerint, csak szemfényvesztések, a társadalom kommunikációs trükkökkel történő megvezetése. Ennek pedig a legeklatánsabb példája a 13. havi nyugdíj visszaépítése. Nincs olyan sajtótermék, amely ne így emlegette volna a bejelentést, miközben egy szó nem igaz belőle.
Távolról sincs 13. havi nyugdíj, minden évben csak egy hét van, Orbán fejében négy év alatt telik el egy hónap, és az sem az idén kezdődik el.
Említhetném emellett Gulyás Gergely enyhén pofátlan szavait, miszerint ezzel az „adománnyal” a nyugdíjasok előtt tiszteleg a kormány. Valóban? Azzal tiszteleg, hogy hiába a vártnál sokkal magasabb infláció, hiába követelik, hogy ne a nyugdíjasok finanszírozzák a költségvetést azzal, hogy a törvényi előírásnak is csak háromnegyed év elteltével felel meg a kormány, és hiába a járvány okozta, sokaknak azonnali válság, pénz nincs most. Muszáj látni: jól megkonstruált manipulációval állunk szemben; Orbánnak az a lényeg, hogy még a bírálók is az ő kifejezését használják, azaz a 13. havi nyugdíjat. Valamint azt, hogy a kormány saját magától von el a legtöbbet, mint ahogy ezt ugyancsak Gulyás Gergely kiemelte.
Mi az, hogy saját magán? Kinek a pénzéről beszélünk? Természetesen a mienkről, az adóforintokról. A kormánynak nincs saját pénze, és mint ahogy eddig sem láttuk, hol és hogyan rejtik el a minisztériumok ezeket a forintokat, kikre, hogyan és miért fizetnek, úgy azt sem látjuk, hogy most kiktől fognak elvenni. Lehet, hogy látni fogjuk, de arra biztosan nem kapunk választ, hogy kik és hogyan jutottak jövedelemhez egy-egy minisztériumban, milyen projekteket támogattak idáig, milyen beruházásokat preferált, mennyi pénzt kellett a csókosok felé irányítani. Egyébként is: válsághelyzetben éppen az a dolga a hatalomnak, hogy az általa kezelt költségvetéshez nyúljon először, ne pedig mások zsebében kotorásszon. Ahhoz a költségvetéshez, amelyből eddig korlátlanul támogatta a saját klientúráját, és amelynek, a jelek szerint, most is biztosítani akarja a jövőjét.
Ezeket, a veszélyhelyzet idején is önmaguk felé hajló kezeket akarja eltakarni a sok-sok kommunikációs trükk; a televíziós díszlet, a zászlóerdő. Pedig a lényeg ott volt a miniszterelnök mögött: a vigyázzban álló miniszter.
