Csepeli György: kisnemzeti létből adódó szorongás és bizonyítási kényszer határoz meg minket

A héten Novák Katalin államfő vacsorán köszöntötte Karikó Katalin és Krausz Ferenc Nobel-díjasokat. Beszédében úgy fogalmazott, hogy „büszkék vagyunk, mert két új Nobel-díjunk van”. Szociálpszichológiailag miből fakad az a jelenség, hogy többes szám első személyben jelentjük ki, hogy „nekünk” van Nobel-díjunk?

Ez egy politikai propagandafogás, amit már nem kellene, hogy Novák Katalin mondjon, mert a ChatGPT az sokkal hatékonyabban és szellemesebben tudná megfogalmazni. A jelenség – amivel kapcsolatban most beszélgetünk – azonban egy sokkal mélyebb dolog, és sokkal korábban kezdődött. Ez a kisnép komplexus, ami a magyarokat meglehetősen komolyan sújtja sok évre visszamenőleg. Ami sokként érte a reformkori magyar entellektüeleket, és ebből adódik az a bizonyítási kényszer, amit Bibó István is leírt a kelet-európai kisállamok nyomorúságaként.

Johann Gottfried Herder német költő, filozófus a 19. század elején egy tanulmányában azt vetette fel, hogy „a szlávok, németek, románok és egyéb népek között élő magyarok nyelve néhány század múlva talán már nem vagy alig(ha) lesz fellelhető”. Ez még ma is hat?

Készülve erre az interjúra, eszembe jutott egy, a múlt század hetvenes években készített vizsgálatom, amelyet középiskolás diákok körében végeztem. Azt kérdeztem tőlük, hogy mondják meg, a következő állításokkal egyetértenek-e vagy sem: nincs még egy olyan kisnemzet, amely annyi nagy embert adott volna, mint a magyar; nincs még egy olyan kisnemzet, amely annyi nagy embert adott volna, mint a holland. A hipotézisem az volt, és ez be is igazolódott, hogy a magyar esetben nagyon magas lesz az egyetértés, a holland esetében pedig alacsony. A magyarokkal kapcsolatban 64 százalék egyetértett, a hollandoknál csak 12. Ez ma sem lenne másképp. A kisnemzeti létből adódó szorongás és bizonyítási kényszer hozza létre azt a sajátos jelenséget, hogy nemcsak a Nobel-díj, hanem minden úgynevezett nagy teljesítmény azoknak az embereknek a szívét is megdobogtatja, akik az adott területhez akár egy csöppet sem konyítanak. Amikor nekem nem kell semmit se csinálnom, de van valaki, akire fel tudok nézni, legyen az Szoboszlai Dominik vagy Karikó Katalin, akkor ez a dolog nagyon jól működik. Mindemellett a Nobel-díjasok esetében van egy abszolút tragédia, hogy a korábbi Nobel-díjasaink el lettek üldözve az országból, mi több, maga Karikó Katalin is. Ilyen szempontból Krausz egy kivétel. Ő magától ment el, majd jött vissza. Tehát itt még van egy elfojtott bűntudat is.

A tudomány tetten tudja-e érni, amikor a kollektív vagy nemzeti örömök, büszkeségek átváltanak kontraproduktívvá, vagy üres nagyzolássá? Hogyan lehet megőrizni egészséges büszkeségként? 

Nem kontraproduktív, inkább nevetséges. Éppen vasárnap ebédeltem egy neves osztrák episztemológus, tudós, filozófussal, és ő is nevetett rajtunk. Pedig az osztrákok sem egy nagy nemzet. Nekik is megvan a maguk komplexusa, mert úgy gondolják, hogy Hitler német volt, Beethoven pedig osztrák. Minden nemzetnek megvannak ezek a kis trükkjei, amelyek révén valamilyen módon adnak egyfajta érzelmi muníciót a nemzet tagjainak, hogy ne érezzék magukat árvának és egyedül valónak a világban. Hogy hol van a határ, azt nagyon nehéz megmondani. Nyilvánvalóan esete válogatja. Szerintem a normális az, amikor az ember úgy büszke, hogy nem teszi magát nevetségessé.

Karikó Katalinnak és Krausz Ferencnek nem csak a tudományos teljesítménye inspiráló, hanem nyilatkozataik is értékesek, tetteik hitelesek. Lehet-e az ő példájuk pozitív hatással ránk?

Elvileg lehetne, csak most már annyira le van pusztulva a magyar igényszint, Tóth Gabi és társai jelentik a mostani elitet, hogy két fecske nem fog nyarat csinálni.

Gyakran felmerül nemzeti kilétünkkel kapcsolatban akár büszkeségként, akár mint önmagunk és gondolkodásunk meghatározójaként nyelvünk szerepe és értéke. Utalt erre most Novák Katalin is. Miként lehet a nyelvünkhöz érett módon viszonyulnunk, hogy ne csak felszínesen nyugtázzuk, hogy igen, az egyedi?

Olvasni kell mindazokat a műveket, amelyeket a magyar nyelv fantasztikus művelői létrehoztak. Arany Jánost kell olvasni vagy Petőfit, aki éppen 200 éve született. Bőven van magyar költő és író, akik műveiből lehet erőt meríteni. Minden nap olvasok például Shakespeare szonetteket, és összehasonlítom Szabó Lőrinc fordításaival. Ilyen értelemben véve ez egy teljesen jogos büszkeségforrás. Más kérdés, hogy a magyar nyelv egyedülvalósága része annak a szorongásnak és komplexusnak, amiről beszéltünk. És része annak a szomorú ténynek, hogy a magyarok nemcsak itt, hanem a külhonban is (főleg a romániaiak, a szlovákiaiak nem) vonakodnak idegen nyelvet megtanulni olyan szinten, hogy azzal normálisan tudjanak érvényesülni a világban.

Hogyan lehetne ezen az egyedülvalóság, árvaság érzésen változtatni anélkül, hogy felhagyjunk nyelvünk és identitásunk megőrzésével?

Már évekkel ezelőtt javasoltam, hogy angolt kell tanítani, de nem úgy, ahogy nálunk tanítják, mint idegen nyelvet, mert úgy soha senki nem tanulja meg, hanem akár hatodiktól, vagy akár az általános iskola első osztályától kezdve egy-két tantárgyat angolul kellene tanítani. Ha ez megvalósult volna húsz évvel ezelőtt, akkor most nem itt tartanánk. Minden pszichológiai vizsgálat szerint a kétnyelvűség pozitív hatással van a kognitív fejlődésre. Az identitást pedig kezeli a történelem- és az irodalomismeret. A szomszéd országokban, ahol többnyire működik a többnyelvűség, a kétnyelvűség haszna messzemenőkig meghaladja a lehetséges károkat.

Milyen élményekre volna szükségünk, amelyek segíthetnének széthúzó, sokszor letargikus és akár komplexusokkal küzdő népünknek, amelyek által gyógyulhatna mentális egészségünk?

Alulról kell ezt valószínűleg kezdeni. Sok kis közösség kell, ahogy Bibó is beszélt a szabadság kis köreiről. Legyenek például a tolerancia kis körei, az empátia kis körei, a megértés kis körei. Ezek tovább gyűrűzve kifejtenék a maguk pozitív hatását. Az iskolában pedig nem azt a bürokratikus szörnyeteget kellene etetni, amit Klebelsberg Kunóról neveztek el méltatlanul, hanem azt a fajta kreatív közösségcentrikus nevelést művelni, amitől ez a folyamat elindulhat. Mert ha nincsenek közösségi emberek, akkor nincsenek közösségek sem.