Csehák Judit: egy jó házasságot kár volna feláldozni egy rossz miniszterségért 2. rész

A SZOT titkáraként nagyon komoly, megalapozott előterjesztésekkel bombáztad a kormányt?

Nekem erre nem volt lehetőségem, csak az elnökségnek. Nagy előny volt viszont, hogy járhattam az Állami Tervbizottság üléseire, figyelhettem hogyan dolgozik Faluvégi Lajos, Hetényi István, akik egymást váltották a pénzügyminiszteri székben. Láthattam, hogy a fontos ügyek hol dőlnek el, ki az, akire érdemes figyelni, kitől érdemes tanulni. Vadászni persze nem jártam, így az egyéb érdekegyeztetésekbe és kapcsolati lehetőségekbe nem láttam bele. Tagja lehettem viszont annak a testületnek, amelyik a kormány számára készített tanulmányokat és előterjesztéseket a társadalmi beilleszkedési zavarokról és a szociálpolitikáról. Kulcsár Kálmán vezette ezt a bizottságot és Ferge Zsuzsa, valamint Pataki Ferenc is értékes szakértői munkát végeztek. Sajnos a javaslataink nem épültek be a kormány programjába.

Már a nyolcvanas évek közepén járunk, amikor Grósz Károly miniszterelnök felkér egészségügyi miniszternek. Azonnal igent mondtál?

Igen. 1987 decemberében kerültem a minisztérium élére, amikor megszűntek a miniszterelnök-helyettesi stallumok, amelyek valójában hatalmi funkciók, üres státuszok voltak. Viszont Raft Miklóstól a miniszterelnökség államtitkárától és munkatársaitól nagyon sokat tanultam az államigazgatásról. 

Majd 1988-ban Németh Miklós lesz a miniszterelnök, aki valóban egy szakértői kormányt alakít. Igaz, nem rögtön, mert Grósz ahhoz a feltételhez köti a jelölését, ha egyben az egyben átveszi a Grósz-kormány tagjait. Átveszi, de rövid időn belül megtalálja azt az érvet, amivel vissza tud vágni Grósznak, miszerint ő is ragaszkodott ahhoz, hogy eldönthesse, kikkel kíván kormányozni. Grósz ezt tudomásul veszi és te ebben a kormányban is egészségügyi miniszter leszel. Akkor mit éreztél?

Örömöt és felszabadultságot. Nagyszerű csapat állt össze és tudtuk, hogy mérhetetlenül sok mindent kell rendbe tennünk. A pénzügyi-gazdasági politikai változásokkal párhuzamosan, az egészségügyben is reformokat kellett végrehajtani. Többek között kezdeményeztük a civil szervezetek létrehozását, az Orvosi Kamara megalapítását, a magánorvosi praxisok engedélyezését, a magángyógyszertárak, az ápolási díjak bevezetését, a rokkantak által használható autók beszerzését, szétosztását, és állami támogatásuk megszervezését. Ez csak néhány újdonság abból a mintegy negyven előterjesztésből, ami meg is valósult, köszönhetően a Németh-kormánynak. 

1990-ben megalakult az Antall-kormány, amibe már értelemszerűen nem kerültél be. Nem gondoltál arra, hogy kiszállsz a politikából? Vagy a politikai státusz már annyira hozzátartozott az életedhez, a megélhetésedhez, hogy nehezen tudtál volna váltani.

Megfordult a fejemben, de anélkül, hogy bárki szólt volna nekem, felírtak az MSZP képviselői listájára. Az egyik volt minisztériumi munkatársam viszont megkérdezte, hogy van-e ez ellen bármilyen kifogásom.  Nem tiltakoztam, csak azt kértem, hogy egyéni körzetbe ne jelöljenek, mert akkoriban a gyógyszerár-emelések miatt én voltam az ország legnépszerűtlenebb politikusa. Felírtak, így kerültem a 20. helyre. Aztán a listáról 33-an kerültünk a Parlamentbe, mert a szocialisták közül egyéniben csak Németh Miklós lett képviselő. 

Sokakkal együtt még akkor sem csalódtál az MSZP-ben? Vagy tudomásul vetted, hogy megélhetési politikus leszel, hiszen nem sok esélye volt annak, hogy bármiben is döntési pozíciója lehet a kis létszámú MSZP frakciónak?

Fel sem merült bennem, hogy megélhetési politikus leszek, aki a kényelmes ellenzéki pozícióban felveszi a fizetését a Parlamentben. Sokkal inkább azt gondoltam, hogy tisztesség-becsület dolga, ha megválasztanak bennünket – aminek minimális esélye volt –, akkor meg kell tennem mindent, amire lehetőséget kapok. Nagyon hamar kiderült, hogy a parlamenti ülésteremben nekünk nem terem babér.  Miután volt egy gépkocsink sofőrrel, eldöntöttem, hogy elkezdek vidékre járni. Olyan helyekre, ahol szerveződtek, vagy működtek szocialista alapszervezetek. Azt tapasztaltam, hogy amerre jártam, mindenki borzasztóan tájékozatlan volt, az egészségügyben, a társadalombiztosításban, a nyugdíjban, a gyógyszer-kérdésekben. Ezért igyekeztem politikamentes lakossági fórumokat tartani, ahova boldog, boldogtalan eljött. Megadtam a telefonszámomat, a címünket, és az ország minden részéből négy év alatt ötezer levelet kaptunk, amikre Orsós Éva munkatársammal válaszoltunk, és akinek csak tudtunk, segítettünk. Ezekből a levelekből persze az is kiderült, hogy hol vannak az akkor aktuális jogszabályokban a hibák, amelyek alapján az akkori szabályokat javító módosító indítványokat tudtunk beadni. A frakcióban és a parlamentben leginkább szakértelmünket és államigazgatási tapasztalatainkat hasznosítottuk. Négy év ellenzéki munkával elértük, hogy hitelesek legyünk a választók előtt és 1994-ben a parlamenti többséget megszerezve, koalíciós kormányt alakíthattunk. Ebben az időszakban már a parlamenti egészségügyi bizottságot vezettem, de a lakossági kapcsolataimat változatlanul fenntartottam és bővítettem. Ekkor javasoltam a frakció vezetésének, hogy vállalják el a következetes terepmunkát, erősítsék a személyes kapcsolatokat, de ebből sem lett semmi. 

Ez nagyon elkeserítő. Az idei országgyűlési választások előtti időszakban is annyira irritáló volt, hogy nem az állt a célkeresztben, hogy leváltsák az Orbán kormányt, hanem az, hogy bekerüljenek a parlamentbe.

Persze, nincs annál kényelmesebb. 

De te sem csömörlöttél meg annyira, hogy 2002-ben ne fogadd el Medgyessy Péter miniszterelnök felkérését és ismét egészségügyi miniszter lettél. Miben bíztál?

A 2002-es választások előtt elég erős volt a Fidesz támogatottsága ahhoz, hogy nem volt komoly kilátás egy szocialista győzelemre, így azt gondoltam, hogy karrierizmussal nem leszek vádolható, ha egy ilyen kevéssé esélyes csapat mellé állok be.  Amikor a nagyon szoros győzelem megszületett, el kellett gondolkodnom azon, hogy tényleg be akarok-e lépni az új kormányba? Nagyon visszatetsző lett volna, hogy ha már a kampányban tettem-vettem magam, akkor a győzelem után bejelentem, hogy bocsánat, de ezt mégsem vállalom. Sajnos csak később tudatosodott bennem, hogy sem a gazdasági, sem a politikai feltételek nincsenek meg a felelős szakmai munkához.

Mint például a kórháztörvény, amit Mádl Ferenc, köztársasági elnök nem írt alá és nagy botrány kerekedett belőle.

Az ötven százalékos fizetésemelés után, az általam javasolt, teljesítményhez köthető béremelés mértékét az Orvosi Kamara utasította el, mondván, hogy ilyen nevetséges összegről nem hajlandók velem egyezkedni. Utána pedig a saját kormányom tagjai nem vállalták el a teljesen kész ápolási biztosítás joganyagot. Mádl Ferenc volt az, aki a magánforrások bevonásának elutasításával tette lehetetlenné azt a kórháztörvényt, ami talán megakadályozhatta volna azt az állapotot, ami ma van Magyarországon. Láthatóvá vált Medgyessy Péter bizonytalansága és alkalmatlansága ennek a helyzetnek a kezelésére. Akkor azt mondtam Békesi Lászlónak: egy jó házasságot, egy rossz miniszterségért kár volna feláldozni! és beadtam a lemondásomat a miniszteri pozícióról és a képviselői mandátumomról. Írtam egy szép levelet, amit ma is őrzök, azzal együtt, amelyet Grósz Károlynak írtam, amiben lemondtam a politikai bizottsági tagságomról. Woddy Allennel értek egyet, aki azt mondta az egyik filmjében, hogy az a klub, amelyikbe felvesznek, abba már nem szabad belépni… De a Betegjogi Közalapítvány megalakításával, szervezésével nem csak, hogy el tudtam magam foglalni, hanem olyan feladatom adódott, amiben őszintén hittem és legalább annyira jónak és fontosnak találtam, mint a parlamenti képviselői munkát. Ez 2012-ig, még tíz évig komoly, és elég küzdelmes feladatot adott.

Utána viszont elszegődtél egy hajléktalanokat ellátó konyhára?

Igen, miután a kormány a harminc közalapítvány közül bennünket szüntetett meg először. A saját megszüntetésünkről is nekünk kellett gondoskodni, mert azt akartam, hogy ha a Betegjogi Alapítványtól eljövök, akkor ott minden rendben legyen. Majd önkéntes feladatokat kerestem az interneten és két hónapon belül három címet is küldtek. A Vörösmarty utcai hajléktalanellátót választottam, ahol a konyhában önkéntest kívántak foglalkoztatni.  Szerencsém volt, mert nagyon derék közösségre találtam, és a Covid járvány kirobbanásáig ott is maradtam. Később oda vissza már nem mehettem, mert a kormány megszüntette ennek a hajléktalanellátónak az anyagi támogatását. De amúgy sem mennék, mert nem szívesen hoznék haza Covidot, mert két daganatos betegnél ennek most is komoly kockázata van.

Kettőnél? Azt tudom, hogy évekkel ezelőtt nagyon komoly krízis-időszakot éltetek meg, mert a férjed, Békesi László nagyon beteg lett. Sokan szurkoltunk érte és tudom, hogy mit éltél át akkoriban. Egy ideje viszont minden jel arra mutat, hogy ő meggyógyult. Arról viszont nem tudtam semmit, hogy te is beteg lettél.

Igen, így történt. Ami a csoda, és ami a rákbetegeknél ritkán adódik, hogy hét évvel a kezelések megkezdése után Lacit az onkológusa gyógyultnak nyilvánította. Sajnos közben én is daganatos beteg lettem. A járvány kellős közepén emlő carcinomát diagnosztizáltak nálam, megoperáltak, kezelésekre jártam, és még szednem kell a gyógyszereimet. Most lennének esedékesek az éves vizsgálatok, de a különböző egészségügyi intézkedések kapcsán a kezelőorvosaim világgá mentek, valahova jobb helyre, így újra meg kell szerveznem a vizsgálatokat a mammográfiától a laborvizsgálatokig, a CT-től az esetleg nőgyógyászati vizsgálatig. Szerencsés vagyok, mert két év telt el a műtét óta, azóta jól vagyok, és negatívak a legutolsó leleteim. 

Ezek szerint a saját bőrödön tapasztalod azt a káoszt és tarthatatlan helyzetet, ami az egészségügyben kialakult. Hogyan juthattunk el oda, hogy egyes kórházakban csak bizonyos napokon lehel szülni, hogy fontos, életmentő vizsgálatokat csak több hónapos előjegyzéssel lehet igénybe venni és még sorolhatnám hosszan azokat a helyzeteket, amelyekbe a betegek és az egészségügyi dolgozók is kerültek. Mit gondolsz ilyenkor? Te tudnál megoldást mondani erre?

A helyzet súlyossága és bonyolultsága miatt erre ma már nem tudok kielégítő választ adni.

A környezet, ahol éltek, elegáns, otthonos és megnyugtató. Ez elegendő volt ahhoz, hogy komolyabb feszültségek nélkül vészeljétek át a covidos időszakot?

A Covid miatti bezártság, elszigeteltség komoly depressziós kockázatot jelentett. Nem is tudom, mi lett volna velünk az internet nélkül, amikor a családunkkal sem tudtunk találkozni. Az unokámmal a mai napig a garázsajtóban, maszkban találkozom és maszkot viselek, ha kilépek az utcára. Abból a baráti társaságból, ahova Falus Ferenc meghívására hetente jártam, a tíz emberből hárman haltak meg az elmúlt másfél év alatt és ez intő jel volt számomra. A megoldás pedig az, hogy amennyire csak mód adódik, segítünk, akinek lehet. Egymásnak, a hozzátartozóinknak, barátainknak, aztán a mellettünk, vagy a hozzánk közelebb, távolabb élőknek. Mert az a tudat, hogy te vagy az, aki még adhatsz valamit másoknak, nagymértékben enyhíti a depressziós, nyomott bezártságot. 

A férjed viszont nagyon is aktív az interneten és igen sok követője van a bejegyzéseinek.

Ő mindent elolvas, mindent fontos változást követ és kommentál. Azt szokta mondani, hogy a borsó falra hányásának rekordere. De nem adja fel. Én is igyekszem a korral haladni, mert érzem, hogy iszonyú sebességgel húz el mellettünk a világ. Ezért sokat olvasok, és leginkább dokumentumfilmeket nézek. 

Ha belegondolok, nagyon gazdag életút áll mögötted, és azt mondhatod, hogy szakmailag és magánemberként is szerencsés vagy. 

Valóban, ameddig nem lettem rákos beteg, nem volt más bajom, miközben a nálamnál fiatalabbak hihetetlen sok teherrel, csalódással és veszteséggel  voltak kénytelenek küzdeni. Nekem pedig megadatott az a csodálatos emberi és intellektuális kapcsolat, amit Lacival együtt építettünk fel immár harmincegy éve.

Az első rész itt olvasható.