Dr. Trautmann László: új gazdasági szerkezet kezd kibontakozni, ehhez kellene igazítani az oktatást

– A korai iskolaelhagyás még „békeidőben” is komoly gond. Tudjuk-e, hogy egy korosztályból hány gyereket érint?

– Magyarországon 2012 és 2019 között a korai iskolaelhagyók arányát hullámzó tendencia jellemezte, a kezdeti csökkenést emelkedés, azt tetőzés, majd ismét csökkenés követte. Végül a lemorzsolódási ráta szintje 2012-ben és 2019-ben is megegyezett, 11,8 százalék volt. A létszám-adatokat tekintve, 2019-ben megközelítőleg 760 ezer fiatal tartozott a 18-24 éves korosztályba, amelyből mintegy 90 ezer fiatal szakképzettség vagy középfokú végzettség nélkül hagyta félbe tanulmányait az Oktatási Hivatal adatai szerint, amelyek a Magyar Közgazdasági Társaság Fejlődésgazdaságtani szakosztálya honlapján is elérhetőek.

– Az nagyon sok.

– Nagyon sok, így van.

– Kiket érint elsősorban?

– A legfőbb ok legtöbb esetben a hátrányos helyzet. A 2019/2020-as tanévben az általános iskolákban tanuló 5-8. osztályos gyerekeknek megközelítőleg 29 százaléka hátrányos helyzetű volt. Szociális helyzete miatt rendszeres gyermekvédelmi kedvezményben, ingyenes vagy kedvezményes gyermekétkezésben, iskolakezdési támogatásban részesült az általános iskolások 16 százaléka. Hátrányos helyzetű, vagy halmozottan hátrányos helyzetű volt a tanulók 13 százaléka. 

– Pontosan mit jelent az, hogy valaki hátrányos helyzetű?

– Hátrányos helyzetűek azok a rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülő diákok, akiknek családjában az alacsony iskolai végzettség; a munkanélküliség vagy az elégtelen lakáskörülmények közül legalább egyik tényező fennáll.

– Ez az oka a korai iskolaelhagyásnak, vagy van másféle oka is?

– Jelenleg sokféle okot különböztetnek meg, a hátrányos helyzet az egyik, de ilyen tényező a beilleszkedési, tanulási vagy magatartási nehézség, az egy, vagy több tárgyból való bukás az általános iskolában. Nyilván – ahogy nekem az egyetemen mondták –, egyes egyest vonz. A jellemző: ha az egyikből probléma van, akkor a másikból is az lesz.

– A korai iskolaelhagyásnál milyen tárgyakból buknak a gyerekek?

– A vezető bukási tantárgy a matematika, ami érthető.  Ami viszont teljesen meglepő, hogy nagyon sokan buknak testnevelésből. Abból akkor buktatnak, ha a gyerek nem öltözik át, ha nem tartja be a szabályokat. Nem azért, mert nem tudja a tigrisugrást, hanem azért, mert egyszerűen nem tanulta meg, hogyan kell kooperálni. Persze, ilyenkor a legegyszerűbb, ha kirakják az osztályból. Sajnos, a többi szülő is ezt fogja támogatni. De akkor elengedtük a kezét, és majd történik vele valami. A minisztériumnak, a kormánynak a társadalmat formálnia kellene annak érdekében, hogy hosszú távon mindenkinek jobb, ha megpróbáljuk befogadni. Nehéz ezt megtenni, de valamit kell tennie a kormánynak a tudatformálás tekintetében.

– Tudja, mi ebben a szomorú, hogy az oktatásban elindult egy ilyen folyamat, amit 2010-ben úgy vágtak el, mintha sosem létezett volna…

– Ez a hullám tartott tíz évig, és most vége van, mert össze vagyunk zárva. Ahogy a világban arról beszélnek, hogy a fejlett országokban ugyan beoltatják magukat az emberek, de amíg Afrikában van vírus, ami mutálódhat, nem leszünk védettek, ugyanígy, ha egy kis faluban mutálódik a vírus, akkor a főváros oltathatja magát… Szóval ebben a történetben együtt sírunk, együtt nevetünk. A kutatások valamennyi területen azt mutatja, hogy a szélsőséges egyenlőtlenség mindenkinek rossz. A leggazdagabbnak is. Egy amerikai közgazdász, Dani Rodrik, aki a Harvard Egyetem nemzetközi politikai gazdaságtan professzora, meg szokta kérdezni a hallgatóitól, hogy mi a jobb, szegénynek lenni egy gazdag országban, vagy gazdagnak egy szegény országban? És a jó válasz, hogy szegénynek lenni egy gazdag országban sokkal jobb, mint gazdagnak lenni egy szegény országban.

– A magyar oktatási rendszer, mondjuk az elmúlt tíz évben tett-e azért, hogy megszűnjön a korai iskolaelhagyás?

– Miután az európai tagállamok Európa jövője és a fiatalok esélyeinek javítása érdekében 2010-ben az „Európa 2020” stratégiájában vállalták, hogy a 2013-2020-as költségvetési ciklus alatt az iskolából lemorzsolódó fiatalok arányát tíz százalék alá csökkentik, több rendszerszerű változás volt, elsősorban a mérés területén. Elindítottak különböző programokat is, például a Híd programot.

– Segített?

– Az igazi probléma nem is magánál a korai iskolaelhagyásnál kezdődik, hanem ott, hogy az alapképzésben túlterheljük a gyerekeket. Olyasmit tanítunk alsó tagozaton is, amit felesleges ott tanítani. A hátrányos helyzetű gyerekeknél az alapok hiányoznak, és ez az általános rendszerszerű probléma őket még jobban megviseli.

– Hoztak szigorú rendelkezéseket is arról, hogy azok a családok, amelyek gyerekei nem járnak óvodába vagy iskolába, rosszul járnak…

– Igen. A rendelkezés szerint azoktól a családoktól, amelyeknél nem jár óvodába vagy iskolába a gyerek, megvonják a családi pótlékot. Ezzel a családokat akarják arra ösztönözni, hogy járjanak a gyerekek iskolába vagy óvodába. Én személy szerint ezt nem tartom annyira rossznak, de ez csak egy lépés volt. Ezzel ezt az eredményt lehetett elérni. Most már tovább kell lépni.

– Hogyan?

– Az egész képzési szerkezetet újra kellene gondolni. Azt kellene jól kitalálni, mi az, amit az iskolásoktól az új, a tudásalapú gazdaság követelményeinek megfelelően elvárunk. Egy új gazdasági szerkezet kezd kibontakozni, ehhez kellene igazítani az oktatást. Ez nem azt jelenti, hogy több információt kapnának a gyerekek, hanem azt, hogy jóval több oktatással foglalkozó személyt engedünk be az iskolákba, sokkal jobban kinyitjuk az iskolát. Az a baj, hogy a tanárok túlterheltek, de azért, mert messze nincs annyi pedagógiai asszisztens, segítő ebben a rendszerben, mint amennyire szükség lenne. A nemzetközi kutatások azt bizonyítják, hogy az oktatási teljesítményben igazán egy dolog számít, az, hogy a gyerekkel mennyi ideig foglalkozik felnőtt. Nem kell feltétlenül tanárnak lennie, lehet instruktor, dada, nagyon sokféle ember kellene, nyilván a maguk szintjén, a maguk elköteleződésével. A finneknél például nagy előrelépés, hogy sokkal többet foglalkoznak a gyerekekkel, különböző formákban, kisebb csoportokban. Náluk jóval rugalmasabb a képzés főleg az elején. Ezt a rugalmasságot kellene a mi oktatási rendszerünkbe is átvinni.

A szép ebben az, hogy most vezettek be egy új Nemzeti alaptantervet (Nat), ami nem a rugalmasságot, hanem még több lexikális tudást követel meg a gyerekektől, még nagyobb csoportokban tanítja, a projekt munkától teljesen elhatárolja őket. Ráadásul munkaalapú társadalmat építünk, amibe nem is kívánkozik ez a rugalmasság…

Az a probléma, hogy maga a Nat ebben a történetben nem sokat segít. Lehet toldozgatni, foltozgatni… Ebben az új modellben az iskola vezetőjétől azt várjuk el, hogy sokkal több menedzsment képességgel rendelkezzen. Az iskolaigazgató nem feltétlenül a legjobb tanár, hanem az, aki össze tud tartani egy közösséget, a humán erőforrás menedzsmentet sokkal erőteljesebben tudja működtetni, mint eddig tette. Ez egy új kihívás, és ehhez föl kell nőni.

– Akkor mit kell tenni?

– Az oktatási intézmény nyitott, oda be kell engedni a vállalatokat, hogy az apukák, anyukák elmeséljék, ők mivel foglalkoznak. Sokkal erőteljesebbnek kell lennie a pályaorientációnak, sokkal jobban kellene koncentrálni a gyerekek képességeire, arra, hogy miben jók. Ilyen értelemben az oktatás nyitottsága alapvető kérdés. Sok közgazdász foglalkozik ezzel. Gyönyörű könyvet írt erről az amerikai Nobel-díjas, Joseph Stiglitz, magyarul is megjelent, „A tanuló társadalom” címmel.  Én is ezt gondolom, az a kulcs, hogy a tanuló társadalmat hogyan lehet létrehozni. A tanuló társadalomban mindenki részt tud venni a tanítási folyamatban, és persze, a tanítás révén tanul maga is. Ennek a folyamatnak a hiányát, az anomáliáját jelzi a jelentős iskolaelhagyási arány, a frusztráltság. Egyébként a korai iskolaelhagyás már nem csak az általános iskolákban probléma, hanem már a középszintnél és az egyetemeknél is megjelent. Az a baj, hogy minél feljebb megyünk a rendszerben, annál nehezebben találjuk meg a megoldást.

A középiskolában a szaktanárok azt mondják, hogy az írás-, olvasás-tudással van a probléma a gyerekeknél. Azért buknak annyian a középiskola első évében, mert képtelenek a szövegértésre. Ha nem tudják elolvasni, vagy nem értik a használati leírást, akkor hogyan állítsák be őket egy többmillió forint értékű gép mellé? És akkor megint kiütközik, hogy az első négy év oktatásával van a probléma. Radó Péterék nagyon sokat foglalkoznak a szelektivítással, azzal, hogy mennyire egyenlőtlen a magyar oktatási rendszer. Kétségtelenül úgy van, hogy aki jó, az jobb lesz, aki rossz, az rosszabb lesz benne, ami ellentmond az oktatási rendszer alapvető céljának, hogy egyenlősítse a társadalmat.

– A koronavírus-járvány még erre rátesz pluszban?

– Erre Magyarországon még nem nagyon vannak mérések, ahogy az EU-ban sem nagyon vannak. Az Egyesült Államokban foglalkoznak ezzel. Könnyen kitalálható, hogy aki jó családi környezetből jön – középosztály, felső-középosztálybeli szülők –, ott egyrészt az informatikai ellátottság jobb, de nem is ez az igazi különbség, hanem az, hogy a szülő jobban figyel a gyerekre. Többet tanul vele, meg tudja oldani a feladatot, nagyobb erőfeszítéseket tesznek együtt a sikerért.

– És az alsóbb társadalmi csoportokban?

– Az alsóbb társadalmi csoportokban nem foglalkoznak velük a szülők, a diákok pedig nem megoldják, hanem lemásolják egymásról a feladatot. Egyébként ez egy óriási probléma. Az amerikaiaknál már komoly számítások vannak erre. A FED San Francisco-i tagbankjának elemzése szerint a 2020/2021-es tanév (illetve másfél év) anomáliái még 70 évig éreztetni fogják hatásukat a gazdasági teljesítményben. Valószínűsíthető ugyanakkor, hogy ez a hatás nem egyenletes lesz, az alacsonyabb jövedelmű, rosszabb szociális háttérrel rendelkezők sokkal tovább fogják nyögni ezt a tanévet.

– Mit lehet tenni?

– Valamit meg kell próbálni behozni ebből a hátrányból, mert a gyerek most 6, 7, 10, stb. éves. Az oktatást valamennyire hozzá kell illeszteni az életkori sajátosságokhoz, mert, ha az kimarad, később hiányozni fog. Mivel már elég hosszú ideje tart ez a járvány, a hogyan már elég nagy kérdés. Lehetne erre speciális programokat indítani, több tábort szervezni. Az egyetemistákat jobban bevonni a felzárkóztatási folyamatba, de kétségtelen, hogy ehhez költségvetési támogatás is kell. Ez azért nem nagy pénz. Nem akkora, mint a lélegeztetőgépek vásárlása. De tudna működni valamilyen tábor. Ahogy én látom, az egyetemisták jelentős része szívesen tanítana. Az más kérdés, hogy nem ez lesz a szakmája, hogy vezetni kell őt, hisz' egy egyetemista azért a pedagógiát nem ismeri annyira, de semmi sem lehetetlen. Akarni kellene. Sok lánglelkű tanár van, aki szívesen csinálná, de nyilván társadalmi erőfeszítés kellene hozzá.

– Az, hogy a 2020/2021-es tanév (illetve másfél év) anomáliái még 70 évig éreztetni fogják hatásukat a gazdasági teljesítményben számomra elég riasztóan hat. Milyen sors vár ezekre a gyerekekre?

– Nagyon nehéz annak a felmérése, hogy konkrétan ezt az egy évet hogyan fogjuk oktatási szempontból megoldani. A 70 év elég drámai szám, de én a magam részéről nem gondolom, hogy ennyire rossz a helyzet. Egyszerűen azért, mert a vállalatok, az oktatási intézmények elkezdenek majd alkalmazkodni ehhez a feladathoz, és kezelni fogják ezt a problémát. Magát a technológiát fogják úgy alakítani, hogy az a korosztály, amelyik ezt az időszakot végigélte, képes legyen felzárkózni, és harmonikusan beilleszkedni a társadalomba.

Két szempont van itt. Az egyik az, hogy a most megismert típusú járványokra fel kell készülni. Azt érezzük, hogy a világ nagyon megváltozott, de még nem tudjuk, milyen irányban. A szokásaink is meg fognak változni, például sokkal kevesebbet fogunk kezet fogni egymással. A másik, hogy mentálisan nagyon megviselte ez az egy év a gyerekeket, a fiatalokat. Az egyetemisták körében is ijesztő a félelem. Nagy a szorongás a globális felmelegedéstől, az élettől, a magára hagyatottságtól. A mai fiatalok nagyon félnek, és a járvány rátett erre a félelemre. Sokat beszélnek a start up-okról, meg az innovációról, de rettegnek attól, hogy fölvegyenek hitelt. Aki most egyetemista, annak az apukája, anyukája belerokkant a devizahitelbe. Hol fog ő fölvenni hitelt, hol fog ő belevágni egy új vállalkozásba? Ő olyan csoportot, közösséget keres, akikben bízhat. Most kiben bízhat? Ez nagyon nehéz kérdés, amit a járvány igazából kiélezett. Erre a nem csak magyar jelenségre egyébként reagálnia kell a politikának, a gazdaságpolitikának is. Ez egy olyan társadalmi jelenség, amivel valamit kezdeni kell.

– A hátrányos helyzetű gyerekek tanítva tanítását, a fiatalok támogatását valakinek el kellene kezdeni. Kinek lenne ez a dolga?

– Ez egyértelműen a kormányé. Ezt nem tudja más. Ehhez minisztériumi támogatás kell, és, ha a minisztérium ezt akarja, akkor el tudja kezdeni szervezni. Nyilván ebben partnerként kell tekinteni az egyetemekre, az oktatási rendszer különböző szintjeire. Eléggé központosult az oktatási intézményrendszer ahhoz, hogy a kormánynak meglegyen ehhez az eszköze. De akarni kell rendesen!