Éhe a szónak, éhe a szépnek
Meztelen csigaként mászta meg lelkünket az elmúlt tíz év. A hatalmat tíz éve bitorlók ezalatt az idő alatt csendőrcsizmás lábbal tiportak el mindent, ami szép és emberi volt a világban. Mindent, ami európai. Azt hitték, széttörhetik a hitünket, megbéklyózhatják a lelkünket, ellophatják a szabadságunkat. Azt hitték, hogy ránk kényszeríthetik torz, lélektelen, embertelen és hit nélküli hitüket. De nem! Mert nekünk volt és van mentsvárunk! Sokszor menekültünk, menekülünk gyönyörű szavakból épített termeibe az elviselhetetlenné vált mindennapok elől, sokszor gyógyítottuk, gyógyítjuk lelkünket az ott folytonosan jelen levő szépséggel, emberséggel, európaisággal. Ez a vár a költészet vára volt. Ilyen várat mindenki építhet magának! Ledönthetetlen és megsemmisíthetetlen falai között költők laknak, és mindig beengedik a szépre, jóra szomjazót, de kívül tartják a gonoszt. Ezekben a termekben az örök emberi igazság honol, és aki ide betér, arról nem felejtkezhet el soha többet egyetlen pillanatra sem. Letéteményese lesz mindannak, amit szavakban ők hagytak ránk örökül.
Ezért ma, a költészet napján, hajtsunk fejet a költők előtt. Hajtsunk fejet előttük azokkal a szavaikkal, amelyek megmentenek és felemelnek akkor is, amikor úgy érezzük, el vagyunk veszve.
Legelőször is egyik legnagyobbjuk, József Attila előtt, akinek születésnapja a költészet ünnepévé vált. Ő úgy vélte, „A költő - ajkán csörömpöl a szó,/ de ő, (az adott világ/ varázsainak mérnöke),/ tudatos jövőbe lát /s megszerkeszti magában, mint ti/ majd kint, a harmóniát.” Ő az, aki egyetlen sorával – „A mindenséggel mérd magad!” – mindenkit elindít egy emberi világ felé vivő úton.
Sok méltó társa akadt. Petőfi Sándor már a XIX század költőihez írt szavaival vigyázott rá, hogy senki ne téveszthessen utat: „Ha majd a bőség kosarából/ Mindenki egyaránt vehet,/ Ha majd a jognak asztalánál/ Mind egyaránt foglal helyet,/ Ha majd a szellem napvilága/ Ragyog minden ház ablakán:/ Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,/ Mert itt van már a Kánaán!”
Arany János a walesi bárdok lantjával vallott a költő és az ember felelősségéről: „Ötszáz, bizony, dalolva ment/ Lángsírba velszi bárd:/ De egy se bírta mondani/ Hogy: éljen Eduárd.”
Juhász Gyula az emberbe vetett hitével igazítja el a kétségbeesettet: „Ember! Hittel hiszek tebenned,/ Ember! Forrón szeretlek én./ Te nyomorúságos, hatalmas,! Te végzetes, te forradalmas,/ Te halálban is diadalmas/ Utód az Isten örökén!”
Kosztolányi Dezső egyszeri és megismételhetetlen csodaként vall az emberről: „Ilyen az ember. Egyedüli példány./ Nem élt belőle több és most sem él/ s mint fán se nő egyforma-két levél,/ a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”
Tóth Árpád lélektől lélekig irányít utunkon: „Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!/ Ó, jaj, az út lélektől lélekig!/ Küldözzük a szem csüggedt sugarát,/ S köztünk a roppant, jeges űr lakik!”
Hogy aztán Babits Mihály ránk pirítson: „mert vétkesek közt cinkos aki néma.”
Radnóti Miklós jelenéről tett fájdalmas vallomásán is átsüt a jövőbe vetett hit: „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,/ de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,/ és csecsszopók, akikben megnő az értelem,/ világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,/ míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,/ s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek./ Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”
Szabó Lőrinc az élet szépségét formázta dalba: „Bottal s öreg kutyámmal indultam hazúlról./ Dalolva mentem és torkom nem únta még az/ országút fáradságos énekét. – Tudod, hogy/ a Nap barátja voltam? Ő édesítette/ agyamat hajnali rétek szagával; aztán/ minden csigát s kavicsot külön megmutatva/ látni, szeretni és csodálkozni tanított…”
Nagy László, az élet iránti büszke alázatra tanít: „adjon az Isten/ fényeket,/ temetők helyett/ életet –/ nekem a kérés/ nagy szégyen,/ adjon úgyis, ha/ nem kérem.”
Baranyi Ferenc a porból emeli fel az embert: „Akit egyszer porig aláztak:/ porig kell azért lehajolni,/ a méltósága-vesztett sorshoz/ méltósága-vesztve igazodni.”
Hogy azután Váci Mihály is útba igazítson: „Küzdj azok igazáért,/ kiké a szabadság rég,/ csak nem látják még,/ hogy nem elég!/ Még nem elég!”
Számtalan idézetet, az élethez lelki iránytűt ide lehetne még sorolni. Mégis, végül de egyáltalán nem utolsó sorban következzen Ady Endre, figyeljünk nagyon a szavaira! „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak,/ Éhe a Szépnek hajt titeket./ Nagyobb igaza sohse volt népnek,/ Hitványabb Nérók még seholse éltek./ Vagytok: a Ma, vagytok: a Holnap.” De Ady azt is üzente: „Ez a világ nem testálódott/ Tegnaphoz húzó, rongy pulyáknak:/Legkülömb ember, aki bátor/ S csak egy különb van, aki: bátrabb.” „S aki mást akar, mint mi most van,/ Kényes bőrét gyáván nem óvja:/ Mint ős-ősére ütött Isten:/ A fölséges Tűz csiholója.”
