Pisiszagú lesz a Trianon emlékmű

Szinte minden szabályt feloldott a kormány az elmúlt egy év alatt az építkezés környékén, hogy a terv megvalósulhasson. A több mint ötmilliárdos összeg, amennyiből kijött az alkotás, nem nagyon látszik sem az anyagköltségben, sem a négyzetméterárban. Szakemberként, szobrászként miként értékeled az eredményt?

Ami a számomra első tekintetre feltűnő, hogy a Parlamenthez történő eljutást az alkotással korlátozták. Kialakult egy technikai épületrendszer, ami a hullámtörőhöz hasonlatos. Az utcából nézve, a Kossuth téren balra áll az országzászló, mellette a Parlamenttel párhuzamosan látható egy süllyesztett gránitmedence s ezek már eleve hullámtörőként szolgáltak a Parlament előtt. Emiatt nem lehet ráfutni sem a térre, sem az épületre. Ezt erősíti a minderre merőleges, négy méter széles, hosszanti kialakítású százméteres lyuk, árok, amihez plusz két-két méter mellvéd is simul, tehát összességében nagyjából nyolc méter szélességben fut végig az Alkotmány utcán. Ennek a műalkotásnak a fizikai kényszerével a Kossuth tér lassan-lassan kiveti magából a tömeget.

Mit értsünk fizikai kényszeren egy patetikus emlékhely esetében?

Azt, hogy a forgalmat megszüntették és csak villamos közlekedhet a tér szélén. Azt jónak tartom, gyalogosok, kerékpárosok tere lehet, amint Washingtonban a Lincoln-emlékmű előtt is hasonló szándékot tapasztalhatunk. Bármilyen demonstráció, tüntetés a téren elfér a járműközlekedéssel együtt is. Most, az Alkotmány utcába telepített monumentummal, már ez a lehetőség szerintem szinte kizárt. Bár nem akadályozza a feltételezett tömeg bejutását a térre, de olyan mértékben lassítja, hogy a széttöredezettségtől fizikailag elnehezülnek a jövőbeni demonstrációk. 

Ezt természetesen meg is fordíthatjuk – igény szerint, a térről is nehezebb lesz gyorsan eltávozni, ha a körülmények úgy hoznák.

Ez így van – akár szándékos, akár nem, a funkcionalitásának van egy „tömeghullámtörő” szerepe. 

A közéleti demonstrációkra kiható vélt következményeitől, térjünk vissza az emlékhely esztétikai, patetikus kisugárzásához. Sikerült egy jelentős, a szándékához mért hatású konstrukciót megvalósítani? 

Úgy gondolom, hogy egy nonszensszel állunk szembe. A Parlamentet, ha szemből szeretnénk, nem tudjuk közvetlenül megközelíteni – az alkotók szándéka szerint. Én eleinte azt feltételeztem, hogy ez egy lefelé süllyedő járat, amiből aztán egyfajta megtisztulási folyamat után felfelé visz az út, mind konkrét, mind szimbolikus értelemben, aminek a segítségével elérünk a Kossuth tér és a Parlament szimbolikájához. Na most ez nincs így. A százméteres, szintsüllyedéssel a mélybe vezető járat egyirányú, ráadásul a Parlamentnek háttal kezdhetjük meg a „történelmi leereszkedést”. A Bajcsy-Zsilinszky út felőli végén egy jelentős magasságú mellvédet terveztek az utcaszinten, ami némileg egy áramellátó-központra emlékeztet, amibe süllyesztve lobog majd egy gránittömbben „az” örökláng. A Parlament felé nem tudsz úgy elmenni, hogy ez a dolog ne „történjen meg”, a Parlament felől pedig egy hatalmas nemzeti gödröt látunk. Ezzel a számomra kialakult egy nagyon furcsa szemlélet, hogy ha ez a tér és környéke egy fennkölt terület, mit kezdjünk ezzel az első látszatra értelmezhetetlen aknával. Nekem, mint magyar állampolgárnak, furcsa, hogy nem tudom megközelíteni úgy az ország házát, hogy ne botoljak bele ebbe a – csak a tér felől értelmezhető – műalkotásba. Úgy vélem, hogy egy furcsa döccenése lesz ez mindig a térnek azok részéről, akik az Alkotmány utcából kívánják megközelíteni. Építészileg úgy is fogalmazhatnék, hogy ez egy egybejáratú híd.

Ez lehet az alkotók szándéka is, mint üzenet, hogy ebből a történelmi csapdából nincs szabadulás...?

Ha így van, már meg is van a szimbolikája, de kétlem, hogy ez tudatos lenne, de az tény, hogy nincs üdvtörténet az emlékhely meglátogatásával. Ez pedig egy nagyon fontos elem, hogy ha – mind képletesen, mind fizikailag – valahova mélyre bevezetem az embereket, abból legyen megkönnyebbülésre lehetőséget adó kivezetés is. 

Az is lehet, hogy tudatos tervezői szándék zárja ki a kétirányúságot – hogy ne legyen átjárható.

Nem kizárt, hogy tudatosan bezárt, mindenesetre a szellemi megvilágosodás útját nem tudjuk bejárni. Minden jó műnek van egy megismerési dramaturgiája a térben. Ez a téri dramaturgia itt rosszul lett kialakítva. Elnézést a blaszfém példáért, de emlékeztet a köztéri vécékre, amit ha meg akarsz közelíteni, egy egész épületet kell megkerülnöd, arról nem is beszélve, hogy a Budapest-szerte megszokott,közvécék által ismert lefelé hatolással érhetünk el a „csúcsra”. 

Tudunk-e hozni külföldi példát hasonló struktúrával, de szerencsésebben kialakított műemlékeket idézve?

Az egyik legszebb hasonló alkotás, amit ez az emlékmű idéz, a washingtoni vietnami emlékmű, ahol ennek a szándéknak tisztább, egyszerűbb és a dramaturgia felől értelmezhetőbb rendszerét látjuk. Ott egyrészt út vezet a gránitfal mellett, egy derékszög behasításáig lejtmenetben, onnan pedig felfelé visz az emlékezés szűk járdája. S mindez nem egy vájatként, hanem egyik oldaláról nyitottan a szabad tér felé. A trianoni alkotásnál azonban lemegyünk és ugyanonnan visszajövünk, ami a számomra dramaturgiai törést jelent. Mindez tulajdonképpen egy szobrászati oltárként is értelmezhető, aminek a végpontján találkozhatunk az öröklánggal. 

Ez végül is egy gesztusként is értelmezhető, hogy a hajdan a Kossuth térre Mécs Imre kezdeményezésére elhelyezett és később eltüntetett forradalom lángja visszatért.

Pontosan arról van szó, hogy nem tért vissza. A számomra sokkal inkább azt jelenti, hogy a Göncz Árpádhoz és Mécs Imréhez köthető Lugossy Mária szobrot, a Forradalom lángját az Orbán-kormány kiirtotta és helyette visszahozta Trianon lángját. Ez egy nagyon pontosan értelmezhető szellemi csereakció: az egyik a forradalom emelkedettségére utalt, a másik a trauma feloldatlanságának mélységére játszik. Arról nem beszélve, hogy mind építészetileg, mind szobrászatilag diszharmonikus egy ilyen alkotásba elhelyezni egy ilyen lobogást, ami nem pontosan értelmezhető, hogy minek is az öröklángja ég ott? Ezzel létrejön egy olyan jelkép, aminek nincs neve. Ez az emlékhely minden bizonnyal nagyon sokat jelent majd azon – elcsatolt – településekről odalátogatóknak, amelyek neve az oldalfalon van, így egyfajta kegyhely szerepét is betölti majd. Azt egyértelmű pozitívumnak tartom, hogy mindez nem lett egy hősi emlékmű, viszont az is látható, hogy kialakul egy olyan nemzeti gödör, ahol nem lehet ünnepelni. 

Ez komoly hiányosság vagy tudatos művészi gesztus az alkotópáros Zimay Balázs és Mohácsi Sándor részéről?

Nem ismerem az alkotókat. Szerintem ez egy korrekten kivitelezett szakmunka, stílszerű folytatása a Kossuth tér díszkőburkolati rendszerének. Az kifejezetten érdeme, hogy ellentétben a Kossuth tér restaurációs állapotával, nem akar archaizálni. Azt viszont elhibázottnak tartom, hogy a nemzeti összetartozás ereje és fennköltsége helyett, inkább a nemzeti trauma árkát látom, nem érzem felemelőnek. Némileg az az érzésem, hogy a tervezést erősen uralta a politikai megrendelés és a köztéri elterelés kényszere. Ha lett volna bennük annyi kurázsi, hogy a lejáratot kinyitják és felfelé vezetik, az egésznek lett volna egy fennkölt nemessége. Ez a mélybe vezető és onnan visszairányító út nem kis mértékben emlékeztet a budapesti vécéépítkezések karakterére. Rettegek attól, hogy egy idő után ennek az egésznek pisiszaga lesz. 

Egy utolsó, financiális kérdés: a szakmai szem és gyakorlat lát mindebben több mint ötmilliárdot?

Mennyit...?!

Tavaly áprilisban 5,04 milliárdot terveztek a kivitelezésre.

Lejtő ide vagy oda ez csak egy száz méter. Félek, ha ennyi, akkor valaki jól keresett a felével...