Fischer Ádám: Trianon előtt nem volt magyar az ország

– Azt mondta nekem az előzetes megbeszélésünkön, hogy ön igazában csak egy megfigyelő. Mennyiben más a megfigyelő véleménye, mint azé, aki benne él az ország dolgaiban? 

– Induljunk el onnan, hogy mit is jelent – az én fogalmaim szerint – a megfigyelő. Annak idején, még a rendszerváltás éveiben, én nagyon aktív voltam, beléptem különböző szervezetekbe, tehát tényleg politizáltam. Ezt viszont most már nem teszem. Nem tiltakozom konkrét ügyekben, nem gyűjtök aláírásokat, mert nem csupán nem tartom helyesnek, kontraproduktívnak is vélem. 

– Azt nem tartja helyesnek, hogy külföldről beleszóljon a magyar politikába?

– Azt sem, bár ez azért nem olyan egyértelmű, hiszen az internet világában szinte teljesen mindegy, hogy éppen hol tartózkodik az ember. Ha Hamburgban vagyok, akkor is rendszeresen követem a magyar sajtót, de ha Budapesten tartózkodom, akkor is olvasom az amerikai, vagy a német sajtót. A pandémia ideje alatt ráadásul az is kiderült, hogy messze nem elsődleges, hogy fizikailag éppen hol tartózkodunk. Azokkal is a világhálón keresztül kommunikáltam, akik a szomszéd házban laktak. De a távolságtartásom elsősorban abból fakad, hogy külföldön van állásom, éppen ezért ott szinte több politikust és újságírót ismerek, velük van inkább kapcsolatom, mint az itthoniakkal. 

– Mégis, nekem úgy tűnik, mintha ön megőrizte volna az aktivitását, de ezek szerint tévedek…

– Igen, téved. Egy ponton őriztem meg azt a bizonyos aktivitást, mégpedig a Szabadság téri hamis emlékmű kapcsán. És ennek is megvan a maga oka, mégpedig a történelem meghamisítása, illetve pontosítok: a történelem megszépítése. Ezért veszek részt, illetve még némiképp szervezem is évről-évre az ottani közös éneklést. Mellesleg a történelem átírása, letagadása, amit én rossznak tartok – bár nem csak magyar sajátosság. Tehát ez a tiltakozás, amely ebben az előbb említett közös éneklésben manifesztálódik, ez az egyetlen személyes szerepvállalásom. Nem tudom elfogadni a történelem széppé hazudását. 

– Még visszatérek a megfigyelői – mondjam így – státuszára: jómagam úgy érzem, hogy azért ön ennél sokkal többet tesz. Amit most elmondott, az is ezt sugallja…

– Kétségtelen, hogy engem nagyon érdekel az, ami itthon történik. De nem hiszem, hogy azzal tudok segíteni, ha kimegyek az utcára tiltakozni, például a most elfogadott törvény ellen. Ez az, amit régen megtettem, de most már nem. Mert vegyük például ezt a legutóbbi botrányt, az úgynevezett pedofil-törvényt. Számomra teljesen világos, hogy ez nem más, mint egy politikai sakkhúzás Orbán részéről. A törvény lényege pont az, hogy kiprovokálja a felháborodást. Nem más ez, mint a választási kampány része, annak egy fontos eleme. Ezért nem is tiltakozom ellene nyilvánosan, viszont figyelek. 

– Azt mondja, hogy a felháborodást is eszközként használja a hatalom? 

– Persze. Ez sem sajátos magyar jelenség, másutt is megteszik. Trumpnak volt a technikája, mint ahogy Netanjahunak is. Szóval mindenütt megvannak az ilyen erők, Németországban is ott a szélsőjobb párt, de szerencsére nagyon kicsi. Mindenütt megvan a szándék a táborokra osztásra és ezen keresztül a konfliktusok gerjesztésére. Ezeknek a politikusoknak, csoportoknak az ellentétek szítása az érdekük, és vigyáznunk kell: nehogy akaratunk ellenére is segítsük őket ennek elérésben. Tudomásul kell vennünk, hogy a világ – de főként Magyarország, ebbe az irányba megy: futballmeccset csinál a politikából. Az válik fontossá, hogy az ember kinek szurkol, a hatalom drukkerré akar tenni mindannyiunkat, így kívánja megnyerni a választásokat. És ez egy rossz irány. Vannak olyan országok, ahol a józan erők többségben vannak, vagy legalább képesek kiegyenlíteni a negatív hatásokat, de nálunk sajnos nem így van. Sőt, Magyarország ebből a szempontból még rosszabb, mint a többi populista ország.

– Máshonnan közelítve: van-e annak kockázata, ha egy művészember megszólal, politikai véleményt nyilvánít? És persze nem a rendszert favorizálja?

– Megszólalni fontos. De, ha látom előre, hogy pontosan azt akarják elérni, hogy tiltakozzunk, vagy tiltakozzanak a brüsszeliek, a német baloldal, vagy bárki más, mégpedig annak érdekében, hogy felmutassák a drukkereknek: ennyire üldöznek bennünket, akkor én ebbe a játékba nem szállok be. Más módszert kell találni, hogy ne az ő játékuknak legyünk a szereplői. 

– Akkor mégis, mi a dolgunk? Mit kell tennünk, ha azt látjuk, hogy nacionalista felhangokkal tüzelik a drukkereket, amikor rájátszanak egyébként hamis nemzeti érzésekre, és amikor provokatív törvényeket hozatnak meg az országgyűléssel? Hallgatnunk kellene?

– Hallgatni semmiképp nem lehet. Az emberek felvilágosítása nagyon szép cél – igaz, elérhetetlen. A társadalom többsége az előítéletekre fogékony, erre alapozó politikával lehet őket feltüzelni. Mint ahogy most, a már említett törvénnyel kapcsolatban is: nem történik más, mint a tudatos, mondhatnám profi összemosása a pedofíliának és a homoszexualitásnak. És itt lép az említett felvilágosítás: nem tehetünk egyebet, mint megpróbáljuk elmagyarázni, hogy két, nagyon különböző dologról van szó. A mi célunk talán egyfajta leleplezés lehet, hogy tisztázzuk az arra fogékonyak előtt, mit is jelent valójában ez a törvény. Mert ez a jogszabály most pontosan azért fogalmazódott így, hogy teret adjon az európai tiltakozásoknak. A hatalomnak most pont erre van szüksége: lám, lám, megint bele akarnak avatkozni a dolgainkba, felül akarják írni a magyar emberek szándékait. Ez bizonyosan kivált itthon az emberekből egyfajta feszültséget. És erre a feszültségre mindig is szüksége volt a hatalom csúcsán állónak. Pontosabban: minden vezető, aki gyengének érezte magát, az mind háborús feszültségekbe vitte bele az országát. Átvitt értelemben most is ez van. 

– Ön a közös éneklésben próbál utat mutatni. Mennyire tud egy ilyen akció hatni, ellenhatni? 

– Konkrétan nyilván nincs feltétlenül hatása. Az én célom az, hogy örömet szerezzek az embereknek. És a közös éneklés – erre rájöttem – öröm a számukra. Én ugye mindig imádtam a zenét, de ha ez másoknak, többeknek is örömet okoz, akkor én ezt az örömet meg akarom nekik szerezni. Ami pedig magát a Szabadság teret illeti: az nálam családi okokra vezethető vissza. A múltnak az az elferdítése és letagadása, ami abban a szoborban megjelenik, engem személyesen is mélységesen sért. A nagyszüleimet Auschwitzba vitték, és a vagonba magyarok tették fel őket, és magyarok vitték el, az utolsó csempéig a lakásunk berendezését, még a téglákat is; semmi sem maradt a házunkból. Szóval a szobor hazugsága engem személyesen is érint, és ez ellen akarok tiltakozni. 

– És ez a tiltakozás hány emberhez jut el, és lehet-e belőle mozgalom?

– Ezt egyelőre nem tudhatom. Azt igen, hogy én – az elmúlt év kivételével – minden esztendőben csinálom. Amikor  elindult, azt ígértük egymásnak, hogy addig csináljuk, amíg a szobor ott áll a Szabadság-téren. Sajnos, ma úgy látom, hogy ez az emlékmű túl fog engem élni. De addig, amíg létezik, az a feladatunk, hogy figyelmeztessünk, mi is jelent valójában. Persze, szeretném, ha mindebből kialakulna egy olyan mozgalom, amely foglalkozna a történelem hamisításával, és rámutatna arra, hogy erre a hamisításra különös hajlam van Magyarországon. Örülnék, ha így alakulna, már csak azért is, mert én elég régóta, már a rendszerváltás idején is ezt az elvet képviseltem. Már akkor, egy szlovák-magyar bizottság tagjaként szerettük volna elérni, hogy ha történetírásról van szó, legyen megemlítve a tankönyvekben, hogy ugyanazt az eseményt egy másik ország emlékezete másként tartja nyilván, de persze lehetetlennek bizonyult a küldetés. Pontosan felmérhettem, hogy a szomszéd ország történelem-szemlélete teljesen más, mint a mienk, és azt is, hogy ez milyen tragédiákhoz vezethet. Trianon is azért lett ilyen, amilyen. Itthon nem voltak hajlandók tudomásul venni, hogy Trianon más nemzeteknek mást mond, mint nekünk. Hiába láttam, hogy mennyire fontos lenne a történelem – úgymond – kiegyenlítése, sehova se jutottam vele. 

– Mondhatjuk azt, hogy Magyarországon sorsszerűen alakulnak így a dolgok? 

– Sajnos, igen, bár más országokra is jellemző, de ránk egy fokkal jobban. Most elmesélek egy negyven évvel ezelőtti történetet. Ausztriában élve, beszélgettem ismerőseimmel, barátaimmal. Én elmeséltem nekik – meglehetős büszkeséggel –, hogy milyen jó érzés a déli harangszót hallgatni, amely Hunyadi nándorfehérvári győzelmét idézi. A vendéglátóim előbb csak néztek, aztán kinevettek. Kinevettek, mondván, hogy amiről beszélek az egy nagy blődség. Hiába védekeztem azzal, hogy nálunk ezt így tanítják, ők csak nevettek. És aztán határozottan elmondták: a déli harangszónak semmi köze nincs Hunyadihoz. Pedig mi ezt alapigazságként, nemzeti dicsőségként tanultuk. Ebből a történetből jutottam el odáig, hogy nekünk van egy különbejáratú történelemszemléletünk. Nemzeti legendákat gyártunk, anélkül, hogy azoknak lenne igazságalapjuk.

– Ez a magyarázata a történelem-hamisítás elleni harcának, no meg hát a családi tragédia…

– A családi tragédia is. De én meg vagyok győződve arról, hogy ez a széppé hazudás, árt nekünk. Nekem tavaly volt egy csúnya botrányom. Trianonnal kapcsolatban adtam interjút egy osztrák lapnak. Mondandóm lényege az volt, hogy sok-sok félreértés vezetett oda, hogy Trianonban Magyarország ellen döntöttek, és ezekhez a félreértésekhez mi magunk járultunk hozzá, a sok-sok hamisítással, legendával. Arról beszéltem többek között, hogy Trianon visszavezethető az 1848-as eseményekig, és sajnos a mi iskoláinkban nem ezt tanítják. 

– És azért volt a felháborodás ön ellen, mert Trianonról, nem, mint a magyar fájdalom egyik legnagyobb jelképéről beszélt?

– Én azt hangsúlyoztam, hogy a magyar fájdalom csak azoknak lehet az, akik a Trianon előtti Magyarországot veszítették el, ám az nem volt magyar ország. Folyamatosan azzal csaptuk és csapjuk be magunkat, hogy a mi hazánk valójában a történelmi Magyarország. Pedig a Szent István-i Magyarország egy több, sok nemzetiségű ország volt. Én pusztán azt emeltem ki, amit már Németh László is megírt korábban, hogy tudniillik a magyar nemzetállam Trianonnal jött létre. Csak a magyarok egy része viselkedett úgy, mintha a Trianon előtti ország nemzetállam lett volna, noha nem volt az. Félreértés ne essék: én is nagy tragédiának tartom a trianoni döntést, de úgy, mint egy többnemzetiségű ország elvesztését. Amiről a mai politikai rétoroknak, akik a tiszta magyar nemzet után áhítoznak, voltaképpen örülniük kellene a békediktátumnak, hisz az hozta ezt a tiszta magyar nemzetet. Szörnyű, hogy ennyi területet elvettek tőlünk, viszont etnikailag valóban tisztává váltunk. Tudom, hogy ez több mint provokatív meghatározás, de ismétlem, alapvetően Németh Lászlótól származik a gondolat. Vannak olyan tételek itthon, amelyekről nem lehet beszélni. Pedig mindenről lehet és kell. Mondok más példát is: vannak történészek, akik azt állítják, Kossuth Lajos egy nagy csirkefogó volt. Az a vonal ugyanis, amit Kossuth elindított, azaz a konfrontációs politikát, az is elvezetett Trianonhoz. De ma senki nem meri mondani, és persze így nem is lenne igaz, hogy Kossuth juttatta el az országot Trianonhoz. De miért ne lehetne beszélni arról, hogy létezik egy ilyen szál is? 

– Sok mindenről nem lehet beszélni, talán arról se nagyon, hogy ma egyáltalán merre tart Magyarország? 

– Nehéz erre válaszolni. Ha engem például tavaly arról kérdeztek volna, merre tart az Egyesült Államok, egészen más választ adtam volna, mint ami a valóság lett. Így csak annyit tudok mondani, hogy a jelenlegi kormány alatt rossz irányba megy Magyarország. De hiszek abban, hogy ez nem végleges állapot. Amikor a rendszerváltás volt, nagy volt bennünk a lelkesedés, hogy végre itt is demokrácia lesz, és olyanok leszünk, mint Európa nyugati része. De apám már akkor figyelmeztetett, hogy ez nem így lesz, ebben az országban a végén mindig egyszemélyi hatalom alakult ki. És sajnos neki lett igaza. Ami ma van, az szerves folytatása a magyar hagyományoknak, azaz az egyszemélyes hatalomnak, illetve a feudális, uram-bátyám viszonyok. Ma is hadakozom apámmal, hogy nem kellene ennek így maradnia, és higgyünk a változásban. Az ő tapasztalata azonban azt súgja, hogy a Horthy ugyanaz, mint Kádár. 

– És Orbán? 

– Ő is. Az, hogy az adott vezető mit kezd az egyszemélyi hatalommal, persze változhat egy kicsit, de a dolog karakterén nem. Ez az ország nem lesz Skandinávia, nekem pedig az lenne az álmom. 

– Ha már beszéltünk Orbánról: a miniszterelnök – még a pandémia előtt – rendre meghívta egy ebédre a Kossuth-díjasokat. Kapott ön is meghívót?

– Kaptam, de nem válaszoltam rá. 

– Nem akart találkozni Orbánnal? 

– Én ennél tovább megyek: én magát a Kossuth-díjat sem szeretem. Ezzel nyilván sok embert haragítok magamra, de akkor is kimondom. Én a díjért járó pénzt is jótékony célra ajánlottam fel. 

– Mi a baja a Kossuth-díjjal?

– Megint vigyáznom kell a szavaimra. Szóval ezt a díjat Rákosi találta ki, egyrészt azért, hogy magához vonzza a kulturális és művészeti élet embereit, mégpedig azzal, hogy jelentős pénzjutalmat párosított hozzá. Tehát az állam segített nekik abban, hogy jól tudjanak élni, cserébe viszont lojalitást vártak el. Magáról a díjról egyébként a kormány és a miniszterelnök döntött, ami önmagában nagy baj. Talán mégsem a kormányfőnek kellene arról határoznia, hogy ki a jó és ki a rossz művész. Milyen dolog az, hogy a művészek megélhetése a hatalom jóindulatán múlik? És ez némiképp most is így van, márpedig én tiltakozom az ellen, hogy ilyen kérdésekben az állam döntsön. Nehezen szóltam most erről a problémáról, mert ma Magyarországon mindenki nagyon fontosnak érzi a Kossuth-díjat, de én akkor is emlékeztetek rá, hogy egy kommunista találmányról beszélünk. Egy olyan találmányról, ahol az állam ellenőrzi azt, ki számít jó művésznek. 

– De Fischer Ádámról tudjuk, hogy jó művész.

– Azt hiszem, Kossuth-díj nélkül is az lennék. Félreértés ne essék, én büszke vagyok a kitüntetéseimre. Most leszek – a következő napokban – a bécsi Wagner-társaság tiszteletbeli tagja, ráadásul az osztrákok ki is neveztek engem professzornak. Amit amúgy némiképp szégyellek: ennek a professzorságnak semmi köze nincs az igazi professzorsághoz. Szóval, azt akarom hangsúlyozni, hogy az állami kontrollt lehetetlennek tartom, hogy egy ellenzéki művész például nem kaphat kitüntetést, függetlenül attól, hogy egyébként megérdemelné. És, emiatt a megélhetése is bizonytalan lábakon áll. Én ezt egész egyszerűen rossznak tartom. Természetesen nem szégyellem a Kossuth-díjamat, de nem is hivalkodom vele.

– Hát akkor nincs más hátra, csak hogy szép közös éneklést kívánjak.

– Én beleszerettem ebbe, sose gondoltam volna, hogy ilyen boldoggá teszi az embereket a közös éneklés. És ennek továbbadása nagyon jó érzés. Kicsit nemzetközi is lett már a Szabadság-téri éneklés; Oplatka András írt egy könyvet, amelyben erről az akcióról is megemlékezett. E könyv hatására kérték: csináljak meg ott is egy hasonlót, de egyelőre nemet mondtam. Most még monopol helyzetben van a Szabadság tér.