Élet az anyagyilkosság bélyegével
Az egész ország figyelemmel kísérhette a meggyilkolt Balla Irma fiának ügyét. Az áldozatot, a debreceni képviselőnőt, különös körülmények között, 2007-ben, egy vascsővel halálra verték. A nyomozás megkezdése után, a rendőrség az asszony fiát gyanúsította a bűncselekménnyel. Balla fia, Schönstein Sándor két esztendőt börtönben is töltött. Csak később derült ki, hogy ártatlanul. A fiatalember évekig azzal a bélyeggel élt, hogy anyagyilkos. Csak két év múlva került elő a valódi tettes, D. Lajos, aki tettéért a napokban 15 év börtönbüntetést kapott. Az ártatlanul meghurcolt Schönstein Sándor – mint portálunknak is elmondta – ennél azonban komolyabb büntetésre számított.
– Azt tudom, hogy felháborodott, amikor kiderült, hogy édesanyja, Balla Irma gyilkosa, D. Lajos, nem életfogytiglani ítéletet kapott. Miért?
– Felháborodásról nem volt szó, de a jogérzékem valóban azt diktálta, hogy aki egy ilyen brutális bűncselekményt egyszer elkövet, az nem kaphat több esélyt. Ezért számítottam életfogytiglani ítéletre.
– Eljárt a tárgyalásokra, ahol aprólékosan részletezték, hogy miként ölték meg az édesanyját, s ha jól tudom, az ítélethirdetésre is elment. Nehéz volt mindezt végighallgatni?
– Az elsőfokú tárgyalásokra csak ritkábban mentem el, a másodfokúakon – ami csak néhány alkalom volt – azokon ott voltam.
– Milyen érzés volt szemtől szemben állni azzal az emberrel, aki helyett önt is gyilkossággal vádolták?
– Jórészt háttal ült a közönségnek, csak néha láttam az arcát. Az utolsó szó jogán is az ártatlanságát bizonygatta. Viszont a vádakkal szemben, érdemben nem tudott érvelni. Nyilván nehéz is lehetett, hiszen el kellett volna magyaráznia, hogyan került az édesanyám lakásába a tettes DNS-e, anélkül, hogy ott járt volna. Ez bizony elég nehéz. Korábban egyébként egyszer már bevallotta a gyilkosság tényét, még a lakás belsejét is leírta, csak ezt a vallomását később visszavonta.
– Ezúttal tehát nem ártatlan embert ítélt el a bíróság. Ön is biztos benne?
– Igen, semmi kétség. Én is amellett vagyok, hogy ártatlanul senkit ne ítéljenek el. Saját tapasztalatom is ezt diktálja. Viszont a beismerő vallomás és a bizonyítékok azt mutatják, hogy ezúttal valóban a tettest ítélték el.
– Gondolom, az ítéletkor átfutott az agyán az is, hogy 2007-ben az édesanyja, Balla Irma meggyilkolásáért egyszer már önt is elítélték. Emlékszik még?
– Az ilyet természetesen nem lehet elfelejteni. Bár régen történt, több mint tíz éve, de örök nyomot hagyott bennem.
– Ugye az történt, hogy a gyilkosság napján, ön baráti társasággal kirándult, majd miután hazaért, holtan találta az édesanyját. Kihívta a rendőrséget, amely rövid időn belül önt gyanúsította meg. Miért?
– Mert szokatlanul nyugodtan viselkedtem. Azonkívül nem találták a tettest. Ennyi elég is volt arra, hogy engem gyanúsítsanak.
– Holott a tettes a legtöbbször inkább gyanúsan ideges ilyen helyzetben. De ha jól emlékszem, önnek megalapozott alibije volt, elkövetőként szóba sem kerülhetett volna. Ez nem befolyásolta a rendőröket?
– Tényleg nem tudom, hogy egy ilyen helyzetben mi a rendőrök elvárása. Amikor hazaértem, s láttam édesanyám holttestét, és persze a szörnyű állapotokat, akkor nem estem pánikba, igyekeztem ura maradni a helyzetnek. Egyszóval összeszedetten viselkedtem. Talán ez volt szokatlan a rendőröknek, akik utána még egy évig teljesen eredménytelenül dolgoztak. A legnagyobb meglepetésre, ezután engem gyanúsítottak meg.
– Két évig fegyházban is tartották, ártatlanul. Azért ez borzasztó érzés lehetett.
– Igen, az ügyész el is mondta, hogy ez az eset bevonul a magyar kriminalisztika történetébe. Ugyanis D. Lajos addigra már beismerte, hogy édesanyámat meggyilkolta, amikor még javában engem gyanúsítottak a bűnténnyel. A tárgyalásomat nem függesztették fel, miközben az igazi tettes már a kezükben volt. Vagyis én vagyok az egyetlen olyan állampolgár, akit úgy ítéltek el, hogy egy másik ember már beismerte a bűncselekményt.
– Kiheverte már azt a sokkot, amit a két év fegyház, az igazságtalan ítélet, az egész meghurcolás okozott?
– Mondjuk úgy, hogy folyamosan próbálok visszailleszkedni a társadalomba, próbálok nem gondolni a történtekre. Aki először találkozik velem, az nem is sejti, min mentem keresztül. Viszont abban biztos vagyok, hogy egy életen keresztül elkísér majd ez a történet.
– Mi az, ami megnyugvást okozna?
– Ha valóban megnyugtató módon zárul majd le az egész bírósági eljárás. D. Lajos elítélésével ugyanis még nincs vége a folyamatnak. Tudniillik engem annak idején bizonyíték hiányában mentettek fel, s még azt szeretném, ha a bíróság kimondaná, hogy bűncselekmény hiányában mentettek fel. Ez nekem nagyon fontos.
– Gondolom, erkölcsi különbség az, hogy bűncselekmény, vagy bizonyítottság hiányában mentenek fel valakit. Ezen kívül, a kártérítés, amit kap, nem a korábbi tíz millió, hanem ennél több?
– Meghurcolásomért eddig senki sem kért bocsánatot. Senki! Ezért legalább azt szeretném, ha bíróság egyértelművé tenné, hogy ártatlan vagyok. Ez szerintem erkölcsi kötelessége a magyar igazságszolgáltatásnak.
– Ez saját maga, a társadalom, vagy épp a kártérítés miatt érdekes?
– Nem a kártérítés a lényeg. Lassan visszatérek az eredeti utamhoz, a tervezett karrieremhez, s meg tudok élni. Sokkal inkább erkölcsi és jogi elégtételre van szükségem, hogy végre magamban is lezárhassam az ügyet.
