Évente egy városnyi magyar hal meg – Orbán a felelős

Nem Pintér Sándor, hanem az egész politikai szemlélet viseli a felelősséget

Rékassy Balázs szerint igazságtalan lenne kizárólag Pintér Sándort felelőssé tenni az egészségügy állapotáért, mert a problémák mélyebbek annál. Úgy fogalmazott, hogy az elmúlt másfél évtizedben az egészségügy nem volt valódi prioritás, sőt ez a hozzáállás már korábbi kormányokra is jellemző volt.

A közgazdász szerint az önálló egészségügyi minisztérium hiánya jól mutatta ezt a szemléletet. Mint mondta, egy egészségügyi miniszter a kormányüléseken képes lenne képviselni az ágazat érdekeit, plusz forrásokért lobbizni, vagy akár olyan beruházásoknál felszólalni, amelyek egészségügyi kockázatot hordozhatnak. Ez a képviselet azonban hosszú éveken keresztül hiányzott.

A szakember hangsúlyozta, hogy Magyarország évek óta elmarad az európai átlagtól mind a várható élettartam, mind a lakosság egészségi állapota tekintetében. Ennek okai között nemcsak az egészségügyi rendszer hiányosságait említette, hanem a társadalmi különbségeket is. Szerinte aki szegénységben él, annak sokszor nincs lehetősége egészséges élelmiszert vásárolni, ezért az egészségtelen táplálkozás és az ebből fakadó betegségek is nagyobb arányban jelennek meg.

Rékassy szerint a nemzetközi adatok különösen riasztóak. Évente mintegy 33 ezer ember hal meg azért, mert nem sikerül megelőzni az életmódból fakadó betegségeket, további mintegy 16 ezer ember pedig azért veszti életét, mert az ellátórendszer nem működik megfelelően. A prevenció hiánya, a későn felismert daganatos betegségek és az ellátási késedelmek együttesen évente körülbelül ötvenezer ember halálához járulnak hozzá.

A műsorvezető kérdésére, miszerint kimondható-e, hogy a hibás egészségpolitikai döntések emberéletekbe kerültek, Rékassy egyértelmű igennel válaszolt. Ugyanakkor hozzátette, hogy a felelősök keresése helyett sokkal fontosabb lenne a hibákból való tanulás kultúráját kialakítani.

Három súlyos probléma bénítja az egészségügyet

A szakember szerint az egészségügy előtt három óriási kihívás áll: az elavult infrastruktúra, a súlyos humánerőforrás-hiány és az egész rendszer morális állapota.

Az infrastruktúra szerinte elsősorban pénz és idő kérdése. Budapest különösen rossz helyzetben van, miközben vidéken több intézmény uniós forrásból már korábban megújulhatott. A János Kórház állapotát példaként említve úgy fogalmazott, hogy egyes épületek és folyosók méltatlan körülményeket tükröznek, amelyek sem a betegeknek, sem az ott dolgozóknak nem elfogadhatók.

Még súlyosabbnak látja azonban a szakemberhiányt. Az orvosi bérek emelése és a hálapénz megszüntetése pozitív lépés volt, ugyanakkor sajátos helyzetet eredményezett: sok nyugdíjkorú orvos tovább dolgozik, mert a szolgálati idő alapján magas fizetést kap, miközben a negyvenes-ötvenes korosztály jelentős része évekkel ezelőtt külföldre vagy a magánegészségügybe távozott.

Ez a generáció hiányzik ma leginkább a rendszerből. A fiatal orvosok ugyan már kedvezőbb perspektívát látnak, de közülük is sokan külföldön terveznek tapasztalatot szerezni. Az egészségügyi szakdolgozók helyzete még nehezebb: Rékassy szerint mintegy 30–40 ezer ápoló hiányzik az ellátórendszerből, vagyis egy olyan osztályon, ahol öt nővérre lenne szükség, gyakran csak három vagy négy dolgozik.

A harmadik problémának a morális állapotot nevezte. Véleménye szerint legalább olyan fontos kérdés, hogy az orvosok és ápolók miként tudnak a kiégés ellen küzdeni, hogyan kommunikálnak a betegekkel, és mennyire sikerül betegközpontú szemléletet kialakítani. Ebben szerinte elsősorban a helyi vezetőknek van meghatározó szerepük.

Pozitív változásként értékelte, hogy megszűnt az egészségügyi dolgozók nyilatkozati tilalma, valamint eltávolították az arcfelismerő rendszereket. Ezek szerinte fontos szimbolikus lépések, mert azt üzenik, hogy az egészségügyi dolgozókat partnerként kezelik, nem pedig ellenőrizendő alkalmazottként.

Félmilliárdok kellenek, de önmagában a pénz sem lesz elég

Rékassy Balázs szerint ma Magyarország a GDP mintegy öt százalékát fordítja egészségügyre, miközben az európai átlag körülbelül nyolc százalék. Ez azt jelenti, hogy még Románia is nagyobb arányban költ az ágazatra.

Számításai szerint az évente ígért 500 milliárd forintos többletforrás első évben szinte teljes egészében el is fogyna. Mintegy 250 milliárd forintot felemésztene az egészségügyi szakdolgozók béremelése, további 150 milliárd forintot pedig a folyamatosan újratermelődő kórházi adósságok rendezése. Az így megmaradó mintegy 50 milliárd forint már csak kisebb fejlesztésekre, javításokra és sürgős beruházásokra lenne elegendő.

Éppen ezért a közgazdász úgy látja, hogy az egészségügy érdemi talpra állításához legalább négy-hat év következetes fejlesztésre van szükség, az igazán látványos eredmények pedig inkább egy második kormányzati ciklus végére jelentkezhetnének.

A várólisták csökkentését fontos feladatnak tartja, de szerinte önmagában ez nem oldja meg a rendszer problémáit. Úgy véli, sokkal fontosabb egy hosszú távú egészségstratégia kidolgozása, amely egyszerre foglalkozik a megelőzéssel, az ellátórendszer fejlesztésével és a lakosság egészségtudatosságának javításával.

A magánegészségügy szerepéről azt mondta, hogy a profitorientált szolgáltatók természetes módon a befektetéseik megtérülésében érdekeltek, ezért szerinte a közfinanszírozott ellátás megerősítése nélkül nem lehet biztosítani az esélyegyenlőséget. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy az egészség megőrzése nem kizárólag az állam feladata. Úgy fogalmazott, ma egy olyan társadalomban élünk, amely az egészségtelen életmódot ösztönzi, ezért mindenkinek nagyobb felelősséget kell vállalnia saját egészségéért, mert számos betegség megelőzhető lenne tudatosabb életmóddal.