Elek István: lopakodó államcsínyt hajtott végre a Fidesz

– Egyre-másra jelennek meg független értelmiségiek gondolatai a Fidesz leváltásnak megoldásairól, a pártok azonban még nem állnak elő ilyen tervekkel, mert attól tartanak, hogy a kormánypárt azonnal törvénybe iktat valami olyasmit, ami ezt megakadályozza. Ön mennyire hisz a rezsim leválthatóságában?

– A legfontosabb kérdések egyike, hogy az ellenzéki pártok e tekintetben mikor jutnak el egy közös nevezőre, mert enélkül szóba sem jöhet a leváltás. De ezt megelőzően, konszenzusra lenne szükség a véleményformálók közösségében. 

– Erre miért van szükség?

– Hadd emlékeztessem rá, egy ilyen értelmiségi és társadalmi nyomás juttatta el a pártokat oda, hogy a változáshoz csak a szoros együttműködés révén lehet elérni. Ebben a választási rendszerben ugyanis kizárólag az erők egyesítésével érhetnek célba. Ma ugyanez a helyzet: még nem alakították ki az egymással szerződött pártok a közös nyelvet. Persze van egy sajátos körülmény, amely hátráltatja ezt, mégpedig az az innováció, hogy előválasztási folyamatban választják ki a közös jelölteket, illetve a miniszterelnök-jelöltet.

– Ezt gondnak látja? 

– Nem, én is nagyon fontos kezdeményezésnek tartom, sőt, igen sokat remélek tőle; a társadalom felébresztése, aktivitásának növelése következhet belőle, ugyanakkor az előválasztásnak van egy visszatartó ereje is a már említett közös nyelv megtalálásában és a közös program kialakításában. Mégpedig azért, mert ez egyfajta versenyre készteti ezeket a pártokat, holott már régen nem egymással kellene versenyezniük. 

– Hanem? 

– A közös mondandó kialakításában – ahogy már korábban is többször hangsúlyoztam: parlamenti beterjesztésre alkalmas törvénytervezetek részletezettségéig el kellene jutni annak a kigondolásában, hogy miként lehetne kormányra kerülve, valóságosan is helyzetbe jutni. Ne felejtsük el, két külön mozzanatról van szó: egyfelől többségbe kerülni, ez az elsődleges feladat persze, de egy másik dolog megteremteni a szabadságot az érdemi kormányzáshoz. Ezt kívánja ugyanis a rendszerváltás első szakasza. És az első lépés – ahogy erről Vörös Imre is beszélt –, már az első alkalommal, az országgyűlés első érdemi ülésén kell az alkotmányos rend helyreállításáról, a jogállam visszaállításáról rendelkező törvénycsomagot elfogadni. Ehhez viszont mielőbb konszenzusra van szükség, ami viszont egyelőre csak alakulóban van, vagyis annak belátására, hogy itt egy rendszerrel állunk szemben, már legalább 2013 tavasza óta, egy kész rendszerrel. Ez a rendszer az, amely a korábbi liberális demokrácia, fékek és ellensúlyok rendszerét lebontotta, így lehetővé téve a kizárólagos hatalom birtoklását. 

– Amit mond, számomra úgy tűnik, egy feloldhatatlan ellenmondást takar: a figyelemfelkeltés, mozgósítás szempontjából rendkívül fontos az előválasztás, mert ráadásul versenyre is készteti a pártokat, ugyanakkor a verseny most kifejezetten ártalmas, hiszen a közös programot és hangot kellene minél hamarabb megtalálni. 

– Ez valóban nehezen feloldható ellentmondás, de nem megoldhatatlan. Csak annyi kellene hozzá, hogy világossá váljon mindenki számára: az alkotmányos rend helyreállítása közös ügy. E területen tehát nincs is értelme már egymással vitatkozni. Ennek ugyanis semmi köze a miniszterelnök-jelöltek versenyéhez, vagy a pártok más területen megfogalmazott elképzeléseihez. A közjogi rendszer helyreállításának kell a minimumnak lennie, amely azt a közös alapot jelenti, ahonnan kiindulnak. Ennek a képviseletében már vitathatatlan egyetértésnek kell lennie a rendszerváltásra készülő demokraták között. Maximum abban lehet versenyezni a jelölteknek, hogy ezt a programot miként akarják képviselni. 

– Ön szerint tehát az előválasztás inkább arról szólna, hogy ki tudja meggyőzőbben képviselni ezt a programot?

– Döntő mértékben igen. Ezen felül, nyilván szó eshet olyan elemekről is, amelyek a később kormányzás során hangsúlykülönbségeket mutatnak a pártok, jelöltek között. De persze minél világosabb, egységesebb a leendő kormányprogram, annál jobb. Amiről beszéltem, az a minimum, amit el kell, el lehet érni. 

– Mikor kellene ezt nyilvánossá tenni? 

– Még az előválasztás folyamatát megelőzően, hogy a választók előtt világos legyen, a közjogi változást egységesen és ugyanolyan módon akarják a szereplők. Az elemzők, jogászok véleménye abban már nem tér el egymástól, hogy a mai rendszer leváltásához az alkotmányos rendet kell elsőként helyreállítani – a technikában egyelőre eltérnek a vélemények –, a pártok viszont még mindig nagyon óvatosan fogalmaznak, mivel a körvonalazódó – hangsúlyozom, a technikáját illetően korántsem egységes – értelmiségi vélemény eléggé radikális. Amiről beszélünk, az ugyanis egy békés forradalom. Ki kell mondani a parlament első ülésén, hogy illegitim volt a rendszer, alkotmányellenes lépések összefüggő sorozatából bontakozott ki, és amit döntő, morális, politikai és alkotmányos felhatalmazás nélkül teremtett meg a mostani kormánytöbbség. 

– Ez mit jelent pontosan? 

– Hogy mindazokat a jogszabályokat, törvényeket, illetve paragrafusokat, amelyek ehhez a hatalomgyakorláshoz vezettek, és amelyeket 2010-től folyamatosan alkotott meg a Fidesz-kormány, érvénytelennek kell tekinteni. Szükség lesz ehhez arra is, hogy megtalálják annak a technikáját is, hogy mindebből ne egy jogalkalmazási káosz alakuljon ki, azaz használható törvények, működőképes közjogi rendszer maradjon a nyomában. 

– Ön szerint tehát már a jövő évi választásokig el kell jutni az ellenzéknek a koherens változás jogi és technikai kereteinek kialakításában, ráadásul úgy, hogy mindezt nyilvánosságra is hozza?

– Természetesen. Egyelőre tapasztalok némi bezárkózást, én viszont sürgetném a folyamatot, azt tudniillik, hogy minél jobban megismertessék a választókkal, miként akarják a változtatást elérni. Az ellenzéknek ugyanis lényegében az egyetlen igazi erőforrás az, ha minél többek számára, minél világosabban megfogalmazzák, bemutatják, hogy mit szeretnének csinálni, és hogy erre kérik, kapják a felhatalmazást a választáson. Abban az esetben, ha egyszerű többséggel nyer az ellenzék jövőre, még fontosabbá válik, hogy élvezzék a választók nagyobbik felének a világos teendőkre adott támogatását, bizalmát. 

– De hogyan lehet ezt elérni, amikor a nyilvánosság szerintem kilencven százaléka, a Fidesz alá van gyűrve? 

– Ezt adottságnak kell tekinteni; az ellenzék tisztában van azzal, hogy nem egy tiszta, nem egy szabad választáson kell megmérettetnie magát. Mégis: helyzetbe kell kerülnie, annak érdekében, hogy békés rendszerlebontás, és az alkotmányos rend helyreállítása történhessen. Tudjuk, hogy az ellenfélnek hatalmas erőfölénye van a médiában, a közpénzfelhasználás gátlástalanul folyik a kormányzó pártok részéről, a választási rendszer is nekik kedvez. Ezeket kell legyűrni, ehhez kell minél hamarabb egyesíteni az erőket, és megkezdeni – akár személyes kapcsolatok révén is – az emberek meggyőzését, alternatív sajtófórumok teremtésével, aktivistákkal. Az erőviszonyokon az látszik, hogy még ilyen körülmények között is fele-fele a választók megoszlása a két tábor között. Erre mondom én, hogy milyen lehetne ez az arány, ha egyhangúan, világos, mozgósító erejű programmal, közös kommunikációval, szakértői testületek felállításával működnének a dolgok. Be kell hozni a lemaradást. Az ellenzék egyelőre nem szólította meg az elemzőket, szakértőket, korábbi kormányzati szereplőket, hogy adják tudásukat a terv kidolgozásához. Persze, ha ezt külön-külön tették volna, nagy eséllyel elutasítják őket, így, együttesen, azonban – minden felelősen gondolkodó ember érdekelt lévén a változásban –, szerintem bekapcsolhatók a folyamatba. Ha világos szándékkal, demokratikus programmal, széles összefogással – a demokratikus baltól a demokratikus jobboldalig tartóval – vonják be őket a munkába, akkor számítani is lehet rájuk. Egyelőre azonban azt látom, hogy még a korábbi kiváló kezdeményezések is, amelyek megpróbáltak segíteni – mint például a V21 –, elbátortalanodtak. Egyszerűen azért, mert nem volt egyértelmű a pártok fogadókészsége. Márpedig a radikális fordulathoz mindenkire szükség van. 

– Igen, mindenkire, például a társadalom akaratára is. De itt az emberek többsége, hogy mást ne mondjak, kifejezetten tunya, mintha le lenne szedálva. Ön nem így érzi?

– Igen, de ez sok mindennek a következménye. Többek között annak is, hogy itt valóban lopakodó államcsíny formájában ment végbe a rendszer fölszámolása, és az új rezsim kiépítése. Nem úgy történt, hogy Orbán Viktor és köre bejelentették, leszámolunk a rendszerrel és helyére új, fideszesek vezette intézményeket állítunk, hanem fokozatosan hajtották végre a váltást, amelyekről utólag persze világosan látható, hogy ezek szoros logikai rendben sorakoznak. A Médiatanács felállításától 2010 nyarán, az Alkotmánybíróság kibővítésén, tagjainak megválasztásán, az AB jogköreinek szűkítésén át, sorolhatom a végtelenségig a lépéseket. És egy olyan ellenzékkel álltak szemben, amelynek pártjai legalább annyira voltak egymás ellenfelei, mint a kormányon lévőknek. Nagyon messziről jött tehát a demokratikus összefogás. És az elmúlt évtizedekben a választók is elfáradtak, elkedvetlenedtek, sokan csalódtak a liberális demokráciában, fokozatosan hiteltelenné vált előttük annak intézményrendszere. A társadalmi elégedetlenség a 2006-os belpolitikai és a 2008-as világgazdasági válság nyomán még magasabbra nőtt. És így a választásokon, 2010-ben egy összegző ítélet született: szépek ezek a szabadságintézmények, a papírra vetett demokratikus jogok, de mi, választók, rosszul jöttünk ki a rendszerváltásból, vesztesei vagyunk az elmúlt évtizedeknek. A választók viselkedésének, a társadalmi méretű depressziónak tehát megvan a társadalom-lélektani alapja, és a pártok egymás közötti viszonyában is megvan a magyarázata annak, hogy miért tartott ennyi ideig, hogy ráébredjenek, mi folyik itt, és felismerjék, hogy csak egységesen tudnak eredményt elérni. Amíg ezek a pártok egymás ellen is harcoltak – az ismert médiaviszonyok közepette –, addig nem lehetett várni, hogy a magyar társadalom fölébredjen. Pedig arra még a világtörténelemben nem akadt példa, hogy egy ország, amely tagja egy liberális demokrata szövetségnek – történetesen az Európai Uniónak –, annak erőforrásait felhasználva legyen képes lebontani azt a liberális demokratikus rendszert itthon, amelynek a képviseletére társultunk. 

– Azt mondta, hogy logikus rendben építette le ezt a rendszert az Orbán-korszak, ami azt feltételezi, hogy kiszámíthatóak a lépései…

– Ez egy létező ellentmondás, igaz. Az elején inkább csak próba alapon indították el a változtatásokat. De miután Orbán azt tapasztalta, hogy viszonylag csekély ellenállással kell számolnia, és hogy viszonylag könnyedén tudja kezelni az EU-ból érkező kritikákat is, egyre bátrabb lett a cél elérése érdekében. A cél pedig nem volt más, mint minél erősebben központosítani, minél inkább egy kézbe venni a hatalmat. Ennek része volt a barátok, üzlettársak pozícióba helyezése, hogy egyre inkább egy általa teremtett hálózat személyes bizalmi viszonya határozza meg a működést. A rendszer ennek megfelelően, 2013 tavaszára felállt, de persze azóta is leleményesen épülget. Innen visszanézve, nyilvánvaló, hogy korántsem előre, papíron eltervezett folyamatról van szó, de az egymást követő lépések már rámutatnak, hogy azonos logikai koncepció megvalósítása folyik. A mostani alapítványi akciókat látva is fel kell ismernünk, hogy ezek sem minőségi változás jelei, inkább talán csak azt jelzik, hogy a szemérmetlenségben, arcátlanságban szintet lépett a kormánytöbbség. Szintet lépett, hiszen ennyire látványosan és drámaian nem mutatta fel, hogy önös érdekből képes szétszerelni a magyar államot. Irdatlan pénzeket és vagyont vitt ki egy mozdulattal az állam fennhatósága alól. És adott át a klienseinek, leplezetlenül és örök időkre. Olyan felsőoktatási intézményeket, amelyek mindig is az állam hatáskörébe tartoztak és olyan vagyonelemeket, amelyeket a rendszerük szabályai szerint nem lehetne tőlük visszavenni sem. Ebben most a korábbiaknál is szemléletesebben megmutatkozik az a folyamat, amelyet sokan mélyállam építésnek tartanak – egyébként szerintem helyesen. Vagyis itt azt tanulmányozhatjuk, hogy a Fidesz a maga korlátlan hatalmát nem csupán az úgynevezett független intézmények megszállásával, hanem  oly  módon  is biztosítani akarja, hogy a kormányzati hatáskörből a klasszikus állami tevékenységek egyre nagyobb  területeit szervezi ki a kliensei alá. És e mélyállami hálózat különféle rendeltetésű elemei együttesen teszik majd lehetetlenné a későbbi, mások által irányított kormányzást. 

– Várható még újabb, az ellenzék mozgásterét beszűkítő lépés a Fidesztől? Például a választójogi törvény ismételt átírása? 

– Ma nem látszik, hogy milyen lépéseket tesznek még a saját hatalmuk bebetonozása érdekében. Természetesen semmi nincs kizárva; amikor azt állítom, hogy 2013 tavaszán felkerült az önkényuralmi rendszerre a zárókő, azt is mondom, hogy onnan kezdve semmiféle közjogi korlátja nincs a törvényhozásban, az alkotmánymódosításban, az alkotmányozásban a mostani hatalomnak. Ezért aztán bármikor, bármit megtehet. A veszélyhelyzeti barkácsolás is csupán erre szolgál, azaz arra, hogy még egyszerűbb módszerekkel tudja az akaratát érvényesíteni; így még arra sem kell ügyelnie, hogy minden lényeges döntést bevigyen a parlamentbe. A Fidesz magatartása nyilvánvalóan függ majd attól, hogy az ellenzék megy-e előre határozottan azon az úton, amiről az eddigiekben beszéltem. Vagyis halad-e előre az egységesülés, a közös kommunikáció, az együttes megnevezése annak, hogy mire készül. Ha így lesz, az evidensen mozgósítja majd a Fideszt, de ez olyan következmény, amivel számolni kell. Ha az ellenzék mozgása növeli Orbán veszélyérzetét, az bizonyosan nem marad következmények nélkül, de azt nem tudom ma megmondani, hogy ez mivel járhat. Leleményesek lesznek, az nem kétséges. Eddig is azok voltak.

– Ön konzervatív liberális elemző hírében áll, mégis mivel, hogyan tudná megszólítani az ellenzék a konzervatív választókat?

– Mi tagadás: e területen is vannak tartozások, mulasztások; sokkal korábban meg kellett volna fogalmazódnia egy politikai alternatívának, amely kifejezetten ennek a körnek a megszólítására szerveződik; a Pálinkás-féle Új Világ Néppárt ezt a feladatot próbálja meg ellátni, de kicsit megkésve. Az általam javasolt nyitási folyamatnak ez is része lenne, az ő bevonásuk a demokrata összefogásba. Sőt: két kézzel kellene a hat pártnak az ilyen alakulatok után kapnia, hiszen maguk is jelzik, ez nem egy baloldali összefogás – ugye ezzel vádolják a kormánykörök az ellenzéket –, hanem nemzeti összefogás, a nemzeti demokrata erők összefogása a demokráciát felszámolókkal szemben. Ebben pedig ott vannak, ott kell lenniük a konzervatív, jobbközép irány képviselőinek is. Ezért is hangsúlyozom: jó lenne, ha kinyitnák ezt a hatpárti szövetséget és befogadnának minden, rendszerváltás mellett elkötelezett alakulatot. Jó lenne, persze, ha minél több visszavonult egykori konzervatív politikus is engedne a lelkiismereti nyomásnak, és minél többen aktív szerepet vállalnának az ellenzéki szövetség támogatóiként, hogy növeljék az összefogás vonzerejét  olyan egykori konzervatív, jobboldali demokrata szavazók körében  is, akik ma még bizonytalankodnak. Hisz', nem vitás, épp az a döntő kérdés, hogy ki tudja megszólítani a bizonytalan egyharmadot, azokat, akik egyelőre távolról nézik a folyamatokat. Ma azt látjuk, hogy két, nagyjából egyenlő támogatottságú tábor állt fel. A kérdés az, hogy az ellenzéki összefogásnak sikerül-e előbb a saját támogatói elkötelezettségét, aktivitását megerősítenie, és ezzel jelentősen növelnie a vonzerejét a bizonytalanok körében, és képes-e lélektani áttörést, az erőviszonyok elbillentését elérni még a választási kampány előtt. Ismétlem, ennek a kulcsa a végletekig őszinte, egyenes beszéd a helyzetünkről és a teendőkről. Az együttműködés intézményesítése, közös nyelv, közös kommunikáció, a közös program nyilvános megvitatása annak érdekében, hogy minél többeket megnyerjen, minél többekkel elhitesse: képes a váltás lehetőségét megszerezni, és van világos elképzelése arról, hogy miként lehet normális országot teremteni.