Eldöntetlen kérdés, hogy konszolidálódik vagy gengszteresedik a jövőben a bulinegyed

– A napokban lett volna 11 éves a Mika, ha némi meglepetésre be nem zár bő tíz év után. Pedig a megnyitása után pillanatok alatt népszerűvé vált mind a hazai underground, mind a művészvilág, mind az igényes időtöltésre vágyó külföldiek körében. Nélkülözte a „romkocsmákra” jellemző téglapor-enteriőrt, a „sarokbahányást”, finoman sznob igényességével bevonzotta az éjszakai élet széles ízlésvilágú közönségét. Mindezt innovatívan tudták növelni az alagsori koncertekkel, a kerthelyiség megnyitásával. Mi kényszerítette a végleges döntésre?

– Bár a bérleti díj vállalhatatlansága volt a végső lökés, de nem csak erről volt szó. Tény, hogy volt egy tíz éves bérleti szerződésünk az eredeti tulajdonossal, egy magyar-izraeli hölggyel, aki a házat birtokolta, övé volt a Fogasház épülete is. Bár tőle béreltük tíz éven át, emellett rengeteg pénzt fektettünk a helybe. Úgy indult a dolog, hogy mindent nekünk kellett megcsinálnunk, mert nem, hogy nem szerkezetkészen kaptuk meg az ingatlant, de abszolút romos állapotban.

– Ehhez képest, nem lett romkocsma sőt, egyedi stílusával kifejezetten stílusos környezet jött létre.

– Köszönöm, a feleségem, Langer Vera csinálta a belsőépítészeti munkákat, amint a szomszédos Kőlevesben is, szerintem iszonyú tehetségesen. Ami a lényeg, hogy az első években szépen működött a Mika, akkor még tényleg hiánypótló szerepet töltött be, még nem indult be a mára ismert bulinegyed. Akkor lényegében csak a Szimplakert képviselte ezt a szubkultúrát és vendéglátást. Ezek az ősidők voltak, kibéreltük a Mikának a teraszrészt is és utána indult be a sok kritikát is kapott bulizós élet.

– Akkoriban még a Gozsdu udvar is kongott a fél évszázados ürességtől.

– Így van, sőt, a szemben lévő Ellátó is később kezdett el működni, amikor még az első évben voltunk. Tehát lejárt a bérleti jogunk, közben tulajdonost váltott az ingatlan és egy olyan bérleti díj került volna elfogadtatásra, ami egyszerűen már nem rentábilis. Az épületben elkezdett működni egy motel is, elég agresszív üzletpolitikával kezdett élni a két fiatalember, aki ezt csinálta. Ez tőlünk teljesen független volt és tart a mai napig. Konkrétan meg akarták szerezni a kerthelyiségünket, üzemeltetni akarták...

– Közük van ahhoz a vállalkozói társasághoz, amely a szintén közeli Klauzál csarnok működését próbálja „irányítani”?

– Lehetséges, de ezt nem tudom pontosan. Ami minket érintett, az az agresszív üzletpolitika, amit én nagyon nem tartok korrektnek és lényegében nekik köszönhető a kipiszkálásunk. A velük való konfliktus miatt döntöttünk úgy, hogy végül bezárjuk a Mikát és kész, elköltözünk, visszük a dolgainkat

– Kivonultak a szomszédos Kőlevesből is?

– Nem, azt még az üzlettársammal, Elek Imolával működtetjük. A hely sajnos azért kerül veszélybe, mert az ottani tulajdonos az összes ingatlanát eladta, mert ki akart vonulni az országból a beszűkült piaci lehetőségek miatt. De közben megérkezett a koronavírus és nem tudta a tervei és az elképzelései szerint értékesíteni az ingatlanjait. Egy év múlva itt is lejár a bérleti jog, de mindenképpen szeretnénk továbbvinni a Kőlevest, bár egyelőre kérdéses az üzlettársi kapcsolatunk jövője. Nem kizárt, hogy egy másik éttermet nyitok.

– Mi „üldözi” el mégis másfél évtized után a kerületből?

– Az eltelt 15 év elég jó rálátást adott ahhoz, hogyan kerülnek oda az „aranyláz” idején a gyors meggazdagodás reményében befektetőnek, hogyan nyitnak gyorsan új helyeket és mennek tönkre szintén gyorsan. Ezt volt időm megfigyelni.

– Mi a tanulság?

– Hát az a réteg, amelyik úgy jött ide, hogy azt gondolta, nyit egy helyet és az megy magától és erre valaki mást bíz meg, az általában megbukott. Nagyrészt azok a törvények érvényesek ezekre a helyekre is, mint bárhol a városban. Nem gondolom, hogy nagyon helyspecifikus lenne az üzemeltetés módja. Szerintem annak sikerül valóban fennmaradni, aki maga birtokolja a helyet is és hajlandó rengeteg munkát belefektetni ahhoz, hogy ez rentábilis üzletté váljon. Ma már a vendéglátóiparban messze nincs akkora pénz, mint amit belegondolnak, pedig ez máig nagyon beragadt az emberek fejébe. Az a helyzet, hogy rettenetes szakemberhiánnyal küzd ez a szakma, szakácsot gyakorlatilag lasszóval kell fogni, van olyan, hogy valakit külföldről kell visszahívni és erősen megfizetni, különben nem lehet személyzetet találni.

– Ez általános tapasztalat vagy csak a bulinegyedben van így?

– Egyértelműen általános. Talán a kis helyi vállalkozásokra nem vonatkozik, mondjuk az agglomerációban talán talál magának személyzetet a kolléga, de válogatni meg nem nagyon tud. Itt, a városban, viszont ez nagyon jellemző. Aki a vendéglátóiparban dolgozott, annál általában alapvető volt, hogy beszél valamilyen nyelvet, viszont ezek az emberek nagyrészt elmentek külföldre. Szerintem ebből a szakmából ment el a legtöbb ember.

– Ennek a járványhelyzet lehetett az oka?

– Ez a tendencia már előtte pár évvel megkezdődött. A vírus viszont teljesen megváltoztatta a helyzetet. A Belső-Erzsébetvárosban lévő helyek majdnem 80 (!) százaléka húzta le a rolót.

– Ez brutális adat.

– Nagyon magas szám. Van egy „Azért” elnevezésű egyesület, a Szimplakert kezdeményezésére jött létre és megpróbálta összefogni a vendéglátóhelyeket, ami sose ment igazán. A vendéglátó egységek állandó és hatalmas konkurenciaharcot vívtak egymással, amiben én nem gondolkoztam sosem, inkább úgy véltem, hogy az a jó, ha minél több vendéglő van a környéken. Nem tekintettem senkit konkurenciának, mivel úgy tartottam, hogy csak miattam nem fognak idejönni az emberek. Én úgy képzeltem ezt az egészet, mint az aranymívesek utcáját például Prágában. Az más kérdés, hogy az angol kocsmaturisták borzalmas hatással voltak az egész környékre. Szerintem a lakókkal való konfliktusok nagy része, és hogy ennyire célkeresztbe került ez a negyed, elsősorban nekik köszönhető – és ez a legkevésbé sem volt pozitív. Persze, lehet, hogy hoztak pénzt, végigpiálták az itt töltött időt és ebből sokan hasznot tudtak húzni. De például a Kőleves egy olyan hely volt, ahol ezt egyáltalán nem láttuk szívesen. Ki is volt írva, hogy NO STAGPARTY és elég erősen képviseltük is ezt a mentalitást. Talán azért nem hasított ketté minket a vírus, mert sosem erre a közönségre utaztunk, hanem a helyiekre, a magyarokra.

– Saját tapasztalatból is igazolhatom, hogy egy családias művész-értelmiségi közeget sikerült teremteni és megfogni. S főként fenntartani.

– Így van és generációs szempontból talán eltérő is például a Fogasház közönségétől, ahova inkább a fiatalok jártak bulizni, míg hozzánk a negyvenes generáció érkezett naponta, sokan töltötték az idejüket, akár az egész nyarat a Kőleves-kertben. Borzasztóan élveztem ezt az időszakot és rettenetes érzés volt, amikor be kellett zárni. Szerencsére volt annyi tartalékunk, hogy ne kelljen a dolgozóinkat elbocsátani és ki tudjuk fizetni őket. Az valami katasztrofális, hogy az állam milyen szinten nem támogatott minket – de ez már egy másik téma lenne. Azon is múlott, kinek hogyan sikerült kihúzni, hogy az egyes bérleti szerződések miként álltak, mert ahol egy fillért sem engedtek a bezárások ellenére, ott nem volt könyörület. Nekünk ebben szerencsénk volt egy ideig. A Kőleves ennek is köszönheti, hogy nagyszerű korszakát éli, de sajnos egy csomó hely bezárt. Szomorú tény, hogy ennek köszönhetjük a forgalmunkat és a látogatottságot.

– Az Ellátókert – szinte szemközt a Mikával – szintén hosszú időn át hatalmas népszerűséggel működött. Az ő felszámolásukhoz mi vezetett?

– Ez egy viszonylag egyszerű történet. Magában az épületben történt egy tulajdonosváltás, szintén azok birtokolták, akik az Eszterházat és a Kőleves épületét is és eladták valami nagyon rejtélyes befektető üzleti csoportnak. Itt egy komoly ingatlanberuházás lesz annak minden előnyével és vélhető hátrányával.

– Mindezt mennyiben tudja és képes a helyi önkormányzat bármifajta piaci szabályozással mederben tartani és gátját szabni a „vadkapitalizmus farkastörvényeinek”? Vagy csak látszattevékenységet folytat?

– Ez a második a megfejtés. Az előző ciklusban a problémák kialakulásának kezelésében nem volt partner az önkormányzat, nem fordított figyelmet arra, hogy a lakók nyugalma és a védelem megteremtődjön. Az Azért Egyesület megpróbált például megszervezni egy „Bagolyszolgálatot”, ami vigyázta volna az éjszakai kilengéseket. Az új önkormányzatnak már legalább az utcák forgalmi irányának szabályozásával sikerült némileg enyhíteni ezeket a problémákat, a Kazinczy részben sétálóutcává alakításával úgyszintén. Ami mára megszületett, hogy nincs átmenő forgalom, én jó tervnek tartom.

– Mindez változtatni tud-e azon a jövőképen, hogy a terület tulajdonosi hálója, érdekköre normalizálódik-e vagy elgengszteresedik?

– Ez most egy nehéz kérdés, mert a vírus miatt minden megváltozott, lehetelten megjósolni, mi fog történni. Én inkább azt látom, hogy egyre kevesebb táptalaja van az üzleti maffiák kialakulásának vagy megragadásának a környéken. Én a Vizoviczki bukásával párhuzamosan azt tapasztaltam, hogy a kerületi ingatlanbotrányok utáni időszak miatt mára sokkal erősebb figyelem és kontroll alatt van ez az egész, mint volt korábban. Úgy vélem, hogy elkerült minket a maffia. Egyedül a kormányzati érdekkör érhető tetten a volt Elektrotechnikai Múzeum helyén létesült intézményben. 

– Mi lehet az ingatlanmaffia új célpontja a városban?

– Egyértelműen az ötödik kerület és igen látványosan.

– A Sziget környéki mozgolódásokat is idesorolhatónak véljük?

– A ráirányuló figyelem elkerülhetetlen volt. Én 12 éven át csináltam helyszíneket a Szigeten, Gerendai Károllyal elég jó volt a kapcsolatom, mert a legendássá vált Kultiplexet is én csináltam, legalábbis s vendéglátó részét, én ezeken a helyeken szocializálódtam, amint annak idején a Tilos az Á-ban. Mindebből sokat átvittem a Mikába.

– Akkor inkább úgy kérdezem, hogy ön szerint lehet-e attól tartani, hogy a Hajógyári-sziget egészére rátenyerelhet-e az újabban alapítványokba privatizáló kormányérdek? Azzal ugyanis az a több mint bizarr és perverz helyzet áll elő, hogy Demeter Szilárd megkapja Vizoviczki László volt működési területét – legalábbis ami a helyi ingatlanokat érinti. Tarthatunk-e attól, hogy a bulinegyedből oda települ-e át a félvilági érdekkör és figyelem?

– Ettől egyelőre nem tartok, egyszerűen azért, mert a bulinegyed központisága, ismertsége kiiktathatatlan alternatíva. A Szimplakertet például a világ legjobb vagy második legjobb szórakozóhelyévé választották, a környék rengeteg turistát vonz. A Sziget-környéki lehetőség legfeljebb nyáron kerülhet erősebben a figyelem középpontjába. Az viszont tény, hogy Gerendai az utódaival egy furcsa megállapodást kötött, aminek értelmében öt év alatt vonul ki szépen lassan a Sziget-vállalkozásból, addig ők üzemeltetik. Azt nem tudom, hogy ez az öt év éppen lejárt-e és ezért kerülnek oda a Demeter Szilárd-féle NER-érdekeltségek. Ez szomorú, de annyira jellemzően magyar történet.

– Zárjuk a nyitókérdéssel: hogyan látja, megmenekül, konszolidálódik vagy újrafelosztás előtt áll-e a bulinegyed?

– Nem jósolnék, nagyon sok függ attól, hogy a vírus mit hoz, és mit söpör ki, utána pedig kik csapnak le a tulajdonokra. Én azt látom, hogy a történtek ellenére, az ingatlanárak nem csökkentek, nem hozta meg az elmúlt időszak ezt a változást annak ellenére sem, hogy sokan tönkrementek. Bár az önkormányzatnak van még három éve, de nem igazán hoznak olyan határozatokat, amikkel a vadhajtásokat lenyeshetnék. Rengeteg ötletünk volt a lokálpatrióta egyesülettel, sok megbeszélésen vettünk részt, meghallgattak, de semmi sem született meg az elképzelésekből. Pedig mindannyiunknak az volt a célja, hogy itt rend legyen, a vendéglátás is akkor megy jól, ha biztosított a kiszámíthatóság. Mindez például egy nyugat-európai befektetőnek zsákbamacska. De az nagyon magyar szcéna, hogy senki nem tervez egy évnél tovább.